Április 25,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

KLASSZIKUSOK


Muzsikusok

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Úristen, hogy lehet egy ember ennyire gyönyörű? Ezen a felvételen 41 éves volt Maria Joao Pires, jó én meglehetősen elfogult vagyok vele, nemcsak azért, mert a világ legszebb és legizgalmasabb arca, amikor zongorázik, hanem azért is, mert senkihez sem hasonlítható a stílusa, a zenéhez való viszonya, amit ő olvas ki a kottából, azt senki más nem látja – dehát írtam már róla 2013. november 26-i bejegyzésemben, ha nem restek visszamenni, ott több is van róla.

Itt most ezt a felvételt szeretném a figyelmükbe ajánlani, be kell ismernem, ezt én még nem láttam. Hagyján, de ehhez hasonlót sem. Elképesztőnek tartom az ötletet, fantasztikusnak a megvalósítást. Tessék megnézni a fekete-fehér képeket, az egymás mellé rakott zenészeket, akik így sosem láthatók együtt. A magas fák (fuvola, oboa) egymás mellett ülnek ugyan, de sosem ilyen közel, a mély fák (itt a fagott látszik csak) meg egy sorral följebb, a zenekar túloldalán meg, vele egy sorban a francia kürt, a leglágyabb, legsimulékonyabb rézfúvó, itt egyszercsak együtt a trombitával, ahogy rendesen soha.

Nézzék az arcokat. Úgy vágja be őket a rendező, ahogyan nem szokás, mindenki csodálni szokta azt a közvetítés vezetést, amikor a takkra megjelenő képen szólal meg a hangszer. Itt hamarabb is látom az üstdobos lányt, ahogy készül a belépésre, a helyes fuvolistát és az oboista férfit, az egyetlen hegedűst és az egyetlen brácsást meg a további mélyvonósok közül egy-egy csellistát és bőgőst – hihetetlen munka lehetett ezeket a zenészeket kiválasztani a zenekarból, és külön is meg olykor együtt is a fehér háttér elé állítani őket úgy, hogy a hangszerük hangja ne különüljön el a zenekartól, ez a hangmérnöktől is különleges figyelmet és invenciót igényelt.

Még valamit, aztán hagyom, hogy élvezzék ezt az egyszeri és megismételhetetlen felvételt: figyeljék majd a két kadenciát. Majdnem bizonyos vagyok benne, hogy mindkettő Piresé. A harmadik tétel huszadik századi indítása is meghökkentő, de az igazi csoda az első tételvégi rögtönzés. Mozart ezt a zongoraversenyt 1785-ben írta, ez a 21., a hangneme C-Dúr, egyszer talán majd még írok róla, megérné, egészen különleges mű. De ez a kadencia… jó, mondtam már, elfogult vagyok, nem is csak a női szépség iránt (bár azért is), de ez akárhonnan nézzük, valószínűtlen.

Mozart írt egy szimfóniát három évvel a 21. zongoraverseny után, a fényes C-Dúrhoz képest sötét g-mollban. Semmi bevezetés, néhány brácsahúzás után rögtön felsóhajtanak a hegedűk, nyugtalanul és idegesen körülpillantva – miféle világ ez. Na ezt a g-moll témát hozza ide Pires, ez a csodálatosan szép, harmonikus arcú, mesélő szemű nő, és indítja el vele a kadenciáját. A g hang mint tudjuk a c dominánsa, az külön drámát hoz ebbe a csillogóan derűs zongoraversenybe, mindehhez még a szétmosódó moll hangzás – ilyen nincs, na.

Életem első zenekritikájában – az Esti Hírlapban jelent meg valamikor a 60-as években, az akkor még teljesen ismeretlen Claudio Abbadóról írtam, Mozart hangversenyt vezényelt a Pestmegyei Tanács udvarában -, a zenét nézetem szerint látni kell, éppen annyira, mint hallani. Ez a zseni, aki ezt a felvételt így kitalálta, szerintem hasonlóképpen gondolhatta.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.