Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Mikor hisszük el, hogy a saját sírunkat ássuk? 

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Jó reggelt! Vagy legalább kevésbé rosszat, nem annyira pocsékságosat, mint amilyen sokunknak jutott. Merthogy dejó nekünk, mondta a statisztika is, a vezérlő fejedelem annyi munkahelyet varázsol, ahányat megfertőzött a vírus. Vagy még többet is annál. Tiszta szerencse, hogy a statisztikák mögül nem látszanak ki az emberek, így nem fájdul meg a miniszterek, államtitkárok és egyéb rokonok feje a valóságtól. Mennyire kár, hogy itt lent a gödör alján, a valóságban máshogy festenek a dolgok.

Kedves “Szalonna”!
Évek óta olvassuk a cikkeiteket. A “Szalonnázón” is előfizetők vagyunk. A “vírus” miatt a férjem elveszítette a munkáját négy hónapja😢 61 éves, egyetemi végzettségű programozó matematikus. Az elmúlt időszakban közel 100 állásra jelentkezett, csak olyanra, amelyre szakmailag teljesen megfelel. Nem jutott el a szakmai interjúra ennyi idő alatt, valószínű, túl idős. Már gondolkodott éjjeliőr munkán is, de oda is inkább fiatalokat vesznek fel. Nyugdíjba nem mehet még, munkanélküli ellátásra nem jogosult, mivel “kényszervállalkozó” KATÁ-sként volt szerződése az utolsó 3 hónapban😢 Kérdésem: Szerintetek mit lehet tenni? A tartalékunk már rég elfogyott, én közalkalmazott vagyok nagyon kevés munkabérrel. Mit tud tenni az az ember, aki ennyi idős és sehova nem alkalmazzák burkoltan igaz, de biztos a kora miatt? Mit tanácsoltok?
Köszönöm válaszotok!

Ezt nem a drágaszép miniszterelnökúr hátán hurcolt libernyák felmosórongyok egyike találta ki unalmában, ez a valóság. Annyira az, hogy segítséget kérünk tőletek, hátha olyan valaki is olvassa a Szalonnát, aki többet tehet, mint amit mi tenni tudunk. Az életrajz, elérhetőség a szerkesztőségben hozzáférhető. Hátha. [email protected]

És most beszéljünk kicsit erről. Arról, ami az álszent nemzeti lópokróc alatt van, és amit nem mutatnak sem a számok, sem a lelkendező önfelszopások. Nevezzük életnek, de nevezhetjük valóságnak is. Hány ilyen ember ül most valahol és mered a semmibe, mert nem tudja, mit hoz a holnap és nem érti, miért? A régi szegénység többnyire látható, legfeljebb nem mindenki hajlandó észrevenni. De azokkal mi van, akik eddig (addig, valameddig) biztonságban éltek, dolgoztak, van otthonuk, van mindenük, amire mások, a régi szegények csak álmukban mernek gondolni? Vagy álmukban sem.

Mi van azokkal, akikkel megtörténik az, amire rémálmukban sem gondoltak, de ami bármikor, bármelyikünkkel megtörténhet? Nem kell olyan sok hozzá. Elég egy betegség, egy baleset vagy éppen egy gazdasági válság. Bármi, ami egy pillanat alatt elsöpör mindent. Mindenkinek nehéz. A fiatalabbaknak is, de aki már nem annyira fiatal – és nem is kell 60 évesnek lenni, ez sokkal korábban szájon rúgja az embert -, arra egyszerűen nincs szükség. Amikor éppen nincs válság, amikor munkaerőhiány van, akkor persze ők is fontosak, a propaganda szintjén feltétlenül fontosak. Egészen addig, ameddig hasznukat veszi a maffia. Pont addig, semennyivel nem tovább.

Ennyire gazdag ország vagyunk. Megtehetjük, hogy elengedjük a fiataljainkat, menjenek csak kalandvágyból más országokba, ha nem alamizsnára, nem agyafúrt röghözkötésre vágynak, hanem normális, szabad életre. Eldobjuk a tapasztalt szakembereket, de igazából mindent eldobunk, ami értékes vagy ami értékes lehetne. Igen, mi dobjuk el, mert minden kormány annyit engedhet meg magának, amennyit a polgárai eltűrnek. Nos, a mi tűrésküszöbünk annyira magas, hogy gyakorlatilag nem is létezik. A természeti kincseinkről, a saját jelenünkről, a gyerekeink jövőjéről, a szüleink méltó életéről mondunk el azért, mert gyávák vagyunk kiállni magunkért.

Miközben a Fidesz támogatottsága a csillagokat is lerúgja az égről, emberek, családok, sorsok mennek tönkre. Olykor jóvátehetetlenül. Miközben Európa minden országának minden kormánya vért izzad azért, hogy az emberek, a bajba került családok valahogy átvészeljék a válság időszakát, a magyar kormány arra büszke, hogy nem ad segélyt. Mintha a sajátjából adná. Mintha az 50-60 éves ember, aki most éppen túl öreg ahhoz, hogy értékeljék a tudását, mert fiatalabbakat is talál a munkáltató, mintha ezek az emberek életük során nem fizettek volna be éppen elég pénzt az államkasszába ahhoz, hogy most visszakaphassanak ebből valamennyit. Mintha mi, mindannyian nem fizettünk volna be elég pénzt az államkasszába ahhoz, hogy a szolidaritás természetes legyen.

A statisztika hazudik. A kormány hazudik. A baj itt van, létezik és pusztít. Senki, egyetlen statisztikai hivatal sem tudja, hányan vannak hasonló helyzetben. Hányan nem látszanak a hazug számok mögött, senki nem tudja, hány család éli fel az utolsó tartalékait, hány ember, aki egész életében keményen és becsülettel dolgozott, hány ember kérdi most kétségbeesve, hogy vele most mi lesz?

Nem fogom ismét elsorolni a félanalfabéta gázszerelőt, Kósa anyját, Orbán egész pereputtyát, Rogánékat, Lázárékat, a Matolcsy-klánt és a többi élősködőt. Mindenki tudja, mindenki látja. Minek kell történni ahhoz, hogy ne akarjunk tovább cifra nyomorúságban élni? Meddig fogunk még hazudni egymásnak, önmagunknak, a világnak? Mikor hisszük el, hogy a saját sírunkat ássuk?