Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

KLASSZIKUSOK


Szünet

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Egy nyavalyát fogok én itt nyavalyogni politikusokkal, politikával. Inkább kínálok kikapcsolódást.

My Fair Lady, koncertszerű előadás a Royal Albert Hallban, 1987-ben. Két angol színész, Jeremy Irons mint Higgins és a nálunk kevéssé ismert, de attól még kiváló Warren Mitchell Doolittle szerepében, valamint minden idők egyik legcsodálatosabb szopránja, az új-zélandi (maori származású) Kiri Te Kanawa.

Tudomásom szerint egyiküknek sem volt köze a My Fair Ladyhez és Kiri Te Kanawa kivételével más musicalhez sem.

Hadd ajánljam figyelmükbe Kiri Te Kanawa előadását: azt kevés operaénekes tudja, hogy ne operai énektechnikával énekeljen. Ő tudja és úgy játszik ezzel a tudással, hogy azt külön élvezet nézni és hallgatni. (Hátha valaki nem foglalkozott még behatóbban ezzel a kérdéssel – az operaénekes másképp és máshol képezi az énekhangját, és egészen más a levegővételi technikája is, nagyon leegyszerűsítve a „hasi” lélegzés és a mellkas, a nyak és az arc „hangszekrény” szerű funkciója adja azt a hangerőt, amivel még egy másodvonalbeli operaénekes is könnyedén lenyomja a legerősebb hangú popénekest, mondjuk akár Tom Jones-t is. Nézzék majd, hogyan lép még hátrább a mikrofontól az I Could Have Danced All Night (Ma éjjel táncolnék) végén, hogy ne akassza ki a hangfelvétel műszerét, azaz ne hozza nehéz helyzetbe a technikust – az olyan profik, amilyen ő, ilyesmire is tudnak figyelni, azt ugye nem kell mondanom, neki nincs szüksége semmiféle helyszíni hangerősítésre, az amfiteátrumszerűen felépített, kiváló akusztikájú Royal Albert Hall vakolatát anélkül is simán lebontja tégláig.) Először a The Rain In Spain (Lenn délen meseszép éjen) végén ereszti ki a hangját úgy, hogy az ember beleborzong, mert addigra elfelejteti a hallgatóval, hogy ő ilyet is tud (először Bernsteinnel volt alkalma gyakorolni a „táncdalénekesi” technika váltogatását az operaival, a zseniális mester őt kérte fel a West Side Story koncertszerű előadásának felvételén Maria szerepére).

A kép minősége sajnos elég vacak, a felvétel még TR-re készült (Telerecording, az elektronikus kamerák képének rögzítésére alkalmas képmagnó), de az élmény szerintem így is kikapcsol, akár látta valaki a My Fair Ladyt filmen vagy színházban, akár nem.