Karácsony közeledtével mindig eszembe jut ez a nagyon régi, keserédes emlék. Az azóta eltelt években az enyémhez hasonló történetek már nem számítanak „különlegesnek”. Azóta már szinte megszokott, hogy sokan más országokban próbálnak boldogulni, mert lassan már az itthoni kenyér a keserű…
1988. szeptember. Behúzom a függönyt, már úgysem látok semmit a felhőkön kívül. Valahol lent még biztos ott vannak ők, akik kikísértek. Apu talán még mindig sír. Mindenki tartotta magát, csak ő nem bírt a könnyeivel. Ne sírj, hamar letelik az a három év, különben is karácsonykor hazajövünk. A kedves utaskísérő hölgy már a második pohár pezsgőt hozza, érzi, hogy nem a business class előnyeit akarom kihasználni ezzel az emberes adaggal. A gyerek végre elaludt az ölemben, kis másfél éves fejével még nem érti, miért nem a megszokott kiságyában alszik. Arra sem ébred fel, mikor a mikrofonból időről időre felhangzik a stewardess tájékoztatása: Passau felett repülünk… aztán Frankfurt…. mi a fenét keresek én itt? Leszálláshoz készülődünk, huszonöt perc múlva landolunk Zaventemben. Az időjárás hideg, esik az eső, de aggodalomra semmi ok. Kérjük, kapcsolják be az öveket!
Idegen emberek várnak virágcsokrokkal, a gyereket babával, plüsskutyussal. A kicsi felébred, nem ért semmit, de meglátja az apját, felismeri. Pedig két hónapja nem látta. Én csak mostanra tudtam elintézni, hogy elengedjenek. Három évre. Nem baj, karácsonyra hazamegyünk…
Eltelt három keserves hónap. Már megszoktak, megszerettek minket. Tudják, hogy itthon nem gödörben vagy barlangban lakunk, nem jegyre mérik a kenyeret, húst is szoktunk enni, szinte minden nap. Ja, és angolul azért beszélek folyékonyan, mert az iskolában tanultam. Oroszul is elég jól beszélek, ők viszont nem. De már franciául is egész jól megértetjük magunkat. Kezdjük megszokni, hogy kint egész más az élet. Ami nekünk itthon luxusnak tűnt, nekik természetes. És várjuk a karácsonyt. Megyünk haza. Hamarosan felvilágosítanak, hogy valami félreértés történt, szó sincs a karácsonyról. Majd nyáron. Hat hétre. Nincs apelláta, ez van a szerződésben. Ja, hogy itthon nekünk nem ezt mondták? Arról ők nem tehetnek.
Kötelező beváltás, olimpiai hozzájárulás… Mire ezeket befizetjük, alig marad pénzünk. Karácsony előtt sikerül megvennünk a város utolsó fenyőfáját, hiszen honnan tudtuk volna, hogy ők már szenteste előtt egy héttel feldíszítik. Még jó, hogy ez az egy megmaradt. Majdnem három méteres, félig kopasz, szóval szánalmasan ronda. De nekünk ez is jó lesz. Kicsit megnyirbáljuk, hogy beférjen, van egy pár díszünk is, szaloncukor helyett megteszi másfajta cukorka is. Míg a gyerek alszik, a fa alá tesszük azt a pár apró ajándékot, amit sikerült beszerezni a maradék pénzből. Mire a kicsi felébred, már kisírtuk magunkat, nem vesz észre semmit.
Szilveszterre egy igen módos gyártulajdonoshoz vagyunk hivatalosak, a kicsire profi bébiszitter fog vigyázni, ne aggódjunk. Nem nagy kedvvel, de mégiscsak elmegyünk. Egy estét ki fogunk bírni, egy kicsit muszáj lazítani. A fényűző ház nekünk kastélynak tűnik. Személyzet fogad bennünket és a többi meghívottat. Kíváncsian kóstolgatjuk az előételeket: kaviár, avokádó, ráksaláta, kagyló, osztriga…. aztán lazac, vaddisznó, szarvasgomba, francia pezsgő… Éjfélkor tapintatosan behúzódunk egy ablakmélyedésbe, nem bírjuk tovább visszatartani a feltörő, megállíthatatlan zokogást. Mit nem adnánk egy darab hurkáért, egy szelet mákos bejgliért, egy pohár Törley pezsgőért, de leginkább a szeretteinkért…. Egy barát észrevesz minket, felajánlja, hogy bevisz az irodába, onnan hazatelefonálhatunk. A sírás keserű, görcsös nevetésbe fullad: a szüleinknek, otthon nincs telefonjuk.
Még két, idegenben töltött karácsony következik. Kicsit jobb hangulatban, hiszen már van egy kis pénzünk, nyáron voltunk otthon, igaz, a gyerek két napig csak franciául volt hajlandó megszólalni, de végül minden rendben ment. Brüsszelben felfedeztünk egy magyar boltot, ahol – aranyáron – lehetett kapni tarhonyát, gyulai kolbászt, Törley pezsgőt, egri bikavért meg kalocsai paprikát. Ünnepekre pont jó lesz.
1991. február, Zaventem. Üres a reptér, a tranzit, mindenhol állig felfegyverzett rohamrendőrök. A mosdóba is csak alapos átvizsgálás után mehetek ki, miután meggyőződtek róla, hogy nem rejtegetek semmit a kabátom alatt, csak a hét hónapos terhességemet. De megértem, hiszen zajlik az Öböl-háború, szükség van a fokozott ellenőrzésre. A gépen görcsösen szorítom magamhoz kicsi lányomat, megpróbálom legyőzni a repüléstől való rettegésemet és közben imádkozom, hogy ne legyen semmi baj, épségben érjünk haza. Még hátra lett volna fél év a kint tartózkodásból, de én azt akartam, hogy a fiam itthon szülessen meg. Ferihegy is üres, de kint várnak minket a szeretteink: megtört anyám, akkorra már halálos beteg apám, és a többiek…
Mára mindannyian elmentek. A gyerekek felnőttek. Rajtuk kívül nem maradt senkim. Hogy mi vár rájuk ebben a megváltozott, kilátástalan országban, nem tudom. Rettegek, hogy egyszer csak rászánják magukat, és el akarnak menni. Mit tennék? Mit mondanék nekik? Talán azt, hogy menjetek, próbáljatok meg boldogulni, a többi nem számít. Csak ti vagytok fontosak, menjetek csak…
Pedig jól tudom, hogy az idegen kenyér nagyon keserű…
Sági Zsuzsanna
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.