Nem tudom, hogy minek számít Nagy Gergely Miklós cikke a Nemzeti Színházról (Lábbal szavaznak, Magyar Narancs, 2019. július 18.). Oknyomozó újságírásnak, vagy csak egyszerűen egy hosszú cikknek? Akárminek nevezzük, egy biztos: nem valami jól sikerült darab – legalábbis egy NER-től független újságban az ember jobbat vár. (A NER-lapoknál minden megengedett, ott semmin sem csodálkozom.)
Háromoldalas írásának 90 százalékát olyasmi teszi ki, amivel fölösleges ilyen részletesen foglalkozni, mert már tudjuk egy ideje. (Ha máshonnan nem, hát Hamvay Péter 2016-os, ugyancsak Mancs-beli cikkéből.) Azt ugyanis, hogy Vidnyánszky Attila Nemzeti Színháza nem kell a színházlátogató közönségnek, és hogy Alföldihez képest kétszer annyi támogatásból fele annyi nézőt tud vonzani. Azt is tudjuk, hogy vidékről buszoztatott diákokkal tölti fel a nézőteret, akiknek ingyen adja a jegyet.
Ezt a „gazdaságossági” megközelítést a NER és minisztériuma lesöpri magáról, mint bajuszról a morzsát. Ugyanis megtalálták a veszteséges működéshez az ideológiát. Ez az ideológia megjelenik egy minisztériumi közleményében:
a nézőszám miatt kialakult „támadás oka nyilvánvalóan az, hogy a Nemzeti Színház a nemzet színházává vált. Azonban semmilyen támadás nem riaszt el bennünket – sőt, megerősít – az utunktól: továbbra is a magyar kultúra és a magyar hagyományok megújító ápolásán fogunk dolgozni.”
Ennél bővebb magyarázatot találunk a 888.hu–n az Origo főszerkesztőjének (jó kis együttműködés!) cikkében:
„[Vidnyánszky Attila] egy fontos küldetést akar teljesíteni. Ingyenes előadásokat fog tartani a nagyszínházban gyerekeknek, fiataloknak. Azok számára, akik egyébként nehezebben jutnának el színházba. Hogy lássák színpadon a Csongor és Tündét, az Egri csillagokat vagy éppen a János vitézt. Mindezeket – teszem én hozzá – páratlanul látványos és tényleg szívszorító előadásokon. Ingyen. Ha pedig gyerekek ingyen néznek előadásokat, akkor értelemszerűen a bevétel is kevesebb. Aznap estére például nulla forint.
Szörnyű bűn persze, hogy távoli falvakból a Nemzetibe hoz gyerekeket Vidnyánszky Attila, hogy a magyar klasszikusokat kivételesen magas színvonalú előadásokkal szerettesse meg. És hogy általában a színházat megszerettesse velük. Szörnyű bűn ez egy ellenzéki sajtóalkalmazott számára, elismerem.
Mindez azonban évek óta ismert. Ingyenes előadások gyerekeknek. Még egyszer: ha nem fizetnek, nincs is aznap estére bevétel. És most mégis úgy tesznek, mintha rájöttek volna valamire. Mintha lelepleznék a Nemzeti Színházat. És innét már gyorsan jön a hazugság is: nem tudják megtölteni a színházat, ezért ingyenes előadásokat tartanak.”
Ezekkel az érvekkel szembesülve minden nézőszámra és jegyeladásrsa alapozó kritika erejét veszti, tehát fölösleges. A bevételek helyett ezzel az érveléssel kellett volna a cikknek foglalkoznia. Ha hamisnak tartja, akkor az érvelés álságát kellett volna lelepleznie. Ez persze nehezebb feladat, mint látogatottsági adatokat számolgatni.
Mert önmagában semmi rossz nincs abban, ha ingyenes előadásokat rendeznek, sőt egyenesen dicsérendő törekvés, ha olyan gyerekeket visznek színházba, akik soha nem jutnának el. És kinek lenne ez leginkább a feladata, ha nem a nemzet első színházának, a Nemzetinek? És milyen pénzből, ha nem állami támogatásból? Egy kulturális misszió nem lehet nyereséges.
Első látásra nincs ezzel az érveléssel semmi baj. De ha mégis van, akkor ezt kellett volna kimutatni, és nem elintézni egyetlen kétes értékű mondattal, ami így szól: „ez az érv a művészi sikertelenség egészen új kimagyarázása: a diákoknak jó lesz!” Kétes értékű ez a mondat egyrészt azért, mert érvek helyett egy lesajnáló minősítéssel véli elintézettnek a dolgot, másrészt azért, mert az ingyenes diákelőadás tényéből nem következik, hogy a darab művészileg sikertelen.
A NER érvelésének hamisságát – amiben nem kételkedem – nehéz leleplezni. Ehhez be kell bizonyítani, hogy nem egy sikeres népművelői programmal állunk szemben, hanem a „vattázás” képmutató gyakorlatával, amit itt ráadásul hazaffyas köntösbe öltöztetnek. Ehhez viszont nem a színházak éves gazdasági beszámolóját kell tanulmányozni, hanem a gyerekeket, akiket a feltételezés szerint „vattának” utaztattak a fővárosba. El kellett volna menni azokra a vidéki településekre, ahonnan a gyerekeket hozták. Sok-sok interjúval (szülők, gyerekek, pedagógusok) ki kellett volna deríteni, hogyan történt a toborzás. Mi volt a feladatuk a helyi pedagógusoknak, és volt-e egyáltalán feladatuk a puszta „közönségszervezésen” kívül? Hogyan viszonyultak ehhez a feladathoz, és hogyan illesztették bele egyéni időmérlegükbe? A gyerekek örömmel mentek vagy kényszernek érezték? Előkészítették-e őket a színházi élmény befogadására, hogy minél többet megértsenek az előadásból, vagy csak oda- és hazaszállították őket? Vagyis kulturális misszióról volt-e szó, vagy egy logisztikai feladatról: összegyűjteni az élő árut, oda szervezni buszokat, innen oda meg vissza szállítani őket, közben pár óráig egy teremben deponálni őket? Hatott-e rájuk a színházi élmény, gazdagodtak-e általa vagy lepergett róluk? Törődött-e ezzel valaki?
Ezzel párhuzamosan már évek óta követni kellett volna a különböző színházak internetes jegyfoglalását, mert abból sok minden megtudható. Nem mindegy, hogy egy színházra/darabra mi jellemző: már hónapokkal előre elfogyott minden jegy, vagy még az előadás előtt két nappal is bejelölhetek egy nekem tetsző ülőhelyet. Fontos információ az is, hogy egy színházra jellemző mintázat egyik napról a másikra hirtelen változik-e meg, vagy fokozatosan, vagy egyáltalán nem. Vagy az, ha egy darab egyik előadására nem lehet jegyet kapni, két nappal későbbire pedig a szinte üres nézőtér-ábrán válogathatok az ülőhelyek közül.
Szóval lett volna mit csinálni, de ez elmaradt. Ehelyett eggyel szaporodott a NER-t hiteltelenül bíráló cikkek száma.
Andor Mihály
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.