Január 17,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Ki mit fizet, beleugat

Napsugaras ködöt! Vagy reggelt. Nem is tudom, hol kezdjem a reggeli kukorékolást. Talán itt:

Talán nem kapott túl nagy médiavisszhangot, de szerintem ez nagyon jelentős dolog. Kezdésnek hihetetlenül jó és fontos. Azt hiszem, pontosan ettől rettent meg a Fidesz a válaztási eredmények láttán. Még most sem tudták kiheverni. Fekvő ellenfelet nem sportszerű ütni, de ezúttal bátran kivételt lehet tenni. Sőt, rúgni is ér. Remélem, bővülni fog az a kör vagy új körök jönnek létre a főváros és a többi ellenzéki település bevonásával.

Valamilyen – számomra legalábbis – ismeretlen okból a vezető sajtó úgy ítélte meg, hogy marhára fontos sokat beszélni az Angyal Üdvédje címmel felbukkant illetőről. A pártlapokkal versengve számolnak be a semmiről. Egyelőre semmi konkrétum nincsen, csak üres fenyegetés. Ha így marad, akkor kuka. Ha van bizonyíték ellenzéki politikusok disznóságaira, akkor pedig ki vele, hadd hulljon a férgese. Ezzel együtt nem értem azt az önkéntes hírverést, amit csapnak körülötte. Namindegy.

Ártunk és ormányunk hirtelenváratlanul kifarolt a színházak teljes beszántásának ötletéből. Ma legalábbis úgy néz ki, hogy a kritikus részeket kivették az előterjesztésből, amit szerdán nyújtanak be a parlamentben. Addig még át is írhatják ötvenszer. Sőt, én még azt sem hiszem el, amit már megszavaztak. Orbán nem olyan családból való, hogy csak úgy lemondjon az elképzeléseiről. Makacs mint egy négyéves, csak ő nem fogja kinőni és rádásul iszonyúan bosszúálló példány. Jut is eszembe, mit írt a Magyar Hang. Eszerint Fideszék:

 A KESMÁ-hoz hasonló óriás-médiacéget hoztak létre Erdélyi Médiatér Egyesület néven, mely immár nem csak helyi és országos napi-, heti- és havilapokat, valamint rádiókat vásárolt fel, hanem információnk szerint megvette Erdély legnagyobb magyar nyelvű hirdetési újságját, a Heti Hirdetőt is.

Sőtpláne:

Miközben itthon alapos a gyanú, hogy a kormány épp a független színházak és az önkormányzati fenntartású teátrumok megregulázására készül, közben szó szerint elkezdte önteni a pénzt az erdélyi társulatokra. Több ottani intézmény vezetője is úgy fogalmazott, hogy ők nem is pályáztak volna, de felhívták őket Budapestről, azt is előre megmondva, mennyit fognak nekik adni.

És nem fukarkodtak a fiúk a mi adóforintjainkkal. 80-180 millió között szórták a pénzt a színházaknak. Kivéve egyet:

a marosvásárhelyi Nemzeti Színház társulata egyetlen forintot sem kapott ebben a körben, pedig az egyik legfontosabb intézménye az erdélyi magyar kulturának. Információink szerint az elutasítás informális oka az volt, hogy “nem viselkedtek megfelelően”. 

Hát így valahogy. Van egy pocsék érzésem. Az erdélyi magyaroknak nagyon fog fájni, amikor itt bukni fog a rendszer. Nem csak anyagilag fog fájni, azt kiheverik. Szar lesz ott magyarnak lenni. Az elmúlt évek annyi kárt tettek – nem csak Magyarországon és nem csak bennünk – a külhoni magyarságban, mint semmi más. Ha mi itt a nulláról fogjuk kezdeni, amikor eltakarítottuk ezeket, a külhoniak mínusz százról indulnak. És csak önmaguknak köszönhetik, meg a pénzéhes vezetőiknek. Az a szép benne, hogy nekik nem lett volna kötelező. Önként hülyék.

A tegnap esti tüntetésről a jóéjtben már esett szó. Én itt most annyit fűznék hozzá, hogy Orbánék nagyon belenyúltak a tutiba. A zorigó is beszámolt a dologról:

Ami igaz, arról nehezebb beszélni egy tüntetésen: az önkormányzati színházak, ha állami támogatásra is igényt tartanak, akkor az államnak is van beleszólása, mi folyik a színházakban. Ez ellen viszont nehéz lenne tiltakozni, ezért elsősorban olyasmikról beszélnek, amelyekről az új törvényben szó sincs.

Természetesen az is hazugság, hogy az állam bele akar szólni a művészi működésbe. Ellenben a szexuális zaklatásokat például nem fogja az állam szó nélkül hagyni, ami egyes színházakban zajlik.

Aha, hogy a picsába ne. Ki mit fizet, beleugat. Akkor menjünk sorban. A kormány az én, a te, a mindenki adójából – értsd: a mi pénzünkből – pénzeli az erdélyi színházakat. Tehát te, én, mindenki igényt tarthatunk arra, hogy kinevezzük azoknak a színházaknak az igazgatóit. Jogos? Teljesen. Aztán a papokat is mi fogjuk kinevezni, mert az egyházakat is a mi pénzünkből tömi Orbán. A focicsapatok edzőit, játékosait is mi nevezzük ki holnaptól. A kormányt és a minisztereket közösen nevezzük ki az uniós tagországok polgáraival, mert ugye közösen finanszírozzuk a főúri luxust. Valamint: bűncselekmények felderítése, perek lefolytatása, büntetés kiszabása kurvára nem a kormány feladata. Azért tenyésztettük ki Polt Pétert, Pintér Sándort, Handó Tündét. Is. Ha ők nem teszik a dolgukat, ki kell rúgni őket a picsába. Ahhoz, hogy a seggüket vakarják jódolgukban, marhára sokba kerülnek. Nekünk, nem a felcsúti tudatrepedésnek. Ugyanis az ő retkes segge is kilógott a rongyos gatyából, ameddig hozzá nem fért a közös kassza kulcsához. Ugyanez igaz a teljes pereputtyára.

Végül: minden nap csalódom Karácsony Gergelyben. Mégpedig a szó összes jó értelmében. A tüntetésen nem egy megszeppent ember állt a mikrofonpoz, aki kínosan érzi magát a tömeg előtt és keresgéli a szavakat. Egy életerős, határozott, nagyon dühös férfi állt ott. És ez nekem marhára tetszett.

A színházigazgatók kinevezésének és a színházfinanszírozás rendszerének politikailag motivált, önkényes átalakítása Budapest-ellenes, de egyben önkormányzatellenes, szabadság- és demokráciaellenes döntés. Értem az üzenetet. De e nagyszerű város főpolgármestereként én is szeretnék üzenni valamit:
Meg fogjuk védeni a színházainkat!
Meg fogjuk védeni a művészeinket!
Meg fogjuk védeni a szabadságunkat!

Így legyen!

Megyek, majd jövünk. Jó ébredezést.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.