November 13,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Ott vannak a szomszédban, a szemben lévő házban, az utca végén, de nem szól senki

Riadó! Ránk szakadt a hét utolsó munkanapja. Ha Bálint írná ezt a posztot, akkor bizonyára az lenne itt, hogy az ötödik hétfő, de mivel a kolléga ma felhőtlenül pihen (intézi az összes dolgát, amire hét közben nem volt ideje), én ordítok a fületekbe ezen az októberi reggelen. Olykor szokásom, hogy szakítok a hagyományokkal és nem foglalok össze semmit, mert a jóéjtben amúgy is összefoglalódott, mert ma is lesznek friss történések, vagy mert feltosztam valamivel az agyamat,amiről beszélni kell. Mert fontos. Mert számít. Még most, az embertelenség pávatánca közepén is számít.

Régen beszéltünk már állatokról. Úgy értem, igazi állatokról. Pedig kellene. Nem csak olyankor, amikor nincs semmi érdekes és jó lenne megpörgetni az olvasottságot, hanem máskor is. Most is. Például arra gondolt valaki, hogy ártunk és ormányunk új, minden emberit nélkülöző törvénye nem csupán a kétlábúakat érinti? Láttatok már hajléktalant kutyával? Mert én igen. Tudom, van aki kihasználja az állatot, hogy több pénzt csikarjon ki a járókelőkből. De a legtöbb hajléktalan legjobb, sokszor egyetlen barátja a kutyája. Egymást melegítik a hidegben, osztoznak azon a kevésen, ami jut. Tudok olyanról, aki előbb éhezik, mintsem a kutyus ne egyen. A kérdés az, ezekkel a kutyákkal mi lesz? Mert őket is nyilván elkobozhatják, hiszen Magyarországon éppen úgy tárgyként kezelik őket, mint az ócska cipőt, a kopott hálózsákot, vagy mint a hajléktalant. Értéktelen limlom. Elégetni nyilván nem fogják, de mi történik velük? Megmondom. Bekerülnek egy sintértelepre, ahonnan élve már szinte biztosan nem jutnak ki. Ez történik. A sintértelepek túlzsúfoltak, a menhelyek szintén. Halál vár rájuk, mint olyan sok társukra.

Ha már menhely és ha már emberség, pláne embertelenség! Szerintetek minek nevezhető az a valaki (valami?), aki a kölyök kutyáját láncra veri, majd hónapokon, vagy akár éveken át le sem veszi a láncot róla? Sőt, még csak azt sem teszi meg, hogy a növekvő kutya nyakméretének megfelelően állítson rajta? És szerintetek mi lesz azzal a kutyával? Mit él át hónapokon, éveken keresztül, amikor nincs több mozgástere, mint néhány méter (jó esetben, mert előfordul, hogy még lefeküdni sem tud a lánc rövidsége miatt), enni olykor kap, simogatást, szeretet biztosan nem és lassan, napról napra fuldoklik a kinőtt láncon? Milyen lehet, amikor a zsineg, drót, lánc belenő a növekvő kutya nyakába? Átrágja magát a bőrön, a húson, az inakon egészen addig, ameddig eléri az ütőeret, a légcsövet és vagy megfullad, vagy más módon, kegyetlen kínok közepette, hosszú-hosszú szenvedés után elpusztul a szerencsétlen állat.

A legtöbb ilyenről soha nem szerzünk tudomást, a kutyusok ott pusztulnak el a zsineg, drót, lánc végén aztán jön a következő áldozat, mert kell a kutya a háznál. Ott vannak a szomszédban, a szemben lévő házban, az utca végén, de nem szól senki, mert az mindenkinek a magánügye, amit a kerítésén belül tesz. Vagy mert nem akarunk konfliktust. Vagy mert leszarjuk, nem a mi dolgunk.

Bemutatom Tisza kutyát. Megmentői nevezték el így. A gondos gazdi valószínűleg észbe kapott, hogy a kutya azért haldoklik, mert állítania kellene a láncon. Aztán rájött, hogy már nem lehet. Valahogy maradt benne annyi emberség, hogy nem várta ki azt a pár hetet, napot, ami a haláltusáról szólt volna, hanem odakötötte az állatot egy ebtelep kerítéséhez.

Ezért nem lehetett már állítani a láncon. A karabiner a kutya része lett. Belenőtt.

Így. Ez volt a bőr, a hús alatt.

Ez volt a karabiner, amin már nem tudott a szerető kétlábú állítani.

Ilyen remek kondiban volt a szerencsétlen.

A sikeres műtét után, végre lánc nélkül, biztonságban. Halálos rettegésben.

Kicsit később. A behúzott farok, a testbeszéd mindent elárul.

Mennyi szomorúság és fájdalom fér egy szempárba?

Nem sokkal később:

Ugyanaz a kutya, a megtalálás és az utolsó fotók között mindössze három hét telt el. Előtte – valószínűleg láncon – két és fél év. Úgy, hogy senki nem látott semmit. Soha. Sem szomszéd, sem rokon, sem barát, sem postás, sem óraleolvasó, sem önkormányzat, sem senki.

Tiszának szerencséje volt. A többi Tisza most is haldoklik valahol. Talán a szomszédban. Legyenek ők is fontosak annyira, hogy jelzünk egy állatmentő szervezetnek, rendőrségnek, önkormányzatnak. Valakinek.

Tiszáról további fotókat ITT találtok, és ITT.

Az állatvédő szervezetek civilekből állnak. Olyan civilekből, akik igyekeznek legalább egy kis részét tompítani az emberi gonoszságnak. Állami támogatás nélkül működnek, csak a mi segítségünkre számíthatnak. Az adók egy százaléka, az állandó, vagy eseti utalások, a tárgyi adományok jelentik számukra a  fennmaradás lehetőségét. Aki nem anyagilag segítene, megteheti személyesen. Önkéntesként bárki rengeteget tehet azért, hogy ezek az állatvédő szervezetek létezni, működni tudjanak. Ne csak az Állatok Világnapján gondoljunk rájuk, hanem a többi napon is és ne menjünk el az állatkínzás mellett. Soha. Sehol. Köszönöm.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.