Október 17,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

KLASSZIKUSOK


A ZŰRZAVAR FARSANGJA

KÉSZÜLT A MANCHESTERI VÉRFÜRDŐ ALKALMÁBÓL

A tengeren át egy hang tovaszállt,
Itáliában alva talált,
s iszonyú erővel vitt tovább
a Líra látomásain át.

A Gyilkosság lépdelt felém,
Castlereagh-maszk a fején,
simulékony, de dühödt –
hét véreb mögötte jött.

Rengett hátukon a háj;
nem csoda: a bő talár
alól elébük törött
embersziveket lökött –
hadd faljanak a dögök.

S láttam Eldont, a Csalást,
vállán hermelinpalást;
könnye – mert jól zokogott –
malomkővé változott.

Lábánál a sok gyerek
azt hitte, hogy gyöngyszemek,
azért is ujjongtak ugy,
míg ki nem loccsant agyuk.

A Biblia fény-köntösét
hordva, és az éj ködét,
Sidmouthként jött egy új iszony:
az Álszentség, krokodilon.

S az álcás szellemraj között
sok más Romlás árnya jött:
grófok, szemig elfödött
bírák, spiclik, püspökök.

A Zűrzavar zárta a sort,
véres ménen lovagolt,
baljós, ajkig-sápadt isten:
Halál az Apokalipszisben.

Koronásan ült lován,
jogart markolt s homlokán
írást láttam: “ÉN VAGYOK
ISTEN, KIRÁLY ÉS A JOG!”

Anglia földjén veszett
méltósággal léptetett,
vérpocsolyává törve meg
a rajongó tömeget.

A rengő föld majd meghasadt
roppant csapata alatt,
véres kardját rázta mind,
lesve Urát, hátha int.

Büszkén gázolt át e vidám
diadalmenet Anglián,
megszállta őket a mámor –
tán a rombolás borától.

Városok, mezők, tengerek
közt e vágtató sereg
gáttalan, tiporva dúlt,
végül Londonba vonult.

S minden lakos fejvesztetten
vacogott, vakrémületben
hallva, hogy a Zűrzavar
szilajon bőgi: Diadal!

Várták vérben-lángban ott
koronás bérgyilkosok,
s ezt dalolták lábainál:
“Te vagy Isten, Jog, Király!

Gyöngén és társtalanul,
rád vártunk, Hatalmas Úr!
Kardunk hideg, üres a bukszánk,
hírt és vért és aranyat hoz ránk!”

Jogász- és pap-csőcselék
porig hajtotta fejét,
s mint rossz imát susogta, hogy
“Te vagy az Isten és a Jog.”

S újból felharsant a Kar:
“Istenünk vagy, Zűrzavar,
porig meghajlunk neked,
szenteltessék meg neved!”

S a Csontváz sorfaluk között
hajlongott és röhögött,
látszott, hogy neveltetése
tízmilliót rótt a népre.

Tudta: övé jog szerint
királyaink kincse mind,
aranyos ruha, palota,
országalma, korona.

Elküldte hát embereit
a Bankba s a Towerbe, míg
ő a lepénzelt Parlament
tisztes ülésére ment.

Ekkor egy őrült lány-alak,
– a Remény – odaszaladt
sikoltva – mindenre kész
élő Kétségbeesés:

“Idő-apám jobb napokat
várt és most roskatag agg,
nézzétek, mily bárgyun áll,
szélütött keze kaszál.

Milliárd gyermeke volt,
ma már valamennyi holt,
én maradtam vele csak –
iszonyat, ó, iszonyat!”

S az útra a lópaták
elé vetette magát
megadó nyílt szemmel várva
a Csalásra, Gyilkosságra,

Zűrzavarra – amikor
könnyű köd, kép, fény-gomoly
kélt köztük, gyenge, zsenge még,
mint párázó völgyi rét;

és nőtt mint bástya-koronás
száguldó felhő-óriás,
villámmal néz, míg űzi szél,
s az égnek dörgéssel beszél,

és jött már – vértje mint a fény
a vipera pikkelyén,
szárnya szivárványosabb,
mint esőn a napsugarak.

Egy csillag ült a sisak
hegyén, mint a hajnali nap,
tollain átcsorgatta a fényt
bíbor harmat záporaként.

Lágyan lépdelt a fejeken
mint a szél – s oly sebesen,
hogy bár lesték, mint röpül,
csak űrt láttak maguk körül.

Mint május nyomán bimbók nyílnak,
s az éj hajából hull a csillag,
szél-füttyre hullám – úgy fakadt
lépte alatt a gondolat.

S a leborult nép mentőjeként
megláthatta a Reményt;
bokáig vérben járt a lány,
arca nyugodt és vidám.

S a Zürzavar, e Szörnyszülött,
holtan feküdt: rögön a rög.
A Halál lova vágtatott,
s patájától mint a homok
megőrlődtek a gyilkosok.

Egy felragyogó villámfény és
egy riasztó, de gyöngéd érzés –
s ily rémes és boldog szavak
ömlöttek aztán, mintha csak

a sértett Föld, mely szülte a
gyermekeidet, Anglia,
homlokán érezné a vért,
s anyai gyötrelmeiért

minden cseppnyi vérharmatot,
mit sok fia ráhullatott,
szavakra váltott volna ott –
így csak szive kiálthatott:

“Angol nép: egy anya vére,
reménye, s egymás reménye,
a Dicsőség öröklője,
megiratlan monda hőse –

ébredj már, mint oroszlánok
roppant hada, rázd le láncod,
mint a harmatot, amely
az alvókat lepi el –
túlerődnek győzni kell!

Mi a Szabadság? – Te csak
a Rabság tudósa vagy,
hiszen neve a neved
eleven visszhangja lett.

Munkát jelent s annyi bért,
mely tagjaidban a vért
mint zárkában, napra nap
a zsarnokért őrzi csak,

így leszel számára te
ásó, rokka, kard, eke,
oltalma és étele –
nem kérdi: akarod-e.

Téli szélben gyermeked,
s anyja tőle lesz beteg,
sorvadoznak sápadón,
meghalnak, míg ezt irom.

Vágy a Rabság oly falat
után, mit a kutya kap,
mely hájasan elterül
rakott asztalok körül.

Miatta nyer az Arany
szelleme százszorosan
többet belőled, Robot,
mint a régi zsarnokok.

Papírpénz ő – kincset ér
e hamis birtoklevél
a Földön mindenkinek –
legalábbis úgy hiszed.

Azt jelenti: lelkedet
szolgaságra add s ne tedd
amit akarsz: más pimasz
kezében légy lágy viasz.

S ha zúgolódsz hasztalan
panasszal vigasztalan,
a zsarnokhű csőcselék
lova rád és nődre lép –
vért harmatozik a rét.

Bosszúszomjat is jelent:
vérért vágyad vért eseng,
rosszért rosszat – így te még
ha erős leszel se tégy!

Fáradt madár nyugtot talál,
ha fészkébe hazaszáll,
vackán a vad jó húst harap,
míg vihar bőg, hó szakad.

Ló és ökör hazatér,
ha robotja véget ér,
ha szél bömböl, az ebek
szobákban melegszenek.

Almot kap disznó, szamár,
s illő élelmet zabál –
csak nektek, ó, angolok,
nektek nincs otthonotok!

Ez a Rabság! Barlangjának
mélyén vadember vagy állat
nem tűrné ezt így el – és
rajtuk nincs is ily verés.

Mi vagy, Szabadság? – Tudna csak
élő sírjából a rab
felelni – mint álomképek
a zsarnokok elszöknének!

A gaz rádfogja: tétova,
tűnő árny vagy, babona,
visszhang, amely kongva szól
a Hírnév barlangjaiból.

A dolgozó kenyeret
tisztel benned, teritett
asztalt, csinos és vidám
otthont munkája után.

A letiport sokaság
étket, tüzet és ruhát
lát benned – szabad haza
nem éhezhet úgy soha,
mint manapság Anglia.

Gazdagnak te vagy a gát –
ha áldozata nyakát
éri lába – ahelyett
kígyóra te lépteted.

Igazság vagy – a te jó
törvényed nem eladó,
mint az angol – kicsi, nagy
egyforma védpajzsa vagy.

Bölcseség vagy – te mondod, hogy
Isten nem ró örök poklot
azokra, kik nem hiszik,
amit a pap hazudik.

Béke vagy – vért, aranyat
nem pocsékolsz, mint a vad
zsarnok-had, mely szövetkezett,
hogy kioltsa gall tüzed.

Mit ér a kiáradó
angol verejték- s vérfolyó?
Ó, Szabadság, lángodat
mérsékelni tudta csak!

Szeretet vagy – lám a gazdag
csókkal illeti a talpad,
s mint ki Krisztust, úgy követ,
aranyát adva neked,

vagy változtasd vagyonuk
fegyverré s kezdj háborút
saját drága érdekedben
háború, pénz, ármány ellen!

Lámpád a Líra, Gondolat,
Tudomány – fényük enyhet ad
a kunyhók lakóinak,
s nem átkozzák sorsukat.

Jóság vagy, Ész, Türelem,
s mind ami áldást terem –
tettek zengjék, ne szavak
határtalan bájadat.

Bátor, szabad emberek,
mind-mind gyülekezzetek,
övezzen körül a tág,
roppant angol rónaság.

A zöld föld, amire lép
lábatok, s az égi kék,
s ami örök, mind legyen
tanú ünnepeteken.

Anglia minden zuga,
viskója és faluja,
ahol mindenki saját
gyötrelmét vagy más baját
nyögi egy életen át –

városa, ahol a szenny
odvaiból eleven
hullák bújnak kúszva ki,
sírok élő lakosai –

börtönök és szegényházak,
hol mint feltámadt holt, sápadt
nő, gyerek és ifju, agg
sír a kín, a fagy miatt –

napi robot piaca,
hol ínség és gond csak a
bér, mely elveti a sok
szív mélyén a rossz magot –

s legvégül a paloták,
hol a nyomor moraját
úgy hallják, mint messzi szél
hangját, mely a pompa s kéj

börtönein túl riad,
s hol a gyötrődők miatt
pár emberben részvét támad,
hogy arcuk is belesápad –

mondhatatlan kínu nép,
s mind, ki látja, hogy miképp
adják elkótyavetyélt
honát vérért, aranyért –

roppant gyűlést tartsatok,
s hirdessétek ott ki, hogy
szabadok vagytok, ahogy
az Isten megalkotott.

Legyen szavatok egyszerű,
mint a kard, kifent-hegyű,
s mint a pajzs, olyan legyen,
tágas, biztos védelem.

Rémisztő vad zajjal a
zsarnok hadd öntse hada
címerpajzsos tömegét,
mint egy tengert, szerteszét.

Töltött ágyúk, jöjjetek,
s a holt leget töltse meg
élettel kocsik zaja,
s a lópaták dobaja.

Angol vérre oly mohón
vágyjon a kivont szurony
csillámló és fent hegye,
mint más, hogy legyen kenyere.

Pörögj, villogj lovas-szablya,
mint hulló csillag, mely arra
vágy, hogy halál-óceánba,
gyásztengerbe fúljon lángja.

Ti mint egy sürű vadon,
álljatok hallgatagon,
kulcsolt karral, és legyen
pillantástok győzelem.

S a harci ménnél sebesebb
pánik kutyába se vett
árny legyen, ha átoson
szilárd falanxotokon.

Legyen végre a haza
törvényének igaza:
rossz vagy jó – e küzdelem
eldöntője ő legyen.

Sok ős törvényed, Anglia,
tisztes ősz lett már, hisz a
bölcsebb korszakok fia;
s ünnepien ejtve a szót,
Szabadság! – mind a te echód!

Ki e szent hírnököket
először gyalázza meg,
azokra száll majd a vér,
s mocska nem titeket ér.

S ha közétek vágtat a
zsarnokok bősz csapata,
vág, döf, testetekbe lép –
hagyjátok, hogy hadd tegyék!

Nyugodtan, alig félve tőle,
és még kevésbé meglepődve
nézzétek, amíg a vad,
öldöklő düh elapad.

Ekkor majd mind hazatér,
szemük szégyenről beszél,
s a kiontott vér, tudom,
tüzes pír lesz arcukon.

Bárhová is mennek ők,
rájuk mutatnak a nők,
szótlan kullognak, hiszen
nem mernek köszönni sem.

S a hős bajnokok, akik
a Vészt harcból ismerik,
s kiket undorít ily társaság,
a szabadulókhoz állnak át.

S e mészárlás a nemzetben
feltör sugallatnál szebben,
ékesszóló jós-zene,
mintha vulkán zengene.

És az elnyomás fölött
ily itélet mennydörög
minden szíven, agyon át,
újra – újra – még – tovább –

Ébredj már, mint oroszlánok
roppant hada, rázd le láncod,
mint a harmatot, amely
az alvókat lepi el –
túlerődnek győzni kell!”

Percy Bysshe Shelley

EÖRSI ISTVÁN

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.