Március 19,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


A meccs vége

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,141,887 forint, még hiányzik 1,858,113 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Szép reggelt! Ma van pünkösd vasárnap, ami nem tudom, pontosan mit is jelent, de akinek fontos, biztosan tudja. Az biztos, hogy kivételesen sikerült jól időzíteni. Van egy bokor pünkösdi rózsánk, mióta az eszemet tudom, soha még a környékén sem virágzott a névadójának, most meg igen. Azzal is szeretnék elhencegni, hogy rájöttem az esőcsinálás titkára. Fel kell ráncigálni a teraszra a nagynyomású mifenét, amivel a teraszt szoktam lemosni. Az esőt csinál. Bizony.

Folytatom a magánéletem közhírré tételét. Nyugi, mindjárt befejezem, de ezt még el kell mondanom. Azt írta az MTI, vegyünk zamatos magyar epret, idén csodás a termés, sok volt a napsütés. Én vettem. Többször. Magyart, jó drágán. A kutyák örültek, őket az sem zavarja, ha nem éppen finom a gyümölcs. Engem rohadtul zavar. A pocsék magyar eper is, a pocsék magyar dinnye is az őrületbe tud kergetni. Én elhiszem, hogy a most termesztett fajtákat jobban megéri termeszteni, bőtermőbbek, jobban tűrik a szárazságot, tovább eláll a gyümölcs, mit tudom én. Csak éppen megvenni nem érdemes, mert szar. Pont.

Tudom, hogy Gergő kolléga az este dühöngött már egy kört ezen, de nekem is van néhány keresetlen gondolatom a témáról.

A futball mindig vigasz és elégtétel volt a magyar ember számára.

Ezt Felcsúton lehelte bele az ájerbe népünk bölcs vezére. Hát én itt rohadjak meg, ha nekem valaha volt ilyen érzésem a focival kapcsolatban. Pedig vagyok annyira magyar, amennyire a csúti és baromfiudvara. Aztán őneki vajon mire jelent vigaszt, hogy százmilliárdokat szór el a közpénzből a saját hobbijára? Komolyan azt gondolja, mást is érdekel ez a dolog? Tényleg azt hiszi, hogy egy remek meccs – biztosan van ilyen, én nem tudom – bárkinek elégtételt jelent mondjuk a hozzátartozója halála után, aki egy gyógyítható betegségben lelte halálát, esetleg egyenesen a kórházban összeszedett fertőzés vitte el?

Azt hiszem valamikor tényleg ezt hitte. Valószínűleg a focihoz fűződő kapcsolata változott éppen úgy, ahogy a valósággal ápolt kapcsolata is. Ha jól gondolom, az ilyen – nevezzük karriernek – óhatatlanul torzítja a személyiséget. Harminc év alatt ez a torzulás már alighanem szilánkosra nyomorította az egykori kőkemény karrieristát, a mostani, szárnyait bontogató diktátort. Persze a jelenlegi sötét massza nem cukros tejszínhabból lett, valamilyen külső tragédia következtében. Sötét és büdös volt az induláskor is, mostanra azonban nagyobb, sűrűbb, áthatóan penetránsabb, letagadhatatlanul és elrejthetetlenül bűzösebb lett.

Azt hiszem, Orbán Viktor feltartóztathatatlanul masírozik azon az úton, ami a hozzá hasonlóknak ki van jelölve. Nem tud letérni róla, mostanra már nem is tudja, hogy létezik másik ösvény, de amikor még tudta, akkor sem érdekelte, mert a másik ösvény nem oda visz, ahová ő mindig is menni akart.

Azt hiszi az egykori suttyó, hogy ő különleges, merőben más, mint a többi diktátor, neki van karaktere, egyénisége, ő különleges, az ő útja nem azonos a többiek útjával. Pedig de. Az egyik diktátor éppen olyan, mint a másik, nagyjából ugyanonnan indulnak, és ugyanoda érkeznek a végén. Csupán a tágabb környezet jelenthet némi eltérést a végjátékban.

A foci valamiféle kapaszkodó lehet Orbánnak, talán az utolsó szál, ami még a valósághoz köti. Vagy ő úgy érzi, hogy a valósághoz köti. De nem. Azt hiszem, már egészen fiatalon, gyerekként eldöntötte, hogy ő lesz a leghatalmasabb, a leggazdagabb. Talán vissza akart vágni az apjának, de sokkal valószínűbb, hogy bizonyítani akart neki abban a téves tudatban, hogy akkor majd elnyeri a tiszteletét, de még inkább a szeretetét. A suttyóság azonban az egyetemre kerülve sem kopott le róla. Nem is kophatott, mert az nem külső, hanem belső tulajdonsága. Amikor erre rájött – mert rájött, hiszen soha nem volt ostoba – a kézenfekvő megoldást választotta: magához hasonlókkal vette körbe magát. Kialakított egy olyan mikrokörnyezetet, ahonnan nem lógott ki. Gondoljuk csak végig a kollégium óta magával hurcolt barátok során. Melyikükről lehetne ezt állítani, hogy művelt, jó ízlésű, humánus, kulturált?

Az ilyen mesterségen kialakított mikrokörnyezettel az a nagy baj, hogy lassan elszigeteli a létrehozóját a valóságtól. Olyanná válik az ember, mint az a japán katona, aki húsz évvel a háború befejezése után is tovább harcolt. A valóság körülötte létezett, a külvilág élte a maga életét, de ez a katona háborúban élt. Számára az volt a normális.

Orbán is benne ragadt valamiféle háborúban. Kezdetben persze csak kommunikációs eszköz volt, de lassan valóság lett belőle. Olyan valóság, melyben az ellenség minden pillanatban azt lesi, hogy mikor döfhetné hátba, mikor ragadhatná magához azt a hatalmat, amiért ő kínlódott meg, ő nyomorította meg a tulajdon lelkét azért, hogy megkaparintsa. Ott van persze a pénz, rengeteg pénz. Nem hiszem, hogy önmagában a pénz motiválja, hiszen a pénz csupán eszköz. Fegyver, de olyan fegyver, amit nem viselhet nyilvánosan, nem büszkélkedhet el vele, azt kell hazudnia, hogy nincs nála. Ez önmagában képes repedést okozni az amúgy is hasadt lelken, a hatalomféltés egyre bizalmatlanabbá teszi, ameddig már senkiben, a saját családtagjaiban sem fog bízni, aztán a végén egyedül fog maradni. Teljesen egyedül.

Nem tudom, ez hol tart, és mikor érünk a végére. Szerintem hamarosan. De még kapaszkodik Orbán az utolsó szalmaszálba, az egykori élete, a normalitás romjainak illúziójába. A fociba, ami gyerekként menekülőút volt, fiatalként karrierlehetőség, később stabil pont, megnyugvás, mert a pályán önmaga lehetett. Végül rögeszmévé gyűrődött.

Akkor, amikor Orbán azt állítja, a foci vigasz és elégtétel a magyar emberek számára, akkor semmi mást nem tesz, mint amit egyetemista korában tett. Megpróbál létrehozni egy olyan mikrokörnyezetet, melyben otthon érezheti magát. Ez azt jelenti, hogy a harminc éve felépített, azóta is magával hurcolt mikrokörnyezete már nem nyugtatja meg, nem ad biztonságot. Hiába veszik körül azok, akiknek minden szellentését ismeri évtizedek óta, már bennük sem bízik meg. Lassan elér az út végére, talán már látja is. De nem akarja látni, főként nem akarja tudomásul venni. Ki akar futni a pályára – még egyszer, utoljára -, cselezni akar, végigvinni a labdát, egészen a kapuig vinni, miközben a közönség tombolva ünnepel, aztán célozni, és gólt lőni, diadalmasan felnézni a lelátóra, ahol a csodálói őt ünneplik, őt imádják, csak rá figyelnek. Mindig szeretni fogják, örökre emlékezni fognak a nevére.

Orbán focija erről szól. Kérdés, mikor és ki fogja lefújni a meccset.

Kellemes ébredezést, lustálkodást, összebújást. Hamarosan jövünk, és beszólunk. Én most veszem a búcsúmat, átadom a terepet – és a hajnali kelés lehetőségét – Bálint kollégának. Pápá.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!