NEHAZUGGY

Nincs itt más, csak mi

Jó reggelt! Máris itt a szombat, ami vagy öröm valakinek, vagy tökmindegy. A nemzetközi helyzet fokozódik, főleg országon belül. A pártmédia nagy erőkkel küzd. Támadják Karácsony Gergelyt, Gyurcsányt, általában az ellenzéket, mert még mindig az a pártutasítás, hogy fokozni kell a háborús hangulatot, az majd eltereli a figyelmet az egyéb bajokról. Nem akarom elrontani a propagandisták játékát, de egyre kevésbé valószínű, hogy túl sok embert lázba tudnak hozni azzal, hogy lesz, nem lesz, milyen lesz a sebességkorlátozás Budapesten. A Pesti úti idősotthon ügye sem fog békemenetelő tömegeket az utcára vinni. Még akkor sem, ha most találtak valakit, akinek az anyja ott volt gondozott, és az illető most ébredt rá, mennyire méltatlanul bántak a hozzátartozójával. Egyrészt vagy igaz a történet, vagy sem. Amennyiben igaz, akkor be kell bizonyítani, feljelentést kell tenni és meg kell hozni a megfelelő ítéletet. De hosszú cikkekben találgatni nem annyira hatékony, mert nem egy esetben előfordult már, hogy hazudott a pártmédia, az ember most is él a gyanúperrel. De főként azért értelmetlen és hatástalan az elterelésnek szánt vergődés – ide értve a magyar nacionalista vezető és a román nacionalista vezető csattogását, akik pontosan ugyanazt mondják az országuk lakóinak, és még csak észre sem veszik, hogy tökéletesen egyformák. Mindkettő azt hiszi, ő különleges, tök más, mint bárki valaha volt ezen a bolygón. Pedig nem. Az egyik populista nacionalista éppen olyan, mint a másik -, nem erre lenne most szükség.

A gazdasági válság már nem csak kopogtat, meg is érkezett. Fideszék mintha elkalkulálták volna magukat. Talán azt gondolták, hogy a nyomornak nincsen hangja, hiszen eddig is százezrek éltek létminimum alatt, mégsem történt semmi. Tehát akkor sem fog semmi történni, ha kétszer, háromszor, ötször annyian kerülnek a szegénysorra, majd ők is kussolnak a többiekkel. Ez az elmélet ott sántít, hogy akik eddig is a lét peremén tengődtek, azok valószínűleg most sem fognak semmit tenni, legfeljebb éhen halnak. Nekik nincs önérdekérvényesítő képességük, eddig is, ezután is meg lehet venni a szavazatukat néhány kiló krumpliért. Nem az ő bűnük, nem a nyomorba születettek bűne az, hogy esélyük sem volt soha megismerni másféle életet.

Azonban azok, akik a biztosnak hitt egzisztenciából zuhantak hirtelen a nincstelenségbe, talán nem fognak engedelmesen lehajtott fejjel éhen halni. Igen érdekes cikket olvastam a 24.hu-n. A vendéglátásban dolgozó, pontosabban egészen idáig ott dolgozó emberek sorsáról van benne szó. Arról, milyen embertelenül nehéz helyzetbe kerültek, mennyire dühösek, senki nem segít rajtuk, nincsen szakszervezet, nincsenek ellenzéki pártok, magukra maradtak, elegük van.

Miközben tökéletesen értem és megértem a dühüket, számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem. Az egyik, talán a legfontosabb: eddig minden rendben volt? Eddig voltak ellenzéki pártok, voltak erős érdekvédelmi szervezetek? Ja, hogy eddig sem voltak, csakhogy ameddig baj nincs, addig senkit nem érdekelt? Most meg hirtelen igen. Dühösek a pultosok, pincérek, szakácsok, mosogatók, mert magukra maradtak. Nincs igazuk, nem maradtak magukra. Éppen ugyanaz történt velük, ami számos más szakmában dolgozó honfitársunkkal. Ugyanaz történt velük, ami valamilyen módon már megtörtént a társadalom minden rétegével. De ameddig az van, hogy mindenki szarik mindenkire, és csak akkor eszmél fel, amikor már az ő háza ég, addig az lesz, ami most is van. A kormány nem most lett érzéketlen és alkalmatlan, eddig is az volt. Amikor mások voltak bajban, akkor az csak az éppen eltaposott másoknak fájt, senki másnak. Ameddig baj nem történik, addig senkit nem zavar, hogy a szakszervezetek többsége erőtlen, tehetetlen, vagy konkrétan kollaboráns. Amikor baj van, akkor azonnal feltűnik, de akkor sem egy erős szakszervezetben gondolkodik senki, hanem megpróbálja számon kérni másokon a mulasztást. A saját mulasztását.

Ideje lenne belátnunk, hogy amennyiben embertelen, alkalmatlan, hazug, tolvaj egy ország kormánya, az mindig az országban élő emberek hibája. Ha nincsen a dolgozókért küzdő szakszervezet, az mindig a munkavállalók hibája. És azt is érdemes lenne tudomásul venni, hogy ameddig mindenki csak akkor kezd el gondolkodni, amikor személyesen rá kerül a sor, őt tapossák bele a földbe, addig ezzel az országgal bármit megtehet az aktuális kormány. És meg is tesz bármit. Utcára mennek a pincérek, a szakácsok? Na és akkor mi van? Ha a pedagógusok, a közalkalmazottak, a gyári munkások, a tűzoltók, diákok nem állnak melléjük, addig pontosan annyit fognak elérni, mint amennyit a pedagógusok, közalkalmazottak, munkások, tűzoltók, diákok elértek egyenként. Semmit a világon.

Ebben az a szép, hogy csakis mi – én, te, a szomszédom, a sarki zöldséges, a kórházban a doki, az óvónő, a hentes, az egyetemi professzor, az újságíró – tehetünk mindenről. Mert soha a büdös életben nem álltunk ki sem egymásért, sem önmagunkért. Mert nem is értjük a demokrácia működését és ameddig nem merülünk magunk is nyakig a szarba, addig nem is érdekel minket. Amikor összecsap a fejünk felett a fekália, akkor kezdünk óbégatni, hogy segítsen valaki. Tessék mondani, kicsoda segítsen? Nincs itt más, csak mi. Mi, akik elnéztük a Mészárosok, Simicskák, Tiborczok feneketlen pofátlanságát, mert minket közvetlenül nem érintett. Csak mi vagyunk itt, akik engedtük ledarálni a sajtót, felszámolni az önkormányzatiságot, csak mi vagyunk itt, akiknek elég volt nemzeti mázzal leönteni a szart, máris vigyázzba vágtuk magunkat és meghatottan bömböltük, hogy egyvérbőlvalókvagyunk. Csak mi vagyunk itt, akik nem vertük nyakon az önkormányzatban ülőket, akik nem kértük számon a politikusokat, akik úgy választottunk polgármestert, hogy lehetőleg ne haragudjon meg a hatalom a településünkre, és jusson ide is egy kis alamizsna.

Azt sem tudjuk, mik a jogaink és nem is érdekel minket. Mindaddig nem, ameddig van kenyér az asztalon. És még most sem értjük, hogy ez nem valami természeti csapás, egy alkalmatlan, embertelen, szar kormányt mindig mi, a társadalom termelünk ki magunkból. És már ott tartunk, hogy nem is igazán tudjuk, kin lehetne ezt számon kérni, ki a felelős, mihez van jogunk és azt kin kell követelni.

Azt hiszem, ez már a gödör alja. Le kellett érnünk ahhoz, hogy el tudjunk rugaszkodni. De most is csak akkor fog menni, ha elég dühös ember érti meg, hogy mi a teendő és ki az, aki felelős ezért. Mármint rajtunk kívül. Ha a kritikus tömeg felébred végre, akkor talán van remény.

És még valamit szeretnék mondani. A Gyurcsány-kormányt nem Orbán gyűrte le. A válság volt az. Ezt nem árt észben tartani.

Jó ébredezést mindenkinek!

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább