Augusztus 18,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Ezeréves frusztráció, kóros önámítás, rögeszmés küldetéstudat

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 949,660 forint, még hiányzik 2,050,340 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Békés vasárnap reggelt kívánok! Maradjon is így minél tovább. Fogalmam nincs – ha egyáltalán volt is valaha fogalmam -, hogy meddig lehet fokozni még azt a küldetéstudatos nemzeti önámítást, ami 2010 óta állandó jelleggel műsoron van. Azt viszont szerintem elég pontosan érzékelem, hogy amit a tegnapi napon felavatott 896 centiméter magas centenáriumi turulszobor árnyékában Sátoraljaújhelyen az Orbán nevű ember előadott, abból nem tíz év, hanem a sokat emlegetett ezer év elég sok koncentrált nyomorúsága visszaköszön. Annak a nyomorúsága, hogy minden, ami rendben volt a történelmünk során, az a különlegességünknek köszönhető, minden, ami szarul alakult, arról mások tehetnek, mi jellemzően ott sem voltunk.

Igen, Trianont főleg beleértve, amelyről – mint annyi minden másról – értelmes párbeszédet, egyáltalán párbeszédet folytatni a NER fekete-fehér koordinátarendszerében nem lehet. Mert alapértelmezés szerint itt minden vagy fehér vagy fekete. Ezért maradnak ezek az áltörténelmi igényességű, önkritikátlanul dagályos monológok és politikai propagandabeszédek. Néplélek simogatás gyanánt. Arról, hogy a mi fajtánk ilyen, olyan meg amolyan, de mindenképpen különleges fajta. Hogy „nekünk sikerült, ami a többi sztyeppei népeknek nem: kiharcoltuk, megszerveztük, magunkhoz igazítottuk (ööö), és megtartottuk helyünket Európában”. Hogy rajtunk „nem fog sem a golyó, sem a kardvas”. Hogy nincs még egy olyan nép, mint amilyenek mi, „konok, szívós és leleményes magyarok vagyunk. Mi, sőtpláne „a túlélés európai bajnokai is vagyunk: nem lettünk német tartomány, török vilajet vagy szovjet tagköztársaság”.

Mert mi „nagy kultúraépítő és államszervező nemzet vagyunk, az országépítés művészete a génjeinkben van” – szavalta a költő, és valószínűleg a hálás, könnyező közönségnek egyáltalán nem tűnt fel, hogy egy ideje milyen zavarbaejtően kínosan ismételgeti korábbi igehirdetéseinek lelőtt poénjait. Például az egyik kedvencemet, amely szerint „egy olyan nép önbizalmával és tartásával kell élnie, amely tudja, hogy többet adott a világnak, mint amit kapott tőle”. Márpedig ha ez az ezeréves frusztráció az alapvetés (meg az, hogy a nyugat megerőszakolta ezeréves határainkat és történelmünket, de „mi ezt nem fogjuk elfelejteni nekik soha”, mert „mi még ott leszünk azok temetésén, akik bennünket akartak sírba tenni”), akkor ebből csak frusztrált ökölbeszorulás következhet. Amit le lehet önteni bosszúszomjas büszkeséggel és a különlegesség mesebeli-mitikus ragacsával – az a baj, hogy sokan tényleg elhiszik, hogy rajtuk nem fog a golyó -, de attól a lényeg nem változik.

Szerintem önbizalom helyett önámítás lesz a szó, amit nem talált a mester, és amikor ezzel összefüggésben a küldetéstudat szót használom, az egyáltalán nem elismerés, hanem sőt. Miután belehallgattam a tegnapi, szerintem hátborzongató szónoklatába, azt legalább végérvényesen megértettem, hogy az elmúlt tíz év minden fényes sikernek hazudott rombolása ezzel az egy szóval magyarázható: a küldetéstudattal. Az neki kevés, hogy az élete 10-20-30 évét a miniszterelnöki székben töltheti. Neki leendő történelemkönyvek lapjaira kívánkozó küldetése van, és bármibe kerül, teljesíteni fogja.

A centenárium után két nappal elszavalt, szoboravatással egybekötött gyászbeszéde – közben útba kellett ejteni és a csillagos égig felmagasztani egy sötét diktátort – kiemelt gondolata szerint „száz év magány” után Magyarország (értsd: a Kárpát-medence legnépesebb országa, Nyugat-Európához képest a béke és a biztonság szigete) ismét győzelemre áll. Amennyiben:

a mi nemzedékünk az, amely megfordíthatja Magyarország sorsát, beteljesítheti küldetését, és a győzelem kapujáig viheti az országot. A döntő ütközetet az utánunk következő nemzedéknek kell megvívnia, a végső lépéseket nekik kell megtenniük”.

Shakespeare Hamletje Poloniusának egyik állítását szokták idézni Orbán tömjénfüstös beszédei kapcsán, amely szerint „őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer”. Szerintem mindarra, ami tegnap elhangzott (lásd még: Az igazság erő nélkül keveset ér; A magyarok soha többé nem engedhetik meg maguknak a gyöngeség luxusát; Számunkra minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük; Mindig az lehet a miénk, amit meg tudunk védeni), sokkal inkább az illik, hogy ugyan van benne rendszer, de az őrültsége kétségbeejtő.

Én, vértelen szépelgő – ezt a szókapcsolatot is a doktor úrtól kölcsönöztem -, úgy gondolom, hogy az igazság akkor igazság, ha erő nélkül megáll a lábán, aki pedig a gyöngeségét állandóan erővel, kardcsörtetéssel kénytelen kompenzálni, annak nem biztos, hogy igaza van. Engem egyenesen elborzaszt, amikor azt látom, hogy egy magát különlegesnek, küldetések beteljesítőjének öndefiniáló miniszterelnök állandóan harcokról, ütközetekről, csatákról, háborúkról pofázik, de a kibaszott győzelem soha nem jön el, mindig csak jövő idő, és soha nem derül ki, hogy pontosan ki(ke)t kell legyőzni, hol és miben ahhoz, hogy végre lefújják ezt a mérkőzésnek nevezett kínos vergődést.

Ezt a száz év magányos, fokhagymaszagú sztorit azért nem értem, mert már 2018 júliusában is véget ért a száz év magány a tusványosi akolban:

Úgy látom a történelmi helyzetet, hogy véget ért a száz év magyar magány korszaka. Újra erősek vagyunk, elszántak vagyunk, bátrak vagyunk, van erőnk, van pénzünk, vannak erőforrásaink, és az elmúlt években bebizonyítottuk a szomszédainknak, hogy aki a magyarokkal együttműködik, az jól jár. Itt a pillanat, hogy újra felépítsük a Kárpát-medencét.

Aztán 2018 novemberében megint véget ért a Magyar Diaszpóra Tanács soros ülésén:

[…] fölfogásom szerint az a korszak, amit úgy nevezhetünk, hogy a száz év magány, száz év magyar magány, véget ért. Tehát az elmúlt években sikerült olyan viszonyt kialakítani a szlovákokkal is, a horvátokkal is, a szlovénokkal is meg a szerbekkel is […], amelynek alapja a bizalom, és amelyben mindenki látja, hogy az együttműködés mindig többet hoz a konyhára, mint az ellenségeskedés. És ezért ma a meghatározó momentum a Magyarországot körülvevő országokkal való kapcsolatunkban az együttműködés a keresése. És mindenki látja, hogy aki a magyarokkal együttműködik, az jól jár.

Pár nappal később a Kossuth rádióban is:

Ha megpróbáljuk megérteni, mi történt velünk, magyarokkal az elmúlt száz évben, kis túlzással és egy kis lírai elhajlással azt mondhatnánk, hogy ez volt a száz év magyar magány korszaka. […] ez a magyar magány véget ért. Mindenki rájött arra, hogy velünk együttműködni nem természetellenes dolog, sőt értelmes dolog, sőt megéri: aki a magyarokkal együttműködik, az jól jár.

Aztán véget ért a karácsonyi ünnepi egyeninterjúban, majd 2019 januárjában az első és utolsó bátor miniszterelnöki sajtótájékoztatón, meg a februári évértékelőn is:

Szomszédaink tisztelnek bennünket, és szívesen társulnak velünk. Véget ért a száz év magyar magány korszaka. Már csak egy kis jókedv és némi humor hiányzik, de arról majd a magyar ellenzék gondoskodik.

Ezt követően 2019 májusában egy romániai takarmánykeverő üzem átadásán (!) is véget ért, meg tavaly a nemzeti összetartozás napján (szintén Sátoraljaújhelyen), hogy tegnap aztán megint újra véget érhessen. Mindezt úgy, hogy az elmúlt 100 éves dicstelen éveit leszámítva (amikor a náci Németország, a fasiszta Olaszország, vagy a kommunista Szovjetunió szövetségesei voltunk), 1999 óta a NATO, 2004 óta pedig az Európai Unió tagjai vagyunk.

Milyen száz év magány, milyen győzelem? Itt én leginkább ezeréves frusztrációt látok és kóros önámítást, amit rögeszmés küldetéstudattal kompenzál a sztyeppék nagy harcosa. Nem tudom, hogy milyen győzelemre állunk ott, ahol ugyan nem lettünk német tartomány, török vilajet vagy szovjet tagköztársaság, cserébe lettünk német összeszerelőüzem, orosz és kínai hitelekben úszó gyarmat, sötét, félázsiai autokraták európai homokozója. Tulajdonképpen ez is valami.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!