Augusztus 22,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Mese a legkisebb fiú szoborba faragott álmairól

Egyszer volt, hol nem volt, nem nagyon régen, nem is nagyon messze, valahol a Tiszán túl egy szegény ember. A szegény ember a feleségével négy gyermeket etetett; jutott falat a két kutyának, a három cicának is. A Tiszán túl, egy patak partján éldegéltek. Szerényen. Faházikóban. Konyha, két szoba, spájz, terasz, ennyiből állt a kis ház. A szegény ember a feleségével a konyhában aludt, a négy gyerek a két pici szobában.
A szegény ember betegeskedett. A felesége robotolt. Szerették egymást. Különösen büszkék voltak a legkisebb fiukra. A gyermek nagyon okos volt. Jól tanult. Amikor apjának, anyjának feladatokat sorolt, a szülei csak mosolyogtak: – Te vagy a tudós, kisfiam!
Hatéves volt a fiú, amikor egy vacsoránál, cuppogtatva a frissen vágott csirke lábát, ránézett az apjára, és kijelentette: – Édesapám, én a tudományos akadémia elnöke akarok lenni. Megfagyott a levegő. A testvérei kuncogtak, az édesanyja legyintett. A szegény ember szólt: – Tudományos? Akadémia? Hát, hogyan, fiam? Aztán melyik tudomány tetszik neked?
A legkisebb fiú hadarta: matematika, csillagászat, vadállatok; a tudományos akadémia elnöke a világ egyik legokosabb embere; gazdag is. Ezt mondta a falubéli öreg neki. Kapott egyszer tőle egy rongyos képes könyvet, olvasni még nem tudott, a képeket nézegette az Univerzumról, az öreg okosította. Apjának mindent ő számolt ki-meg-át. Secperc.
– Nagyon sokat kell tanulnod, fiam! – mondta neki a szegény ember. Próbálta elmagyarázni a pöttömnek, hogy földhözragadtabb foglalkozás kellene neki. Ő azonban hajthatatlan maradt, mert arra gondolt, hogy majd megváltoztatja a törvényeket, és a tudományos akadémia elnökeként az okosok ura lesz.
A legkisebb fiú, amikor iskolába ment, a szegény ember eladta tehenét, négy gyermekét ki kellett stafírungozni az iskolára. A legkisebb fiút különcként nehezen fogadták el a társai. Csúfolták, hogy buggyant egy kicsit. Még hogy ákádémia! Aosztályfőnöke sokat beszélgetett vele, nagyon szerették egymást, elhívta a házukba, ott annyi csodát látott, amennyit még sosem. Szobrokat. Kicsit, nagyot – embert, állatot, épületet, virágokat. Fából. Az osztályfőnök édesapja készítette. A legkisebb fiút annyira elvarázsolta, hogy rendszeres látogatója lett a szoborlakásnak. Megkérdezte a mestertől, hogyan tudná ő megfaragni a tudományos akadémia elnökét. – Megérsz majd arra, fiam!
Hét esztendő múlva a szegény ember leültette maga mellé legkisebb fiát: – Dolgozz fával, kisfiam, van hozzá ügyes kezed, fantáziád, kitartásod, csak tanulj!
– Édesapám, mi lesz az elnökségemmel?
– Nyugalom, fiam, lehetsz olyan híres, elismert ember, mint ő.
A legkisebb fiú legidősebb bátyja mozdonyvezető lett. Elköltöztek a városba, megházasodott, szép kis lánykájuk imádta a legkisebb fiút. A másik testvére péknek állt, azóta sosincs hiány kenyérből. A kis faházikó egész szobája a legkisebb fiúé lett. Egyedül. Szebb már, mint az osztályfőnöke háza. A komódon laknak a szobrok. Már heten vannak: az állatok királya, a kis veréb, pillangó, egy díszes 1-es, faág, anya…, és a legnagyobb, a legszebb kincs, a csillagszemű tudós.
A Tiszán is túl, a szegény ember legkisebb fia szoborba zárja álmait. …és boldog.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.