NEHAZUGGY

Az emberiség állapota rohamosan romlani fog

Benedikty Béla | 2019. Január 25, Péntek | 16:00

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,604,937 forint, még hiányzik 395,063 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Sajnos nem tudom, mi a helyzet a zenetanítással az atlanti térség országaiban általában és az egyes országokban különösen. Azt tudom, hogy a magyar iskolarendszerben nagy súlyt helyeznek a tornára és a hittanra, szépen halad az „ép testben torz lélek” mozgalom, a levente egyesületek készen állnak a bevetésre, egyelőre talán még nem ez a szervezet neve, de a lényeg ugyanaz, ami a két világháború között volt. Annyival kiegészülve, hogy viszonylag kevés idő eltelte után az iskolások elsőrendű feladata az országvezér védelme lesz, életükkel és vérükkel. Ez ma még talán nincs kimondva, de szükség esetén nyilván bármikor működtethető. Zenetanításról mostanában nem hallani, a lövöldözéshez elég a „fehérvári huszárok” teli torokból, hamisan való elüvöltése – éneknek ezt azért inkább ne nevezzük.

Én nem sokkal a Kodály-módszer megjelenése után kezdtem iskolába járni, ráadásul olyan szerencsés helyen laktam, ahonnan még – igaz, „körzeten kívüliként” – beírathattak a Horváth Mihály téri általános iskolába. Ott pedig abban az évben lett pályakezdő énektanár Lukin László, amikor elsős voltam. Arra nem emlékszem teljes bizonyossággal, hogy már abban az évben tagja lettem-e az ő énekkarának vagy csak másodikban, de aligha tévedek nagyot, ha azt állítom, Kodály-módszer ide, Lukin tanár úr oda, az ország kiemelkedően legjobb iskolája amoda, heti egy óránál aligha volt több énekóránk. Nekem abban is szerencsém volt, hogy a tanár úr valamiért kedvelt engem (talán mert nem sok kisgyereknek volt olyan mély altja, mint nekem), és például amely műben szólót kellett énekelni, arra majdnem mindig engem jelölt ki (arra megint csak nem emlékszem bizonyosan, hogy Sugár Rezső Hősi énekében, amivel először léptem át a Magyar Rádió kapuját, volt-e szóló, dehát az nem is fontos, valószínűleg igen, mert Somogyi László, a zenetörténet egyik legkiválóbb karmestere hozzám vágta a pálcáját, a próba végén pedig azt mondta, ezt csak olyanokkal teszi, akiket szeret).

Ezekkel együtt így összesen sem lehet azt állítani, hogy az iskolai életemet kitöltötte volna a zene. Más kérdés, hogy a felmenőim között mind anyai, mind apai oldalon voltak muzsikusok, aminek következtében zene vett körül, bármelyik nagyszülőmnél raktak is le. De ez a körülmény semmit nem változtat a lényegen: iskolás koromban egy kisgyerek, ha nem arisztokrata, legjobb esetben akkor beszélhette a zenét anyanyelvi szinten, ha cigány családba született. Ne tessék fanyalogni, az a „cigányzene”, amit a közvélemény ismer, nem cigányzene, hanem az eredetinek a desztillált változata, az igazit magával hozók közül nem véletlenül kerültek be jónéhányan tízévesen a Zeneakadémiára – már ha lehetőségük nyílt a tanulásra.

Debussy-nek tulajdonítják a mondatot, miszerint ahol véget ér a szó (talán „hatalma”), ott kezdődik a zene. Igaz. Debussy nem tartotta szükségesnek megjegyezni (neki természetes volt), hogy ahol a szó kezdődik, azelőtt is, ott is a zene van. Az élővilág legszebb, legtökéletesebb, leghatásosabb és majdnem teljesen érthetetlen, megmagyarázhatatlan megnyilvánulási formája (ugye nem kell mondanom, nemcsak az ember képessége). Az ember legnyilvánvalóbb és legtermészetesebb eszköze az emberré fejlődésre, amit az ember úgyszólván semennyire sem képes használni. Ha mégis, igyekszik a zenét is kártékonnyá silányítani, amennyiben odáig torzítja, hogy zászlólengető himnuszokkal és úgynevezett hazafias nóták csinnadrattájával rekesszen ki más népeket. Ha szabad kérnem, ellenvélemény gyanánt ne tessék a volt osztrák, ma német himnusszal jönni, tudomásom szerint Haydn nem izzadt meg a komponálásával, ahogy mondani szokás, ha csak ilyesmit írt volna, ma nem ismernénk a nevét – a legegyszerűbben lelkesítő formulát használta a szokásos tonika-szubdomináns-domináns hármasból, finom kis népzenei közhelyeket építve rá, nagyon szép, nagyon magasztos, éppúgy alkalmas a mások eltiprására, mint bármely más himnusz, igen, a Marseillaise-t is beleértve. A miénkről meg beszélni sem érdemes, a hazug és émelyítő szövegen kívül (Kölcsey egyetlen, alulmúlhatatlanul ostoba, szenvelgő, összevissza tódító, teljesen értelmetlen verse) már csak a dagályos, primitív szekvenciákra épülő zene kellett ahhoz, hogy a nép a kampósszöget keresse, ahányszor a saját himnuszát énekeli vagy csak hallja.

Hol tartottam? Az oktatási rendszereknél, amikről olyan sok jót olvasok, hogy a finn meg a többi milyen remek. Hogy milyen kiválóan alkalmazkodik a korhoz, meg hogy milyenné alakítja a gyereket, hogy megszabadítja a fölösleges lexikális tudás görcsétől, és hogy milyen magabiztos, kommunikációképes felnőtt lesz belőle. Lehet, nem tudom, egyik rendszert sem ismerem eléggé. Ilyenformán azt sem látom, miképpen viszonyulnak ezek a gyerekek az emberi kultúrához, és a bulizáson kívül van-e egyéb közösségi igényük, képesek-e föltenni alapvető kérdéseket, ha nem tudják, miről kellene kérdezniük, minek akarnának utánanézni a hihetetlenül gazdag (olykor kissé fals) enciklopédikus irodalomban, ha nincs kiindulópontjuk, ha nem gyarapíthatják a tudásukat, mert az alap is hiányzik, amit gyarapítani lehetne – de mondom, nem ismerem eléggé a rendszereket. Annak az egy adatnak sikerült a megfelelő nyelveken utánanéznem, miképpen bánnak ezek az oktatási rendszerek a zenével és a többi művészettel (igen, finnül is, ha sokat felejtettem is, olvasni még tudok ezen a nyelven). Jelentem, általában nem törődnek vele. Azaz nincs általánosnak tekinthető zeneoktatás. Sehol. Mindenhol lehet, ha valaki nagyon akar zenét tanulni. De sehol nem akarják, hogy egy gyereknek alapélménye legyen.

Olvastam egy angol (pontosabban skót) köznevelésről szóló dolgozatot, ami arról szól, hogy egy edinburgh-i iskolában bevezették a rendszeres zene- és énektanítást, minek következtében sok százalékkal megnőtt a gyerekek teljesítőképessége. Egyetlen év alatt.
Nem akarnám hosszan taglalni azt, amit sokezer éve mindenki tud, akit érdekel a kérdés: a rendszertanilag az állatvilághoz tartozó embert a művészete emeli ki az állatvilágból. Semmi más, csak a művészet, a legprimitívebb embert is.

Azt sem akarnám most bizonyítani, az elmúlt évtizedekben divatossá vált könnyűzenei „konceretek” mennyivel közelebb állnak a zsigeri szintű, kizárólag ösztönöket korbácsoló állati léthez, mint az emberi művészetekhez, hogy a végtelenül egyszerű, zenére nyomokban is alig emlékeztető ricsaj és a kísérő, pszichedelikus fényvillódzás milyen mentális és egészségkárosodást okoz az önkívületben rángatódzó közönség szervezetében.

Csak azt akarom mondani, hogy amíg a művészetek vissza nem találnak az iskolákba, addig az emberiség állapota rohamosan romlani fog. Nemcsak a miénk itt Magyarországon, ez a nép már úgy is menthetetlen (hacsak valami csoda nem történik, de mint tudjuk, nincsenek csodák), hanem az egész atlanti térség minden népéé. Akiket nem az iszlám fenyeget, hanem a saját immunrendszerének az iszlámhoz hasonló kultúrával szemben való védtelensége.

Borzalmas látvány volt néhány éve az a felvétel, amit egy aluljáróban készítettek Joshua Bellről. Ahogy elmentek mellette. A világ jelenleg élő egyik legnagyobb hegedűművésze játszott pontosan úgy, ahogy a legjelentősebb hangversenytermekben szokott. Senki meg sem hallotta.
És most ezt találtam. Eddig a nevét sem láttam leírva ennek a kislánynak, egyszerűen csak azért kezdtem őt hallgatni, amiért mindent meghallgatok, ami zene, ahogyan mindent elolvasok, ami szöveg – aztán megmarad az, amit én a magam számára fontosnak, jónak találok. Ez a lány szerintem nagyon jó. Tessék figyelni az emberekre gyakorolt hatását.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!