VENDÉG

Ha újságot írsz, a gyengéket, az elesetteket, az esélyteleneket kell képviselned

Hát… izé… sziasztok… jó régen beszéltünk itt… keresgélem ám a betűket rendesen… sőt, igazából azt se nagyon tudom, hol kezdjem…  hogy kezdjem… hogy kezdjem-e… De talán az lesz a legjobb, ha úgy csinálom, mint eddig, az elmúlt huszonnyolc évben: mondom, ahogy jön, aztán meglátjuk.

Eltelt majdnem egy teljes év, amióta utoljára itt jártam: a “választás” előtt, 2018. április 7-én túráztattam még kicsit az agyamnak látszó tárgyat, főképpen az úgynevezett választás úgynevezett tétjéről, ha netán megnéznétek, itt van – a magam részéről most újraolvastam, semmi különös, csak a szokásos, amit az akár harminc évvel korábbi dolgozataimmal kapcsolatban élek át, ha valahol beléjük botlok, jelesül annyi, hogy ha pár helyen reszelgetnék, némely pontosvesszőt máshova tennék, pár poént hegyeznék/cserélnék is, a lényeget (már ha van bennük ilyesmi) tekintve az a gőgös vélekedés jár át, hogy nincs min pironkodnom, nincs min változtatnom, ma is ugyanazt gondolom úgy általában a világról, a nagy egészről. Merőben korszerűtlen dolog, tudom én jól: ahogy hallom, az, hogy valaki mondjuk száznyolcvan vagy ötszáznegyven fokot fordul pár évtized, év vagy hét alatt, teljesen normális, időnként azt érzem, lassan elvárás is. Hiszen csupán formálódik. Megújul. Alkalmazkodik a megváltozott világ új körülményeihez. Igazodik a felmerülő kihívásokhoz.

Változunk.Kommunistából liberálisok, liberálisból konzervatívok, ateistából mélykeresztények, polgárból neonácik, szalonfasisztákból neopolgárok, sima idiótából minősített aljadékok leszünk. Mert megtehetjük. Mert már kábé senki nem szól igazából egy szót sem. Szépen figyeljük a változó világot, némán fosva tűrjük, hogy szép gyorsan elveszik mindenünket, bizony, úgy, ahogy mondom, beleértve a gyerekeink meg az unokáink jövőjét is. Ha ugyan megússzuk ennyivel.

Harsogva, üvöltve zeng a silányság, az ócskaság, a semmi mindent szétverő szimfóniája, a pompás gázsit húzó zenekar buzgón és boldogan játszik, szarik rá, hogy a hajó negyvenöt fokban megdőlve siklik a hullámsírba: egyszer a trombitás áll fel, úgy tesz, mintha szólózna, bár azt se tudja, melyik végén kéne megfújni a hangszert, de azért vastaps a jutalma – aztán az üstdobos ver szét mindent, amit ér, a kifinomult közönség őt is sikkesen tapsolja meg, a csillogó szeműek várják a sorukat, amikor pár percre majd ők is feltódulhatnak a színpadra. Vagy nem, de úgy is jó. És így megy ez már ki tudja mióta, érkeznek sorban az önjelölt muzsikusok, vadul, egymást taszigálva tolakodnak előre a tubások, a bőgősök, az oboások, a zongorista már nem is kézzel, de nagykalapáccsal veri a billentyűket, mindenki próbál a leghangosabb lenni, ha máshogy nem megy, hát teli torokból ordít. Mert az is zene. Ebben a zenekarban, ebben a teremben legalább. Az őrült karmester pedig teljes transzban, imádott publikuma felé fordulva vezényel.

Pálcáját rég összetörte, neki ugyan nem kell: belőle csak úgy hömpölyög elő a csí, eszköztelen, egyszerű, puritán. A másik dimenzió. Az összes, inkább úgy mondhatom. Ő biztos forrásból tudja, nem csak ezt a zenekart, de a világ összes zenészét is ő irányítja. Micsoda tehetséges ember, suttogják sokan áhítattal a közönség soraiban.

Közbevetőlegesen hadd mondjak már valamit: csak azért, mert épp a napokban szintet ugrottak a nerboyok – jelesül egy délután alatt az országos “média” sodorvonalába került egy hozzám nem csupán érintőlegesen kötődő, mondhatom, veryimportant személy. Úgy került oda, hogy nem akart, nagyon nem.

Úgy került oda, hogy tényleg semmit nem csinált, de még ez a semmi is kevés volt hozzá, hogy békén hagyják. És ez most valahogy istenigazából felcseszte az agyam. Higgyétek el, ahhoz elég faszán hozzáedződtem úgy huszonöt év alatt, hogy minden létezhető irányból kapok – ami én nem voltam még a tisztelt publikum és az ebben-abban így-úgy érintettek szerint, annak nem is nagyon érdemes lenni. Szóval ez a része viszonylag hidegen hagy. Vagyis egyáltalán nem hagy hidegen, de megtanultam kezelni. Magyarul nem vágok pofán mindenkit, akit egyébként kéne. Leszarom. De hogy neki, névvel – ráadásul azzal a névvel, ami részben az enyém is – kelljen szerepelnie egy… na, hogy is mondjam szépen és szabatosan… gusztustalan, szarral rendszeresen és alaposan megkent felületen, attól tényleg besokaltam. Beletelt pár órába, mire sikerült meggyőznöm magam, hogy nem érdemes Bodapestre autóznom, felkeresni a szarkesztőség székházát, megkérni a shitkárságon, küldenék ki XYZ uracsot, kérdezni tőle két rövidet meg egy hosszút, aztán meglátjuk.

Basszus, hogyan sikerült mára odáig jutni, hogy egy igazi senkiháziakból álló, szedett-vedett hiénahorda tényleg azt csinál, amit csak akar? Hogy egy faszkalap simán leírhatja, hogy mondjuk Boda András, aki nem meleg, igazából nem szántotta be az édesanyját a meggyesi határban múlt pénteken – és mivel ugye ez a mondat nem tartalmaz semmi olyasmit, amiért mondjuk legalább fejben perelni lehetne bárkit is, ezért simán megjelenhet, szép ívesen bejárhatja az egész “sajtót”, érkezhetnek hozzá remek kommentek, alakulhat tovább a közlincshangulat, gógyisan. Mert valaki, valamelyik várúr vagy tudom is én ki, éppen ezt a parancsot kegyeskedett kifingani és megtelefonálni a kutyáinak, most pont ez volt a rohadtul legfontosabb. Hát basszátok meg. Tetvek. Merthogy ráadásul még csak nem is a Boda Andrást baszogatjátok.

Na, jól van, brúszvillisz, nyugodj le szépen, bayerzsé. Majd elmúlik ez is. Igazából csak azt akartam elmondani, hátha érdekel valakit, mi is volt régen az újságírás lényege. Régen, jó régen, amikor még létezett egy ilyen szakma. Egy hivatás, hiszitek/emlékeztek vagy nem, volt ilyen. És baromi nagy szerencsém van, tényleg a sors kegyeltje vagyok, hogy pár évtizeden át ma már nagyrészt elképzelhetetlen, felfoghatatlan, elérhetetlen szabadságot élvezve művelhettem azt, amit mára sok helyütt a szimpla aljasságig ócsítottak gumigerincű, velőig romlott, velőből tehetségtelen, egyre bátrabb és szorgalmasabb csúszó-mászó-szopó-nyaló perclények. Én anno még olyanoktól tanulhattam, akiknek a mai senkik a cipőfűzőjüket meg nem köthetnék; olyan főszerkesztők keze alatt dolgozhattam, akik nem csak értünk, kollégákért,de a vélemény szabadságáért is kőkeményen kiálltak, akik mertek és tudtak sokszínű újságot készíteni, akiknek nem rezgett a nadrágszáruk, ha a nagy tudású fensőbbség sértetten vagy épp egy hisztiroham közepette rájuk telefonált az aktuális pártközpontból, hogy elmagyarázza, őtraktorossága nézetei szerint milyen újságra is lenne épp szükség.

Egyszer majd, valami jobb időben szépen elmesélem, milyen máig ható, soha nem feledhető leckét kaptam az egyik mogultól – hogy hogyan nézett rám, amikor engedelmesen, önként ki akartam javítani azt a szóban forgó dolgozatomat, amiről az előző negyven percben bekezdésenként mondta el, hogyan és mennyiben nem ért vele egyet. – Te hülye vagy, öcsi??? – morrant rám, amikor szépen felnyaláboltam a dohányzóasztalról a cikkemet, hogy visszavigyem a gépemhez és átdolgozzam.– Igen… – makogtam tényleg hülyén – …de hogy jön ez ide? És akkor a három évtizeddel bölcsebb főszerkesztőm elmagyarázta, hogy attól, hogy ő nem ért egyet vele, az írás úgy jelenik meg másnap, ahogy van, vesszőváltoztatás nélkül: merthogy semmi baj nincs vele, ő csak el akarta mondani, nekem, a szerzőnek, hogyan gondolja ő.

Hadd ne vonjam le. Magyarázzam. Én ezt tanultam meg. Engem így neveltek.
Hogy mondjam csak el nyugodtan, bátran, egyenesen, amit gondolok – ideális esetben úgy, hogy ha kell, meg is tudjam védeni azt, amit leírok. Hogy ha megoldható, inkább ne hazudjak: mert úgyis kiderül, inkább előbb, mint utóbb, ráadásul abból mindig nagyon nehéz kijönni – bármilyen fura is ezt most hallani, akkor még tényleg így tudtuk. Hogy legyek mindenkor maximálisan óvatos, kritikus és gyanakvó az épp aktuális hatalommal, bújjon akármilyen megnyerő maszk mögé is; és hogy minimum erősen gondolkodjak el, ha netán úgy látszana, tetszik nekik, amit csinálok – na, mondjuk e tekintetben elég nyugodt szívvel merenghetek a múlton, mert a nagyfiúk egyetlen népszerűségi listájára, még az aljukra se sikerült felkerülnöm soha: és még egyszer mondom, akár el is olvashatja bárki az archívumban, ha épp ráér, nem én jártam közben körbe…

És… megtanultam még valamit, ami szerintem nem csak nagyon fontos, hanem talán a leglényegesebb az egészben: hogy ha újságot írsz, a gyengéket, az elesetteket, az esélyteleneket kell képviselned. Azok mögé/mellé kell állnod, azoknak kell hangot adnod, akik nem tudják, nem merik, nem akarják elmondani; akik nem képesek megfogalmazni. Ha mindezek nem állnak együtt, akkor sajnálatos módon nem beszélhetünk újságírásról, újságíróról, újságról. Néhány rogyadozó kivételtől eltekintve ez ma a helyzet Magyarországon, az úgynevezett magyar úgynevezett sajtóban.

És akkor ezzel vége is lenne mára, pajtások: illetve van itt még egy apróság, amit szintén az úton tanultam meg – az pedig az, hogy sohase fogd be a pofád. És hozzá még a legkevésbé akkor fogd be, ha a hatalom azt leginkább szeretné.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább