1. „Odalent” (2008. szeptember)
– Nem lesz ebből lófasz se, bazmeg.
Majdnem torkomon akadt az éppen lenyelt szalonnás-fehérpaprikás kenyérgombóc, így pár másodpercig a fuldoklásom hangjai törték meg a mező tücskös-bogaras, madaras alapzaját. Akkor már régóta hallgattunk, csak néztük a tájat szelíden, és tömtük magunkba az ebédre hozott falatokat – még rengeteg füvet le kellett vágni, szükségünk volt új energiára.
Végül aztán valahogy úrrá lettem a küzdelmes elmúlás lehetőségén, ittam egy fél kortyot az öreg által felém nyújtott barackpálinkából (eléggé hadilábon állok a pálinkával, én valahogy nem szeretem ezeket az 50+ fokosra főzött háztáji kerítésszaggatókat), és amikor már levegőt is kaptam, akkor visszaszóltam:
– Ugyan már, Karcsi bá’. Levágjuk a füvet, a lézerrel meg a mérőzsinórral belőjük a négy sarkot fainul, és aztán jöhet a fia a gépekkel, építheti a kerítést meg az istállót. Ahogy beszéltük, na.
– És aztán jöhetnek a lovak, mi? – kérdezte az öreg, de a tekintete a túloldali dombokon járkált.
– Meg a birkák, meg a többi – mondtam kacagva, hogy aztán egy pillanat alatt eltűnjön a jókedvem.
– Nem jön haza.
Ez engem annyira váratlanul ért, hogy még a szinte kötelező „Hogyhogy?” se csúszott ki a számon. Ültem, bámultam az öregre (aki felém se nézett), aztán krákogtam, hümmögtem is egyet, majd hirtelen én is találtam valami néznivalót a szemközti dombokon. Néhány akácfa nőtt arrafelé, talán mindketten azokat néztük.
– Nem jön haza, bazmeg – megint váratlan volt a közlés, de addigra már hozzáedződtem. – Nem jön haza. Megígérte, de nem jön. Rablóknak mondja azokat, akik elől elment, és akik meg a helyükre igyekeznek, azokat hullarablóknak. Vagy hiénáknak, mert olyat is szok’ mondani. Haragszik. Erre az egészre haragszik, és tegnapelőtt azt mondta, mikor felhívtam, hogy ebből az országból lófasz se lesz.
Hirtelen felém fordult:
– Te tanult ember vagy, annyi iskolát jártál, mint a fiam. Mondd meg nekem, mi lesz abból az országból, amelyikből az én fiam elmegy? Mi lesz így abból, amiért megdolgoztunk? Mi volt akkor az értelme, miért csináltuk végig az egész mindenséget? Ennek itt mi értelme van, he?
A karját néztem, ahogy végigmutat a földjén. Azt értettem, hogy az már csak az ő földje, a fiának ezek szerint mégsem kell. Azon kívül semmit nem értettem, megszólalni pedig pláne nem tudtam. Kis szünet után az öreg eldörgölt egy könnycseppet a bal szeme alatt, beletörölte a kezét a pólójába, nyelt még egyet a pálinkából, és így folytatta:
– Menjünk, bazmeg, vágjuk le. Lófasz se lesz ebből se’, de most már vágjuk le, a kurvaélet ott baszta vóna meg ezt az egész idiótaságot.
Felvettük a fültokot, beindítottuk a fűkaszát, ki így, ki úgy zümmögtette a magáét, és délután ötre levágtuk a telken a gazt. Este hétre le volt ütve a négy sarokkaró, öt centit se akartunk tévedni. Fél nyolcra hazavittem az öreget, kipakolta a cuccát, és egyikünk se szólt odáig egy szót sem. Én is hazaértem fél kilencre, fürdés, kaja, dohányzós tűnődés az udvar sarkában… Két hét múlva jutott el hozzám a hír, hogy az öreg Karcsi bá’, az egykori bányagépész, akkor este negyed kilenckor beült a kocsmába, fél tízkor agyvérzést kapott, és mire kiért hozzá a városból a mentő, már nem volt mit menteni rajta. A fia persze hazajött Passauból a temetésére, de tényleg nem maradt itt. A földet eladták.
2. „Idefent” (2019. szeptember)
Valahogy úgy alakult, hogy én mindig is kevesebb hírt olvastam, mint amennyi vélemény érdekelt. Alapvetően egy hír, az mondjuk egy leközölt tény. Mostanra nem nagyon vannak hírek, mert mindig ott van a közlő személy véleménye is, de ezt nem tekintem bajnak, átalakul a média, hozzászokunk, kész. Maga a közlés viszont csak egyetlen (darab) vélemény, de ahol még engedik, ott sokféle egyéni vélemény olvasható kommentek formájában, és számomra ez régóta fontosabb, mint az eredeti közlés: fontosnak tartom a reakciókat, azok böngészése kisebbfajta társadalomkutatásnak is elmegy, és talán nem mindegy, hogy hogyan gondolkodnak a körülöttem élő emberek.
Szóval, olvasgatok.
De néha nem is olvasgatok. Törmeléket pakolok vagy betont, és mindegy, ha szakad rólam a víz, és már nagyon leülnék kicsit – nem ülök le, mert akkor úgyis megint olvasgatok, és csak idegállapotba kerülök attól. Nem jellemző rám, de vannak napok, jobban mondva alkalmak és helyzetek, amikor én idegállapotba kerülök.
És olyankor eszembe jut egy történet, Karcsi bá’ utolsó délutánja.
Itt mostanra vagy ide kell állni, vagy oda kell állni, és onnan ölni, pusztítani a másik oldalt. Aki nem tagozódik be valamelyik oldali tébolyba, annak kétfelől lesznek ellenségei, kétfelől akarják a vérét. Miben különbözik egymástól a két oldal? Abban, hogy csak az egyik van hatalmon. Emiatt annak az oldalnak a felelőssége lényegesen nagyobb – de a másik oldalt sem tudnám felmenteni.
Tébolyt írtam, pedig írhattam volna betegséget is. Ennek az országnak a döntő többsége beteg, mentálisan sérült, gondoskodásra szoruló gondolati rab, de persze ennyi emberről gondoskodni lehetetlen, és mindez nem újkeletű dolog, hanem évtizedek óta ható méreg, aminek csak erővel lehet ellenállni, vállalva az ellenállás minden következményét.
Hogy a fiataljaink már nem harmincakárhány, hanem tizenakárhány évesen el akarnak innen menni, az is egy következmény. A józan ész, az emberség vesztésre állásának egyik következménye, egy össztársadalmi – most igenis gúnyolódom – vívmány. Olyan emberek hozták ezt össze, akik az emberséget is sutba dobják, csak igazuk lehessen.
Igaza volt, Karcsi bá’. Lófasz nem lesz már ebből az egészből, az országból. Időutazás meg sajnos nincs.
Mogorva
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.