Április 26,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Azt az ajtót nem csukjuk be

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Jó reggelt! Elszáguldott ez a hét is, máris itt a szombat. Ez most megint egy hosszú hétvége. Olyan hétvége, amikor a fél ország – vagy a háromnegyed – úton van. Mindenki megy azoknak a sírjához, akik már nincsenek köztünk. Talán még elevenen lüktet a hiányuk, talán már eltompult a fájdalom. Talán még haragszunk, amiért elment, talán nem is ismertük soha, de azért minden évben gyújtunk gyertyát a réges-régi sírnál. Mert úgy szoktuk. Mindig úgy szoktuk. Amikor rájövünk, hogy túlságosan sok helyre kellene mennünk és sehogyan nem fér bele az időbe, akkor már elég régen élünk. Ha rájövünk, hogy nem is kell beleférnie, mert az a sír üres, amit keresünk, az velünk van, akkor nem éltünk hiába. Valamit talán már értünk ebből az egészből.

Különös időszak ez. Azt mondják, ilyenkor annyira közel kerül az élők és a holtak világa egymáshoz, annyira elvékonyodik a két világ közötti válaszfal, hogy átjárhatóvá válik. Azért gyújtunk gyertyát halottak napján, hogy a lélek visszataláljon a nyughelyére, ne ragadjon az élők világában. Ez nagyon régi hagyomány, bőven a kereszténység előtti időkből származik. Mármint nem maga a gyertyagyújtás, hanem az ehhez az időszakhoz fűződő legendakör. Sok helyen ilyenkor megvendégelik a halottat. Akár az asztalnál tesznek fel plusz terítéket, akár a temetőbe visznek ki ételt.

Az egyház értelmezése szerint november elsején ünneplik a katolikusok az összes megdicsőült lelket (ezt nem nagyon tudom értelmezni), másodikán pedig azokat ünnepeljük, akik a tisztítótűzben szenvednek. Ezt pláne nem értem. Azt hiszem, nem is kell értenem. Nincsen szükségem sem az egyház engedélyére, sem az értelmezésére ahhoz, hogy gyertyát gyújtsak a nagyszüleim sírjánál vagy apám sírjánál.

Gyerekkoromból a töklámpás emléke maradt meg. Aki azt gondolja, hogy ez valami új, Amerikából vagy más, bűnös helyről mostanában átvett hagyomány, az nagyon téved. A mi falunkban minden ház kapujában, udvarán, lépcsőjén (ki hová rakta) ott virított a vigyori, vicsorgó, vicces vagy ijesztő tökfej. Akkoriban nem lehetett a szupermarketekben könnyen faragható, kimondottan erre a célra termesztett szép nagy tököket kapni. Már csak azért sem, mert szupermarketről még évtizedekig nem is hallott senki. Nálunk például az úritöknek nevezett hatalmas sütőtökökből készült a lámpás. Kívül szürkés volt a héja és olyan vastag, erős a húsa, hogy kisbaltával, vésővel, kalapáccsal kellett dolgoznia a művésznek. A kés legfeljebb a végső simításkor került elő. A tökből kiszedett magot megszárítottuk, aztán megpirítottuk. A helyére került gyertya elkezdte belülről sütni a tököt. Ezért nekem ez az időszak az őszi avar-, és a gyertyák fanyar füstjével és a sült tök illatával, a sírokon ragyogó fényekkel, a faluban a sárgás fénnyel pislogó töklámpásokkal együtt valami olyan emlék, ami csak így, együtt működik.

Ha már sikerült nagy ívben elkerülni a politikát és a realitás gyorsan kötő betonját, ezt a mai jóreggelt puszit meghagyom ilyennek. Van nálam egy gyertya (szerintem sokunknál) annak az embernek, aki ebből a közösségből ment el. A mai napig keresem a kommentjeit. Az első pillanattól velünk volt. Azt mondta, mi tartottuk életben évekkel tovább, mint ahogy reális lett volna maradnia. Orvos volt, talán tudta. Harcos volt, nagyon akarta a változást. Az utolsó percig küzdött, végül a törékeny, apró test feladta. Soha többé nem örvendezik a napi versnek, nem mesél arról az időről, amikor egy hajszálon múlott, hogy nem végezték ki, vagy nem terelték a vagonba. Ameddig hiányzik, ameddig gondolunk rá, addig itt van, úgy hiszem.

Talán emlékeztek rá, indítottunk egy pályázatot. Luca ajtaja a címe, december utolsó napján jár le. Minden hónapban a legtöbb lájkot kapó írás jut tovább (Facebook és weboldal együtt). Az eddigi továbbjutóink: Haraszti László, Sági Zsuzsa, Bolla Rita, Polczer Szonja, Nora Hann és Flóra. Még két hónap áll rendelkezésre, hogy beküldjétek az írásaitokat. Végeredmény január végén lesz (minden írás 30 napig gyűjtheti a lájkokat). Amikor megvan minden hónap továbbjutója, akkor kérni fogjuk őket, írják le néhány mondantban, mire szánják a nyereményüket. Ti pedig szavazással eldöntitek, ki kapja meg az összegyűlt pénzt. Jelenleg 140 000 forint van a Luca alapban.

Ha lejár a határidő, azt az ajtót akkor sem csukjuk be. Majd kitalálunk valamit. Ha van ötletetek, ne fogjátok vissza magatokat. Én most veszem a búcsúmat, hamarosan jön valaki és jól beszól. Kellemes ébredezést addig is.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.