Március 8-án – évente legalább ezen a napon – előtérbe kerül a nők helyzete. Szó esik az Isztambuli Egyezményről, amelyet a magyar kormány nem és nem hajlandó ratifikálni valamilyen ismeretlen ok miatt. Mondanak ugyan érveket, ám azok nem elfogadhatók, mivel az egyezmény lényegéhez az égvilágon semmi közük sincs.
Most az Amnesty International Magyarország kampányt indított, amelynek a célja a férfiak és a nők bérének kiegyenlítése. A nemek szerinti eltérés nemcsak Magyarországra jellemző, világszerte az a gyakorlat, hogy a férfiak többet keresnek a nőknél. Erre is született sokféle indok, hogy a férfiak megbízhatóbbak, mert például a gyerekneveléssel együtt járó gondok alól őket általában mentesíti a feleségük, hogy nagyobb fizikai erejüknek köszönhetően ők azt is el tudják végezni, amit egy nő nem. Egy főnökömnek egészen sajátos magyarázata volt arra, miért kapnak ugyanazért a munkáért többet a férfi kollégák: azért, mert a férfiak családfenntartók. Mondta ezt olyan környezetben, ahol többen is voltunk egyedülálló anyák. Ki válás után állt egyedül a gyerekekkel, ki özvegyen maradt, ki pedig soha nem kötelezte el magát, így kényszerűségből mi voltunk a családfenntartók, ráadásul feleségünk se volt, aki ellátta volna a háztartást.
A bérkiegyenlítés – ha meg is valósul egyszer – nyilvánvalóan nagyon fontos lépés a nemek közti különbségek felszámolására, fontos, de nem elégséges. El kellene jutni odáig, hogyha a nők szóvá teszik jogsérelmeiket, az ne ütközzön elutasításba azzal az érvvel, hogy ez valami gender vadhajtás. Ne lehessen parlamenti képviselőnők felszólalásait lesöpörni az asztalról, mondván, legyenek csak szépek, elvégre az okosság a férfiak előjoga. A nők legfőbb feladata, hogy kényelmesebbé tegyék a férfiak életét, biztosítsák a családot, a hátteret a férfiak játékához és szüljenek minél többet, lehetőleg fiúkat, mert az az igazi. A családi (és kapcsolaton belüli) erőszak ellen kapjanak végre valós segítséget a nők, és ezzel párhuzamosan, mert a kettő együtt jár, az elkövetők valós büntetést.
Ahhoz persze, hogy a társadalom saját jogunkon értékeljen bennünket, arra is szükség van, hogy mi magunk is önálló lényként kezeljük saját magunkat. Amikor egy nő házasságot köt és felveszi a férje teljes nevét, egyben lemond a sajátjáról, egyszersmind biztosítja őt arról, hogy oldalbordája lesz, valóban részévé válik. A továbbiakban lényegében ő megszűnik létezni, minden érdemét, minden bűnét a férje nevén jegyzik, még a sírján is a férje neve szerepel majd, mintha ő maga sose létezett volna. Látszólag jelentéktelen apróság, valójában nagyon is fontos, hiszen a nevünk a legelső, amiből be tudnak bennünket azonosítani mások, ha tehát a férjünk nevén szerepelünk, a legfontosabb információ, amit közlünk magunkról, hogy kinek a felesége vagyunk. Ugyanez fordítva nem történik meg, a férjünk nem jelzi, hogy mi vagyunk a felesége, miközben nekünk még keresztnevünk se lesz a továbbiakban.
Pável Melinda
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.