Márvány az ég alja,
nincs repedés rajta,
az én erős szívem
csak meg ne hasadna!
A csillagok égnek,
ablakon benéznek,
vak szemei vannak
a szelíd reménynek.
A Hold égre lábol,
fellegekbe gázol,
fénye lúgkő, gyilkol
rózsákat orcámról.
Holtak felkelőben,
lengnek lepedősen,
virágról virágra
lépnek vakmerősen.
Mindegyik csontvázon
fehérített vásznon,
az élőn csak rongy lóg,
bárkivel komázzon.
Ebek mérgelődnek,
porban tépelődnek,
aki bírja, marja,
azt mondják a vének.
Bikák felbömbölnek,
lánccal csörömpölnek,
szabad-e zokogni,
egy szegény kölyöknek?
Arcát holdfény marja,
fáj a feje-alja,
holtak fojtanák meg,
ha sírva fakadna
Nagy László
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!