Hiába nem beszélünk róla: a fantasy műfaja nem csak a fantasztikus irodalom, a film és az egyéb művészetek sajátja. A politika világában is jelen volt és van, minálunk most éppenséggel a virágkorát éli. A szocialista realizmus álmaiban sem tudott annyira meggyökeresedni a magyar közgondolkodásban, mint orbán kóros téveszméi, használtcikk-piacon vásárolt riogatásai és unortodox parasztvakításai.
Az elaggott rendszereket időnként le szokták váltani más társadalmi konstrukciók. Minálunk most még a nemzeti együttműködés rendszere dívik, de szerencsére már ez is kezd elaggani. Ez az a virtuális keret, amelybe a saját hatalmuk betonját öntik. Van ahol már kiszáradt a platform, van ahol száradóban van, itt-ott még egyengetni kell, de alapvetően alapos munka, annyi szent!
A fantasy-kormány komplett kultuszt kerített maga köré önnön múlthamisításaiból, történelmünk régcáfolt történeteiből, trianongyászunkból, viszonylagos egykorvolt nagyságunkból, a sosemvolt Nagy-Magyarország képzetéből, őstörténetünk homályából, hősi mondavilágunkból, mágikus ó és újkori habos tündérmesékből. Transzparencia helyett transzcendenciában utazik a csapat. A magyar emberek elszakadtak régi hitviláguktól, a rendszeres templomjárás macerás, ma már a boszorkányokban, lúdvércben, babonákban hinni sem túl trendi. Maradnak a tömeglények kábszerei: az UFO-k, a chemtrail, az Illuminati Világkormány, a laposföld-elmélet, a 4000 éves, magyar kéz építette piramisok, a gyíkemberek. És persze a ner paranormális mikrokozmosza, a maga délibábos terveivel, kápráztató focimániájával, populista politikusaival és azok bornírt hülyeségeivel, megvalósíthatatlan ígéreteivel. Ha ez sem volna elég, egy nagyon is valóságos zsák krumpli, egy led-égő csomag, egy csekélyértelmű utalvány rögvest képes újraépíteni a megingott hitet a valótlanban.
A rendszerváltás nem hozta meg az individualizáció iránti igény növekedését a széles néptömegekben. A köznép egyszerű gyermeke úgy remél eligazodni a számára egyre bonyolultabbnak, egyre félelmetesebbnek tűnő nagyvilágban, hogy minden téren igazodik. Túlélési stratégiája azon a feltevésen nyugszik, hogy ahova a túlnyomó többség megy, ott talán nem csak fosztogatnak, hanem osztogatnak is. (Üres ígéreteket, fantazmagóriákat, színes szórólapokat mindenképpen. Hébe-hóba egy-egy Fantázia-szeletet.) Mindenki szeretné átélni a többséghez való tartozás katarzisát. Mindenki kergeti megvalósíthatóként feltüntetett álmait. A képzelőerő a diktatúra leghűségesebb segítője. De persze a túl nagy tülekedésben csak a kiválasztott keveseknek sikerül munkátlanul beteljesíteni vágyaikat. A legősibb félelmekre, a csupasz ösztönökre, a másmilyentől, a megszokottat váltani készülő újtól való elemi szorongásra, az egzisztenciaféltésre épül fel az elnyomás varjaklakta vára. Holott tudható: aki teljhatalomra tör, az sosem a köz javát szolgálja.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt írom, hogy a mai közbeszédben lassacskán már csak egyvalami nem képzelt: a miniszterelnök betegsége. Minden más jobbára valószerűtlen, irreális, abszurd, groteszk, bizarr, józan ésszel felfoghatatlan. Ő egy más, új világot teremtett, ha nem is a semmiből. A csak a fantáziájában létező alternatív valóságot – hivatalával visszaélve – ráerőltette az egész nemzetre. Az apparátus meg végrehajtja, ragozza, feltuningolja, terjeszti, ellentmondástalanítja, védi a hamis eszméket és talmi illúziókat, hiszen különben nem kap fizetést a hó végén. Külön államtitkári hadtest gondoskodik arról, hogy a korrupció melegágya ki ne hűljön. Bármi történik a golyóbison, megvan rá a nernarratíva, kicsemegézhető belőle az – és csak az! – ami a rendszernek hasznos. Minden és mindenki ugyanazt szolgálja: az ellenség (ide tartozik minden nagy-és szépkorú, aki nem a nerbe tartozik) dehumanizálására profilírozódott lakájmédia, a gátlásaikat levetkőző mamelukok, a hangzatos jelmondatok, a mítoszos lózungok, a tekintélyt parancsoló külsőségek, az erőszak-szervezetek ajnározása és felszerelése a bármely méretű tüntető tömeg széttrancsírozására. Hongkongban, Bagdadban épp lőnek a tüntetőkre – senki ne képzelje, hogy ez itt nem történhet meg adott esetben. Amikor majd beüt a krach, na azok a felhalmozott príma fegyverek akkor fognak eldördülni preventív szándékkal. Oda jutott mára ez az egész mézes-mázos machináció – az új gazdasági mechanizmus -, hogy már visszaút sincsen a maffiózók számára. Elég egy kósza beismerés vagy egy pillangó színes szárnycsapása, és egy csillagos hajnalon összeomlik a mihaszna orbáni tákolmány, maga alá temetve mindazokat, akiknek az a megélhetési forrása: fantaszta tanácsadókat, pitiző minisztereket, ország- és szarházi képviselőket, elszabadult településvezetőket, pofátlan pénztárosokat, grasszáló pártkatonákat, fel-felröfögő cöfösöket, izompacsirta fradidrukkereket. Utána a holdudvar – optimális esetben – már csak abban reménykedhet, hogy lesz valamikor amnesztia részükre, és esetleg létezik a reinkarnáció is – ingyenesen -, mert ezt a mostani életüket kurvára elcseszték, önként és dalolva.
Mint minden elszigetelődő vallás, a ner is szektásodik. Hangoztatott értékeiket, enkezük alkotta törvényeiket ők maguk követik a legkevésbé, destabilizálva a közerkölcsöt, relativizálva az egyetemes emberi normákat. Érvényesíthető alapjogok helyett az alapjogokért központot és annak felettébb tenyérbemászó vezetőjét kaptuk az arcunkba. Mesterfokon művelik a kettős beszédet és a kettős mércét. Egyetlen egy összetevő nem került elő – még az említés szintjén sem -: hogy bármikor bármiben hibáztunk volna, és hogy szembe kellene nézzünk jelenünk és múltunk tanulságaival, európai mivoltunkkal – bármennyire is fájdalmas következményekkel járna ez.
A rémlátásban egymáson túltevő ner– és elvtársurak ezer évre tervezik a rezsimjüket és szilárd rezsicsökkentésüket – mégha ennél sokkal kevesebbet is mondanak. Eleddig 30 év volt az álságosan emlegetett plafon, ami sajna csak az első, kollégista nemzedék kihalására elégséges. És akkor jönnek a hatalomba már beágyazódott mégsenkibbek, akiknek semmi tapasztalatuk a legvidámabb barakkbéli életről, akik a prekapitalista akibírjamarja szemléleten szocializálódtak. Az EU meg tolta, tolja és tolni fogja a zsozsót rendületlenül – és még egy ejnye-bejnyét is csak elvétve présel ki magából.
Mert úgy gondolja, hogy az ország már a lábai előtt hever, viktor vezér vigyázó szemeit Európára vetette – talán nem véletlenül. Mindenkibe belerúg, aki nem veszti szeme fényét a jelenlététől. Erősködő por- és orrszívó-ügynökként házal illiberális rendszerével és hagymázas vízióival, ott, ahol erre alig mutatkozik érdeklődés. Még a bónuszként felajánlott orosz pezsgő sem kell a Lajtán túl senkinek. De az Unió győzikéje nem adja fel! Egyszerre harcol a dezorientáltnak vélt volt Nyugattal és próbálja újrakalibrálni a volt szocialista tábort. Utóbbit persze – jól tudjuk – csak és kizárólag a nosztalgia jegyében.
Teszi mindezt a Haza legnagyobb dicsőségére – meg hát hogy minden lehetőt ellophassanak, amit még eddig nem sikerült.
Pandula Dezső
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.