Nem szoktunk ilyet csinálni, de most kivételt teszünk. Átemelünk a Szalonnázóról egy csütörtöki cikket. Mindössze egyetlen nap kellett ahhoz, hogy az érintettek igazolják mindazt, ami az írásban szerepel. Először a cikk, aztán az igazolás. Stílszerűen: először a diagnózis, aztán a tünet.
Mondhatnám, hogy semmi különös nem történt. Semmi olyan, ami ne történne meg minden nap ebben az orbáni káslerizmusban. De nem mondom, mert éppen most csináltam végig, és talán én tudok válaszolni annak az orvosnak a gyötrő kérdéseire, aki képes volt a lekiismeretére hallgatni, és kipakolta a szennyes ruhát az asztal közepére.
Alotti Nasri húsz év után távozik a Zala Megyei Szent Rafael Kórház Szívsebészeti Osztályának éléről, derült ki a Facebookon terjedő felmondóleveléből. Ebben azt írja, júniusi szabadsága idején a közreműködésével bekerült az osztályra egy sürgős szívműtétet igénylő beteg, aki „indokolatlan egy hét tartózkodás után, műtétre várva meghalt”.
A teljes cikk a 444-en olvasható. Sajnos sok újdonság nincs benne abból a szempontból, hogy mindannyian pontosan tudjuk, milyen tragikus állapotban van a magyar egészségügy. Olyan szempontból azonban nagyon is meglepő az orvos – itt igazán bőven kijár a doktor úr, akár nagy kezdőbetűvel is – lépése, hogy nem hagyta szó nélkül a dolgot. Ilyenkor ugyanis az esetek 99 százalékában sunnyogás és szarelkenés kezdődik. Az orvosok már az eskütételkor félreértenek mindent, és a legtöbbjük úgy boldogul meg, remélhetőleg hosszú és tartalmas élete végén, hogy soha nem tudja meg az igazságot. Ők akkor egy véd- és dacszövetséget kötnek. Ez olyan erősen beléjük ivódik, hogy fel sem merül bennük egész pályafutásuk során, hogy a betegeiket árulják el. Védik egymást. Akár orvosi műhibáról, akár alkalmatlanságról, akár bármi olyanról van szó, ami a betegek életét veszélyezteti, vagy éppen halált okoz. Kialakul valami olyan sajátos kapocs orvos és orvos között, ami egészen példátlan. Ez még akkor is igaz, ha egy orvosnak a saját családtagjáról van szó. Akkor is a kollegalitás győz. Tudom, nem egy orvos van a családomban.
Ebben a konkrét esetben valószínűleg tudom a megfejtést arra a kérdésre, hogy miért nem operálták meg a beteget, miért hagyták meghalni. Elmesélek egy történetet. Nem városi legenda, konkrétan az én környezetemben történt, végig benne voltam, tudom, mit beszélek. Egy hozzátartozóm kórházba került. Hirtelen fellépő gyulladás, folyamatos – csekély mértékű, de legalább két hete fennálló – vérzés is volt a repertoárban. Húsz éve ugyanaz az orvosa. Történetesen az ország legnevesebb szakorvosa, aki egy kórházi osztály vezető orvosa is egyben. Teljesen véletlenül alakult így, aztán így is maradt. Csakhogy az az orvos éppen szabadságon volt. Nem is rövid ideig, másfél hónapig. És ezen a ponton jön a csoda, amit magam is csak lassan ismertem fel. Az történt, hogy a gyulladást kezelték a kórházban, de mást nem igazán óhajtottak tenni. Egy cél vezérelte a komplett osztályt: életben tartani a hozzátartozómat addig, ameddig a professzor úr megjön a szabadságról. Azaz másfél hónapig. Sem a vérzés okának megállapítása, sem annak megszüntetése nem volt cél egyetlen pillanatig sem. Én voltam az, aki mentem fűhöz-fához, pofátlanul igénybe vettem minden létező protekciót, nem hagytam élni az osztályt, ameddig rá nem szánták magukat egy komolyabb vizsgálatra és – amit én már az előző leletekből gyanítottam, pedig nem vagyok orvos, de sok ész nem kell hozzá, hogyha egy eleve vérszegény ember folyamatosan vért veszít és baktérium támadja meg a szervezetét, az milyen következményekkel jár – vért nem kapott a hozzátartozóm. Egy kicsit majdnem későn, de még időben. Már jobban van. Meg tudja várni, ameddig a professzor úr visszatér a nyaralásból. Mert továbbra sem hajlandó senki kezelni.
Attól tartok, ugyanez történt Alotti Nasri doktor betegével. Neki nem volt szerencséje, nem tudott várni. Meghalt. És még nagyon sokan meg fognak halni addig, ameddig az orvostársadalom is hajlandó lesz szembenézni azzal, hogy nagyon nagy a baj. És főleg azzal, hogy fel sem ismerik: ebben őket súlyos felelősség terheli. A bajoknak az a sajátossága, hogy halmozódnak. Ha eleve rossz az egészségügyi rendszer, ha nincs elég szakember, nincsenek megfelelő eszközök, nem jól hasznosulnak a források, az eleve iszonyatosan nagy baj. De talán még ennél is nagyobb baj, amikor egy olyan torz hierarchia alakul ki, amilyen az egészségügyben kialakult. És ez még csak nem is pénz kérdése. Ameddig ezzel nem néznek szembe az egészségügyben dolgozók, ameddig nem a beteg, hanem az egymás iránti feltétlen lojalitás a vezérlőelv, addig nagyon sok olyan ember fog meghalni, aki még éveket, akár évtizedeket tölthetett volna a családjával. És ezért még csak Orbánt vagy Káslert sem lehet hibáztatni. A baj sokkal mélyebben van. Túlságosan mélyen.
Mindössze egy nappal később jelent meg ez a Zala Megyei Szent Rafael Kórház közösségi oldalán. Azt hiszem, ehhez már nincsen mit hozzáfűzni. Legfeljebb annyit jegyeznék meg: a beteg haláláról egy árva szó sem esik. Annyi sem, hogy sajnáljuk, részvétünk a családnak.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.