A város szélén álló régi házat magas, burjánzó sövény rejti. A kissé elvadult kertben a bokrok aljában hóvirág, nárcisz és néhány tulipán bújik.
A ház csendes, alig jut be napfény, bent, a gyér homályban öreg bútorok a háború utáni időkből. A falakon sokéves tapéta kunkorodik, a mennyezet foltos, a radiátor berozsdált. A szőnyeg mintája megfakult, és a járkálás mentén kikopott.
Régimódi keretekben megsárgult családi fényképek őrzik az elmúlt időt. Az egyetlen modern tárgy a tévé a nappaliban, ha az hallgat, akkor csak a vén falióra egyhangú ketyegése, és a kandallóban ropogó tűz töri meg a csöndet. A tűz szinte mindig ég, mert hűvösek az angol nyarak és a kardigán is elkél.
A kandalló előtti öreg karosszékben tölti napjait a 100 éves néni. Aprócska, törékeny, madárcsontú, koboldszerű teremtés, arca ráncos, mint a mazsola. Szürke haja gyorsan nő, ilyenkor a vattacukorszerű sörénybe apró, göcsörtös ujjaival hullámcsatokat tűz a garázda tincsek megfékezésére. Bosszantja, ha rendetlen a haja, amikor a fodrászt várja, napokig valami új frizurán töri a fejét.
– Muszáj kitalálnom valamit. Tudod, a múltkor frufrut vágattam. De az nem tetszett.
A házat húsz éve nem hagyta el, bár ha az időjárás kegyes, kitipeg a kert végi kukához. Nyirkos időben a kerti út csúszós a lehullott levelektől, és szeles időben sem mer kimenni, mert a szél fölkapná, mint egy pihét, és elröppentené.
Így inkább a szobájában üldögél naphosszat, tengerpartos-naplementés romantikus regényeket olvas, szatyorszámra hordják neki a helyi könyvtárosok. Tévét is néz, de fél szemmel közben figyeli az utcán elhaladó embereket, és bosszankodik, ha egy idegen az autójával a háza előtt parkol, mert az eltakarja a kilátást.
Még fiatal volt, amikor egy nagyon komoly műtéten esett át.
– … és az orvosok akkor azt mondták, hogy még talán 1-2 évet élhetek. És nézd meg, még mindig itt vagyok. Mit szólsz? – meséli néha kuncogva, közben szürkés gombszemei huncutul csillognak szemüvege mögött.
Pici, megbarnult porcelán csészéből teázgat, a filtert félreteszi, jó lesz még a következő főzethez is. Az ételfutártól csak gyerekadagot rendel magának, abból is csak csipeget, és még soha nem kóstolta a fokhagymát vagy a spagettit, mert „az ő idejében még nem volt divat.”
A banánból naponta egy karikát majszol el, a hét végére barnára fonnyadt héjban gubbaszt a maradék. Az orvosok által a fölhízlalására ajánlott csokibonbonokat szereti elosztogatni a nagy ritkán betérő vendégeknek, bár néha ő is legyűr egyet-egyet a békesség kedvéért, hogy lássák: ő igyekszik.
A 100 éves néni (aki retteg a pókoktól) azt állítja, hogy a memóriája már nem a régi, mert az utóbbi néhány hónapban megfigyelte, hogy kezd picit feledékeny lenni.
A 100 éves néni (akinek két kardigánja van, egy rózsaszín és egy kék) szilveszterkor kivételesen nem fekszik le este 7 órakor, hanem megvárja a bécsi koncertet és sír, amikor a zenekari dobost mutatják. A fia is dobolt egykoron, a dobfelszerelés sok éve a nagy szekrényben pihen, árván.
A szekrény tetején öreg bőrönd lakik, mely sosem látott világot. Benne horpadt dobozka rejti a nászúton kapott arasznyi, műanyag feldíszített karácsonyfát. Azóta is minden évben előkerül, ez a lakás egyetlen ünnepi dísze decemberben. Karácsony előtt képeslapokat kell írni, az a néhány szó is hosszú időt igényel a reumás kezek miatt, azután már csak azt kell megvárni, hogy valaki benézzen hozzá:
– Van itt két képeslap, bedobnád nekem? Itt van a ház mellett a sarkon a postaláda. De csak ha elbírod. Nem akarom, hogy miattam cipekedj.
A 100 éves néni nem akar senkinek a terhére lenni és nem szeret segítséget kérni, így néha olyan dolgokba is belevág, amik meghaladják az erejét.
– Nem vagyok olyan jól, mint ahogy lennem kellene… A múlt héten pedig nagyon rosszul voltam, kimostam és kiteregettem a lepedőt, utána 2 napig alig kaptam levegőt és nem bírtam mozogni – panaszkodott ősszel.
– Jó, de miért nem várod meg az unokát ezzel? Jön minden héten. Tudod, hogy ez mennyire elfáraszt téged, hiszen már 100 éves vagy!
– Nem vagyok 100 éves! – mondta a 100 éves néni.
– 3 hét múlva van a 100. születésnapod.
– Akkor sem vagyok 100! – mondta a nemszáz éves néni.
– Jó, akkor 99. De a kérdés továbbra is az, hogy miért csináltad ezt egyedül?
– Tudod, az a baj szerintem, hogy a fejemben még mindig úgy gondolok magamra, mintha még csak 90 lennék.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.