Kultúrsokk. Így nevezik, amikor az ember egy számára ismeretlen környezetbe csöppen, amiben kicsit, vagy nagyon máshogyan működnek a dolgok, mint amit megszokott. Aki járt már külföldön úgy, hogy előtte nem, vagy csak kevés alkalommal, az megtapasztalja ezt az érzést. Azt azonban nem gondoltam, hogy létezik fordított kultúrsokk is. Pedig létezik. Most éltem át.
A fordított kultúrsokk (nem tudom, hogy én fedeztem-e fel ezt a jelenséget – nem hinném -, vagy van valamilyen hivatalos elnevezése) sokkal mellbevágóbb dolog, mint ahogy az ember gondolná. Egy perc alatt képes törölni a honvágyat, a mindenhol jó, de legjobb otthon érzést. Brutálisan rúgja pofán az embert akár néhány távol töltött nap után is. Kegyetlenül és elkerülhetetlenül szembesíti azzal, hogy rohadtul nem stimmel valami ebben az országban. És nem az országom ellen ágálok, hanem az országomért. Azért az országért, amelyet egyre nehezebb szeretni. És nem az ország miatt nehéz, hanem amiatt, amivé válik. Nem lassan, nem észrevétlenül, hanem rohamtempóban, nagyon is érezhetően, félelmetes ütemben. Hogy ezt észrevegye az ember, nem sok minden szükséges. Elég néhány napra elhagyni ezt az illiberális, csirkehálóval körbetekert, Orbán Viktor magánbirtokaként működő egykori országot. Mert ez ma már nem annyira ország, mint amennyire rettegésre, gyanakvásra, gyűlöletre, tudatlanságra, bizonytalansága épített hűbérbirtok.
Aki teheti, menjen el. Csak pár napra és mindegy, milyen irányba. Mehet a döglődő, migránsok által elözönlött, veszélyes nyugatra, de mehet Szlovákiába, vagy Romániába is. Aztán jöjjön vissza és még csak feszülten figyelnie sem kell, azonnal, brutális erővel fog rátörni a felismerés: kurvára nincs rendben valami. Ha szerencsés az ember és mondjuk a végstádiumban vergődő nyugatra tud utazni pár napra, akkor már a reptéren megcsodálhatja a jól működő magyar valóságot, de az igazán mellbevágó érzés nem akkor fogja elkapni, amikor elutazik, hanem akkor, amikor visszaér és összehasonlítja a tapasztalatait.
Induláskor még nem fog feltűnni a reptéri személyzet udvariatlansága, türelmetlensége, unott, vagy egyenesen ellenséges viselkedése. A reptéren cirkáló rendőrök hada sem. Azon sem kapja fel a fejét, hogy a biztonsági ellenőrzés után a váróban nem látja a kijelzőt, amire majd ki fogják írni, hogy hányas kapunál kell gyülekezni. Ha szerencséje van, le tud ülni a várakozás idejére, amikor az előre jelzetthez képest fél-egy órával később megtörténik a kapunyitás. Addig is elszórakozhat azzal, hogy feláll a helyéről (ha van szabad szék, onnan, ha nincs, akkor a földről, vagy a bőröndjéről) és megnézi az egyetlen kis kijelzőn, hogy hátha már kiírták, hová kell mennie. Mert az a kijelző úgy van elhelyezve, hogy véletlenül sem látható sehonnan, oda kell zarándokolni. Aztán amint kiírták a megfelelő kaput, gyalogol egy sort, a végén már egészen horrorisztikus helyeken, szűk, sötét alagsori folyosókon,kopott linóleumon, betonon, áll egy fél órát a kijelzőn látott számú pultnál, mire kiderül, hogy közben kaput cseréltek,nem ott kell állni, de erről gondosan nem szóltak. Át a másik kapuhoz, további ácsorgás (semmiféle ülőhely nincs, még véletlenül sem), míg végül sikerül felkecmeregni a gépe.
Aztán amikor megérkezik a célállomásra, eltátja a száját, mert mosolygós emberek fogadják. Minden ki van táblázva – végig, nem csak egyszer – a biztonsági ellenőrzésnél ránevet az alkalmazott, kellemes itt tartózkodást kíván. Akár nyelvtudás nélkül is meg lehet találni a vasútállomást, a taxit, nem lök fel senki, még csak az aurádba se taposnak. Beállnak szépen a sorba és a sor varázslatos módon halad, mindenki taxihoz jut, vagy fel tud szállni a vonatra és eljut oda, ahová akar. Nincsenek zord biztonsági őrök, szúrós tekintetek, nincs nyomasztó érzés. Nem cirkálnak mindenhol rendőrök (holott néhány órája még az volt a természetes Ferihegyen, ami már nem Ferihegy), hanem kedves és segítőkész emberek vannak.
Az utcán mindenféle népek járkálnak és senki nem nyomakszik, nem próbálja letaposni a másikat, még csak rá sem mordul senki senkire. A járda közepén egy messzemenően elegáns idősebb úr beszélget vidáman egy tetőtől talpig tarka ruhába öltözött piros-kék-zöld-rózsaszín hajú lánnyal. Az egyik hentesboltból (ahol húsokat, kolbászt, pitéket is sütnek, bemehetsz kajálni) kirohan a boltos és megkérdi a kirakatot nézegető hölgytől, hogy adhat-e egy kis finomságot a kutyusnak, aki vele van. A másik üzletből egy pincér forró kávét és szendvicset hoz ki és pár kedves szó kíséretében odaadja a fal tövében ébredező hajléktalannak. Itt így szokás. Senki nem ráncolja a homlokát, nem fintorog. Így szokás. És szokás a boltban kedvesen a vevőre mosolyogni. Akkor is, ha elegáns úr, vagy hölgy és akkor is, ha kendős muszlim anyuka a gyerekével, ha feketebőrű pasas, ha bohém kinézetű hippi, ha meleg pár, ha indiai, kínai, libanoni, ha bármi és bárki.
És ettől az ember valahogy jobban érzi magát. Sokkal. Attól, hogy mindenki éli a maga életét és elfogadja a másikat olyannak, amilyen. Jobban érzi magát még akkor is, ha látja a hajléktalanokat és tudja, hogy ők többnyire drogosok. Annak ellenére – vagy talán éppen azért? -, hogy minden színű, öltözékű, formájú és illatú ember veszi körül, elfogja az embert az érzés, hogy hiszen ez a normális. Ez a természetes. Másfélék vagyunk, de mégis egyformák. Emberek. Gazdagok, szegények, nők, férfiak, fehérek, feketék és tarkák, igen, akár még drogosok is, de emberek. Elférünk egymástól. Nem taposunk a másikra, hanem beállunk a sorba. Nem ítélkezünk hanem elfogadjuk a másik másságát. Meleg a pincér? Na és akkor mi van? Semmi. Udvarias, figyel rád, egy mozdulatodra ott van, hozza a kancsó vizet, az extra mártást, a számlát. Amit kérsz.
Az utcai padon, parkokban a nagyon disztingvált és elegáns család békésen ücsörög az afrikai, ázsiai származású család mellett, a gyerekeik vidáman játszanak, közösen etetik a mókusokat. Ez valahogy, valamitől működik.
Aztán leszáll a géped Ferihegyen és negyven percig nem tudsz leszállni, mert nincs lépcső. Bocsi, majd lesz. Egyszercsak. Addig is, ha már lépcső nincs, van két rendőrautó. Jobbról-balról. Amikor bejutsz a reptérre, számtalan rendőr mindenhol. Mindenhol. Akkor jössz rá, hogy nem atomtámadás van, ez így volt amikor elmentél akkor is, csak akkor nem tűnt fel. Most meg igen. És feltűnik az irataidat ellenőrző nő savanyú arca, ahogy rád sem nézve dobja vissza a pultra a személyidet, a kitóduló utasok útját szándékosan keresztező alkalmazott, aki egy rohadtul nagy kukát vonszol át a tömegen (nem vár, nem kerül) és rá van írva a mártíromság a képére és a szemében ott a sértett kisember rosszindulata: rohadjatok meg, ti utazgattok gondtalanul ameddig én gürizek.
Amikor kijutsz az épületből és keresztül esel a taxiért egymás nyakában állókon, hátulról egy honfitársad ledózerol a bőröndjével és még ő van megsértve, amiért te élsz és éppen az ő útját keresztezed, aztán átvergődsz a lezárt parkolón és kitalálsz a reptérről (nem nagyon sikerült kitáblázni a kijáratot), hazafelé még beugrasz a boltba egy darab kenyérért és a kérdésedre, hogy nincs-e véletlenül friss, az eladó rád förmed, hogy nem este kell friss kenyeret venni, majd visszahajol a mobiljára, amin eddig is csacsogott, de te megzavartad, akkor tudod, hogy hazaérkeztél. És már indulnál is vissza.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.