NEHAZUGGY

Hogyan lesz ez bármikor is mindannyiunk közös hazája?

Még mindig vasárnap van, igaz, hogy hivatalosan hétfőnek hívják. Senki ne igyekezzen sehova, minden megvár, munkaszünet és ünnep van és államalapítás, meg tűzijáték, meg nemzeti büszkeség, és egy csomó minden ehhez kapcsolódó melldöngetésügyi történés. Helyesbítek: a határon túl kalandozó olvasóink ne vegyék magukra, azt hiszem, nekik bele kell húzni ma is.

Próbálom átérezni, és beleélni magam az ünnepi, emelkedettségbe, de valahogy az egészről minden irányban csorog lefele az a ragacsos, rosszindulatú máz, amivel leöntötték, amivel a kizárólagos tulajdonuknak hazudják az összes nemzeti ünnepet, ezért sajnos az émelygés az egyedüli őszinte érzés, ami képes úrrá lenni rajtam. Ugyanazt csinálják, amit egyébként is csinálnak hétről hétre, napról napra. A 37 szavas szótárukban fellelhető nemzeti csatakiáltásokat illesztgetik egymáshoz különféle alakzatokban, ordítják bele az arcunkba ugyanazokat az ezeréves önámító, önkritikátlan baromságokat. Nem csodálom, hogy a kollégának az este elgurultak a gyógyszerei Kövér László emelkedett agymenéseitől, én hálából idézek egy másik rétor zsenit:

Olyan országot szeretnénk, ahol a munkának értéke van, ahol a ház otthon is, ahol a családok támogatást kapnak, ahol a hit összeköt, a biztonság pedig állandó. Olyan országot szeretnénk, amelyet mindenki büszkén hívhat hazájának. (Dömötör Csaba, a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára)

Hogy a búbánatban lehetne ez mindenkinek a hazája, amikor például Gajdicsot azért szalajtották el Ópusztaszerre, hogy ünnepileg a balliberálisokat gyalázza? Hogyan lehetne ez bármikor is mindenkinek a közös hazája, midőn évek óta nincs egyetlen olyan nemzeti ünnep, amire ne telepedett volna rá a kétharmados önkény, amikor nem a nemzet egyik felére hivatkozva mocskolják a másik felét? Hogyan lehet ez mindenkinek a hazája, ahol a szorgos hétköznapok kormányzati erőfeszítései arra irányulnak, hogy a hazaárulókat, a nemzet velünk élő ellenségeit felmutassák és körbehurcolják a sajátjaik előtt? Milyen értéke van ott a munkának, ahol mindig ugyanazok a moslékos vályú közelében tenyésző igaz magyarok munkáját becsülik meg, de ahol a perifériára szorulak nyomorúságát röhögve lesöprik az asztalról, vagy egyenesen letagadják? Milyen közös haza van ott, ahol kizárólag a feneketlen gyűlölet köti össze a lövészárkokba húzódott, magukat felsőbbrendűnek képzelő hivatásos rettegőket? A legjobban azt bírom, ahogy Szent István intelmeit szelektív üzemmódban a szájukra veszik, és pont azokat a részeit tekintik nem létezőnek, amelyek a legfontosabbak ebben a lihegő kereszténységben. Pedig az idegenek gyámolításán túl (versus orbáni homogén nemzetállam, ugye), van ott még érdekesség. Ünnepileg iderakom, hátha:

… mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. (…) Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. 

Keresztény gyökerek ide vagy oda, az a helyzet, hogy a dinasztiaépítés, a korlátlan hatalom hajszolása, kizárólag a Mészároslölök munkája értékének elismerése undorító és megvetendő. Az év minden egyes napján és a pirosnapos munkaszüneti napokon egyaránt.

Irgalom, baszki. Az. Ahol a háziorvosoktól vesznek el pénzt, hogy jusson gyermekellátásra és betegszállításra, ahol melldöngetések közepette beharangozott novemberi béremelés is kérdéses, de ahol egy fogalmatlan gázszerelő egy hét alatt 5 milliárdos közbeszerzést kaszál, miközben a fél ország a nevén van.

Közben meg benne élünk egy istentelen nagy hazugságban, kék plakáttól kék plakátig, egyik választástól egy másik nemzeti álkonzultációig, vagy érvénytelen népszavazásig, a Brüsszel-migráns-ENSZ-gender-civil-liberálfasiszta sokszögben fogant gyűlölettel. (Vajon Kofi Annan halálára futotta egy gyásztáviratra valamelyik közjogi méltatlanságnak, vagy nem sikerült megbocsátani az ENSZ-nek, hogy Soros György patája révén be akart avatkozni a magyarországi kurva demokratikus választásba?)

De ezt legalább nem én mondom, hanem egy jövevény, a BBC 32 éve Budapesten élő közép-európai tudósítója, Nick Thorpe:

Mindig nehéz volt Magyarországon középen állni, most ismét a „vagy velünk, vagy ellenünk” gondolkodás érvényesül, ami inkább a Rákosi-időkre volt jellemző. Paranoia uralkodik, úgy érzem, amikor a Fidesz van hatalmon, egy pillanatra sem áll meg, hogy élvezze, amit elért: folyamatosan úgy viselkedik, mintha ellenzékben lenne, még több hatalmat és befolyást akar. (…) Aggódom a magyarországi belső békéért. Ha pedig azt sugallják, hogy fenyegetésként gondolj a másik emberre, nem hiszem, hogy ettől boldogabbak lehetnek az emberek. És nem fog erősödni a magyarok közötti bizalom sem. Nagyon cinikus politikai játék zajlik Magyarországon, aminek az egyetlen célja a választások megnyerése.

Erről van szó. Kilencedik éve vinnyognak, hogy ők el vannak nyomva, miközben magukhoz hülyítették az elhülyülésre egyébként is fogékony társadalmat (Szájer kolléga még ma is képes rezzenéstelen teli pofával képes baloldali médiatúlsúlyról óbégatni, és egyáltalán nem ő az egyedüli), amely társadalom tagjaival elhitették, hogy a mellette élő embertársa ellenség, hogy az ember, a magyar definícióját a pártszimpátiája és a keresztény, fehérbőrű, heteroszexuális identitása adja. Minden, ami ezen kívül esik, beteg, ellenség, aki és ami ellen harcolni kell egyik sárga csekktől a másikig.

Azt hiszem Hadházy Ákos meghatározása tökéletes: dezinformációs diktatúra ez itt, amit az Orbán-kormány immár a harmadik kétharmaddal a zsebében idecsinált nekünk. Remélem, hogy az állampártnak ma is futja majd az ünnepi igyekezetéből rárontani Márki-Zay Péterra, aki tegnap Hódmezővásárhelyen egy új mozgalom létrehozását lengette be.

Jut is eszembe a dezinformációról példának okáért: a Fidesz elsőszámú dezinformációs zászlóshajója, az MTI 400-as nézőszámmal vagánykodott a felcsúti Puskás Akadémia és a Kisvárda szombati mérkőzéséről szóló hírben, a Városok, stadionok, kocsmák Facebook-oldalon megjelent fotók tanúsága szerint a Pancho Aréna valójában kongott az ürességtől, legfeljebb 60 ember ülhetett a lelátókon. Szexi, trendi, fancy. A diákok is pont leszarják, nem kérnek a biodíszletkedésből, hiába az erőlködés. Nem baj, majd a nyolcaska megírja, hogy valójában hatezren voltak, és nem is igaz, hogy szart sem ér a magyar foci, stadionokkal együtt, elégetett milliárdok dacára.

Még csak annyit vigasztalásul, hogy Viktorka már Párizsban vonatozik önfeledt vigyorral. A Budapest utcáiról ismert, falra festett alkotás ezúttal a Montmartre lépcsőinek tövében tűnt fel, szerintem kellene küldeni valami elsikáló egységet, mégiscsak borzasztó, hogy egyesek csúfot űznek az elvetélt gyerekkori álmai okán egy egész országból hülyét csináló miniszterelnök úrból.

Ezzel búcsúzom, kellemes ünnepnapot mindenkinek! Egyfelől vigyázzanak a hőséggel, másfelől a kisebb és nagyobb házi kedvenceikre is, ők nem annyira szeretik a tűzijátékot. Csókpuszipacsi!

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább