NEHAZUGGY

Ebbe a nemzeti ördögűzésbe mind belenyomorodunk

Borzasztó jó reggelt kívánok mindenkinek! Kezdjem is a legelején. Interjút adott a Népszavának Vidnyánszky Attila, a NER kultúrharcának és a politikai teljhatalom erőszakos, diktatórikus egyetemfoglalási törekvéseinek faltörő kosa, amelyben sajnálkozását fejezte ki azért, ami az SZFE körül zajlik, nem tartja szóra sem érdemesnek a nemzetközi művészikonok szolidaritását az SZFE autonómiatörekvéseivel, félszájjal bocsánatot kért Karsai Györgytől, az intézmény Doktori iskolájának vezetőjétől, akit korábban nemtelenül megbélyegzett, megismételte mindazt, amit eddig is mondott: végigviszi, nem hagyja, nem engedi, nem utolsó sorban az SZFE nem elég nemzeti és nem elég hazaszerető jellegét abban a primitíven szomorú kérdésben összegezte, hogy a Színművészeti hány vizsgát szentelt Trianonnak a századik évforduló esztendejében? Ha véresen komolyan gondolja, hogy a hazaszeretet kifejeződése a vizsgák számával mérhető trianonozás, akkor én kérek elnézést az elmúlt száz évért. Sőt, Mohácstól errefelé mindenért is. Mindazonáltal az tény, hogy valamelyest szelidült az önjelölt színházi pápa vérgőzös sértődöttsége és minden irányba vagdalkozása, idézem:

Népszava: A színművészetiről olyan ikonok is távozták, mint Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, Ascher Tamás és Máté Gábor.

Vidnyánszky: Egyikőjüket sem küldte el a kuratórium. Sehol nem mondtam róluk egy rossz mondatot sem. Mindannyian megkerülhetetlen figurái az elmúlt évtizedek magyar színházi életének. Az oktatásban rájuk is szükség volna.

Akkor szerintem most lenne itt az ideje egyeztetni ezt a dolgot a lakájhiénák lelkes és buzgó üzemegységeivel, mert miközben Vidnyánszky úr sajnálkozik és kéri a bocsánatot az elhangzott szövegeiért, a közpénzből halált hörgő jobboldali morális fölény az alábbi módon nyilvánul meg a Színház-és Filmművészeti Egyetem polgárságáról:

• magyarellenes kultúrterrorista liberálbolsevikok;
• az SZFE-t körbeszalagozó hasznos idiótákat manipuláló és hergelő ballib színházi gerontokrácia;
• a veszettek és kis hülyéik, akik azt hiszik, hogy kirekesztő, diktatórikus gyűlölködésük valamiféle szabadságharc;
• kordonszalagozó elmebaj, hiénavonyítás, felhergelt hülyék;
• a jogosulatlanul máséban gőgösködő sátáni erkölcstelenség: ugyanúgy a rablott javakban pöffeszkednek, ahogy Gobbi Hilda élt haláláig (Gobbi Hilda, értsd: az ideológiavezérelt kommunista kultúrterror tökéletes jelképe; az „új, szocialista embertípus” megteremtését célzó, művészetnek, színháznak álcázott agitprop legharciasabb képviselője – annak az egyszólamú, diktatórikus, önmagán kívül minden esztétikai iskolát és szemléletmódot kirekesztő és eltipró propagandának, amelynek Székely Gábor is hűséges katonája volt);
• az örök SZDSZ-bolsevizmus Achilles-sarka, a rendre könnyen összeomló gyenge idegrendszer, amely képtelen a mértéktartásra, a méltóságteljes visszavonulásra;
• a földi öröklét illúziójába beleaggott múmiákból, magukat függetlennek hazudó, de minden rezdülésükben magyarellenes ballib ideológiát sulykoló színházi ifjúgárdistákból, zsurnálávósokból és más rossz arcú alakokból összegyűrt reves lelkű beltenyészet;
• az évtizedek óta unt kenetteljes pofák, amelyek alól kiordít az egyszólamú, egylényegű ördög;
• hersegő gyűlölet, kultúrexkrementum;
• az univerzitás épületében hisztériázó ideggyengeség. (via Magyaridőknemzet – A normalitás helyreállításához eljött az ördögűzés ideje)

Tény, hogy megszámlálhatatlan igazán tömény mocskot és gyomorból jövő, őszinte gyalázkodást olvastam az elmúlt hetekben a politikai önkénnyel szemben kiálló intézmény tanárairól és diákjairól, de ehhez foghatóval még nem találkoztam. Szégyellem is magam rendesen, pedig szerintem ezúttal sem én vagyok a hunyó. Azért hánytam legjobb meggyőződésem ellenére is hűvös halomba ezeket a lélegzetelállítóan harsány minősítéket, mert bármit mond Vidnyánszky, valójában ezzel a jelenséggel áll szemben az az intézmény, amelynek meghatározó szerepe van a magyar színház- és filmművészet jövőjét illetően. Amelynek dolgozói a hatalmi erőszakkal ellopott intézményi autonómiájukért való kiállás jegyében szeptember 21-én beszüntetik a munkavégzést (ha úgy jobban tetszik: sztrájkba lépnek), amennyiben a kormány nem hajlandó visszaállítani az egyetem autonómiáját. Nem szombaton, nem vasárnap, nem négytől ötig, nehogy baj legyen belőle, hanem határozatlan időre.

Hogy nagyon világos legyen: a Magyar Nemzet – ahol egy ilyen írás megjelenhetett – két napja Kommunikációért Nívódíjat kapott szerkesztőségileg. Nem mintha ennek a fideszes talpnyalók kitüntetésére létrehozott fideszes elismerésnek jelentősége lenne azon túl, hogy a hatalom hátba veregeti az őt kiszolgáló katonákat. De mégis.

Ha onnan nézzük ezt az országot, hogy a fideszes legfőbb ügyész semmilyen bűncselekményre utaló tényállást nem talált abban, hogy egy fideszes miniszter a fideszes kormány akaratából nagyon sok közpénzből szarrá gazdagodott vállalkozó jachtján tölti a szabadságát – amire a saját bevallott jövedelme alapján nem futná, ha meg ajándékba kapta, akkor az a korrupció kincstári definíciója -, önmagában tragédia.

Ha hozzávesszük, hogy a Fidesz által kormányzott Magyarországon csalják el az uniós pénzek legnagyobb hányadát, miközben az uniós pénzek elcsalásáért kizárólagos felelősséget viselő kormány évek óta a szuverenitásába való beavatkozásként értékeli a korrupt jogállamiságra vonatkozó nemzetközi kritikákat, az ország állapota hervasztó, és semmi jóval nem kecsegtet.

Ha arra gondolunk, hogy Palkovics nevű miniszter önkényesen, utólag megváltoztatta a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal szakértői testületek által felállított rangsorát, átírta a szakmai zsűri javaslatát a támogatásra érdemes kutatói pályázatokra (összesen 9 darab pályázatba matatott bele) azért, hogy a Fidesz-barát tudósemberek jól járjanak, majd az MTA Fidesz-ellenességgel egyáltalán nem vádolható elnökének a helyzet megbeszélésére invitáló ebédmeghívását azzal utasította el, hogy előbb „hasznosabb” feladatokra kell koncentrálni, akkor nagyjából az is világos, hogy egy ilyen országban mennyit ér a teljesítmény, mire lehet jutni vele, és minek nézi egy utolsó miniszter a tudományos elitet. (Igen, azt a részét is, amelyik úgy gondolja, ő megúszhatja, és ez mind nem is az, aminek látszik.)

Ha pedig kimondottan az SZFE ügyére koncentrálunk – és mondjuk Kövér gyapjúszőnyegeit és a világ szégyenére kizsigerelt mélyszegénységben élőket ezúttal ki is hagyjuk a képből -, és megemlítjük, hogyan uszult az intézményre a fideszes Állami Számvevőszék, amely tíz évig kómában volt, de most, hogy az orbáni önkény bicskája félig beletört a modellváltásnak hazudott egész pályás karhatalmi lerohanásba, hirtelen megvilágosodtak, és az egykor független hatóság helyén tornyosuló fideszes sóhivatal a pártállami rádióban dicséri a kormányt, és vádolja az SZFE-t, nem sok kérdés fér ahhoz, hogy semmi köze ennek az egésznek a szakmához, a jobbításhoz, a reformokhoz.

Ezen aggasztó történéseken túl (Szijjártó közben Bangladessel összekapaszkodva akarja fellendíteni a magyar gazdaságot, Orbán meg már szónokol a rádiójában), a legaggasztóbb ez a megveszekedett, engesztelhetetlen gyűlölet, amivel neves és névtelen propagandisták hada – Vidnyánszky Attila korábbi hőzöngésein felbátorodva – a magyar színházművészet legnagyobbjait rágalmazza, sértegeti és vádolja mindazzal, ami fent olvasható. Ami nem csak azokra nézve méltatlan, akik ezeknek az embereknek köszönhetően lettek ismert, elismert, értéket alkotó művészek, nem csak azokra nézve méltatlan, akik számára nem Vidnyánszky Attila a kortárs magyar színház atyaúristene, hanem a sokat emlegetett nemzeti kultúrára és egész országra is. Mindenkire. Teljesen mindegy, hogy ki kire szavaz, milyen istenben hisz/nem hisz, kit szeret.

A fent idézett fröcsögés (és az összes többi futószalagon gyártott társa) azért meghatározó ebben a történetben, mert megmutatja, hogy szó nincs itt semmiféle jobbításra, konszolidációra, párbeszédre, előremutató reformokra, a sokszínűség sokszínűsítésére való törekvésről, szó nincs megkérdőjelezhetetlen értékekről, amelyeket nem mocskolhat be politikai érdek, tökmindegy, hogy ki kormányoz és ki van ellenzékben. Igen, Gobbi Hildát (Major Tamáson már túl vagyunk) is le lehet rántani a fekáliába, ha a basáskodó hatalom pillanatnyi érdekei ezt követelik. És igen, lehet, hogy az összes fideszes komisszár, aki a nevét adta ehhez a vérgőzös, polgárháborús, mindent elpusztítani akaró meneteléshez (Gulyás Gergely külön szégyellhetné magát a tegnap esti gyáva, felelősséghárító ATV-s produkciójáért), egyszer eltakarodik, mintha nem is lett volna. Valószínű, hogy egyszer az Orbán-uralkodásnak is vége szakad, és majd mások lesznek kormányon és mások ellenzékben. Ez a mocsok azonban nem eltakarítható, ezek a beteg ideológiai kráterek nem betemethetők. Ez a mocsok túlmutat azon, hogy hányszor lopták el tíz év alatt a jövőt. Ebbe a most éppen nemzeti ördögűzés néven futó morális retekbe mind belefulladunk. Beleértve Vidnyánszky Attilát és a NER véresszájú zsoldosait is.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább