Korábban ezt az utat már néhányszor megtettem, akkor még csak „az ezeréves magyar államiságot” kerestem, ha jól emlékszem, többször jeleztem is, nem sikerült megtalálnom. Azért nem sikerült, mert nem létezett, még azokban az időkben sem, amikről úgy tudjuk, hogy „Magyarország nagyhatalom volt” meg hogy nem is tudom, hány „tenger mosta partjainkat”, mert Magyarország nem Magyarország volt mint olyan, hanem ilyen-olyan perszonálunió része, és nem utolsó sorban idegen hatalom hűbérbirtoka, amit persze utálunk akár csak említeni is, de attól tény marad, Orseolo Péter (a második magyar király) 1045 pünkösdjén nyújtotta át az aranyozott lándzsát III. Henriknek, jelképéül annak, hogy országa a Német-Római Császárság hűbérese lett – 7 évvel I. István halála után.

Itt kell tennem egy kis kitérőt, többször lesz még szó Magyarország első és sokak által legnagyobbnak tartott királyáról. I. Istvánnak nevezi a történelemtudomány. Engem az nagyon tud bosszantani, ha I. Istvánt egy történész Szent Istvánnak nevezi, mert a szentség nem történelmi kategória, ha az egyház ragaszkodik ehhez a finoman szólva idejétmúlt bálványcsináláshoz, tegye, de minden világi intézménytől elvárom, hogy legalább igyekezzen úgy tenni, mintha hallott volna a felvilágosodásról. A magyar Szent Korona-tan (ugye így kell írni?) mint huszonegyedik századi élő és fungáló intézmény, amire hivatkozni is lehet, nagyjából meghatározza ennek az országnak a sorsát, úgy harminc-ötven évre még. 1083. augusztus 20-án avatták szentté a mi István királyunkat. Megmondjam, ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy a római katolikus egyház deklarálja, miszerint az elhunytat isten fölvette a szentek seregébe. Nem viccelek, a szentté avatásnak ez a meghatározása. Felmerülhet a kérdés, a római katolikus egyház ezt honnan tudja. Vajon isten szólt nekik? Közelebbről kinek? Összehívott egy értekezletet, és a vezetőséggel közölte? Vagy ezt mindenkinek tudnia kell, mert isten mindenkivel tudatta? Nekem akkor miért nem szólt? Én kifejezetten fogékony volnék egy ilyen közlésre. Mindjárt meg is kérdezném, az a sereg mivel foglalkozik? Hogyan telnek napjaik? Egyszóval az egyház azt hív szentnek, akit akar. Én itt történelemről beszélek, úgyhogy vallásos olvasóim engedelmével maradok az I. Istvánnál. (Mellesleg végignéztem az angol uralkodók listáját a kezdetektől napjainkig, gondoltam, elég jó referencia lehet egy ilyen ország – egyetlen királyuk sincs, akit szentnek neveznének, pedig volt nekik néhány és még van is. Úgyhogy – még egyszer – az egyház tőlem szentezhet, de a történelemtudomány nevében minden király szentnek nevezését egyszer s mindenkorra visszautasítom.)

Vissza a hűbériséghez, 1045-höz. Ettől kezdve váltakozó érvénnyel és intenzitással ez a státusz nem változott – a Karoling hagyományokon nyugvó politika még III. Béla erősnek látszó uralma alatt is érvényben maradt, azaz a magyar királyság hűbérbirtoka volt a Hohenstaufoknak. Barbarossa Frigyes például továbbra is skrupulusok nélkül adományozta a birodalom magyar uralom alatt álló egykori tartományait. Ezen az alapon viselték 1152-től a dachaui grófok, 1180-tól Bertold andechsi és isztriai gróf Dalmácia és Horvátország, majd „Merán”, vagyis „a tengermellék” hercegének címét, holott Dalmácia, Horvátország és „Merán” elvileg magyar uradalom lett volna, csak hát nem volt. IV. Béla aztán végképp rákényszerült arra, hogy folyamatossá nyilvánítsa Magyarország hűbérbirtoki létét. Ami meg a szűkebben vett fogalmat, az államiságot illeti, az végképp használhatatlan a mi történelmünkben. Az állam közjogi kategória, a középkori magyar társadalomberendezkedés meg magánbirtok jellegű, ami a fent leírt hűbériség mellett  azzal is kizárta magát az államiság definíciójából, hogy megtartotta a pápaság fennhatóságát még Nagy Lajos idejében is (1342-1382), azaz 80 évvel a Rex Pacificus megjelenése után, ami nyilvánvalóvá tette, hogy „a pápa nem parancsol a francia királyságnak, nem bír legfelső hatalommal a világi ügyekben, hanem csakis az egyháziakban, mint mindenütt a világon.” Zsigmond pedig, akinek az uralkodására oly büszke a történelemből félművelt magyar, tovább folytatta a főúri birtokok adományozását, és bár tett néhány intézkedést olyan intézmények létrehozására, amik az állam létére utaltak (szabad királyi városok, önálló ítélkezés, mezővárosok alakítása, a polgárság jogainak kiterjesztése), már csak a bárókkal együtt kormányozhatott, adóval pedig még mindig jórészt a jobbágyok tartották fenn az „állam” működőképességének látszatát (lásd Budai Nagy Antal felkelés). Mátyás, az „igazságos” még keményebben zsigerelte a jobbágyokat, de az adók így sem fedezték a kiadásokat, nem lehetett volna fönntartani belőlük például a zsoldos sereget, ezért aztán az „igazságos” bevezette a szabad rablás gyakorlatát (talán nem kell mondanom, jórészt kiket raboltak ki) az igazságosság még szélesebbre tárásának érdekében. Innen ugye nincs kérdés az ezeréves magyar államiságról, mindjárt jön Mohács, ahol nemcsak a soha nem volt nemzeti nagylét veszett el, hanem az ugyancsak soha nem létezett államiság is, egészen 1990-ig. Amikor is végre tényleg megszülethetett volna (történelme során először) a magyar államiság, ha nem a magát jobboldalnak nevező, tehetetlen és tehetségtelen politikus bagázs intézte volna el megint hosszú időre ennek a lehetőségét, hogy a csúti  futballista a maga primitív, bárdolatlan, bugris „kultúrájával” már csak a kegyelemdöfést nyomja bele a napvilágra igyekvő államkezdeménybe. Amiben ugyanúgy nem létezik az állam, mint a Bélák és Andrások uralkodásának idején, mert a kormányzás ugyanúgy az oligarchák (a 21. században már  valójában nem létező, de a látszat kedvéért működtetett) uralmával történik. Azaz az államnak az elvileg az országlakosok érdekében hozandó törvényei nyíltan és világosan kizárólag az oligarchia kiszolgálására születnek, minthogy (a Bélák és Andrások uralkodásával ellentétben) a jelenlegi uralkodónak, a csúti futballistának az érdekei így kívánják.

Nem történelemkönyvet írok (bár talán hasznos lenne), hanem a történelem szemlélet átalakítását akarom elérni – nincsenek önálló forráskutatásaim és azokból fakadó elméleteim (ahogyan az egy történelemkönyv írójától elvárandó), kizárólag hozott anyagból dolgozom, ami azt jelenti, hogy minden le van írva, semmi újat nem találok ki. Csak előkaparom azokat a forrásokat, tényeket és adatokat, amiket nem szokás olvasni, és még annyira sem szokás helyesen értelmezni. Még az elmúlt 28 évben sem. Sőt. Ennek a mi kisded „rendszerváltoztatásunknak” a legáthatóbban bűzölgő, fekáliaként szétkent alapelmélete éppen ez a mind hangosabb melldöngetés, az új uraknak ugyanis legalább annyira nem érdeke az össznépi hazugság elhallgattatása, amennyire a régieknek sem volt az. Vagyis túl finoman fogalmaztam, midőn azt írtam, nem szokás olvasni.

Célom az, hogy amit leírok, minél többen olvassák, éppen ezért a lehető legkisebb terjedelemre vagyok kénytelen szorítkozni. Maradok a folyamatok és tendenciák leírásánál, a részleteket bizonyításnak és illusztrációnak szánom.

Azt hiszem, az államiságot elintéztük, tárgyunk szempontjából nem is olyan fontos, ez főképp az „ezeréves” öblögetéshez volt adalék, de most a gyökereket keressük, a magyar nagyszerűség eredőjét, ami magyarázhatja az évszázadok óta nem szűnő kevélységet. Föntebb szóba hoztam Nagy Lajost és Zsigmondot, nemzeti nagylétünk e két kiválóságát, országunk fényességének megteremtőit. Menjünk kicsit vissza, hogy érthetőbb legyen, ami itt következik. Ami – előre szólok – úgy, ahogy majd itt erről a két uralkodóról olvashatják, nincs leírva sehol (legalábbis én még nem láttam), bár adatszerűen minden pontos, nem használok mást, csak a történetírás által ismert tényeket.

A magyar uralkodók sorában elsők voltak az úgynevezett Árpád-háziak. Nem nagyon szokás foglalkozni azzal, hogy az alapmeghatározással rögtön baj van, a definíció ugyanis úgy szól, hogy az Árpád-ház a honfoglaló magyar törzsszövetség vezéréről elnevezett dinasztia, a magyar királyságot  Árpád fejedelem leszármazottai alapították, én ezt most csak megemlítem, mert úgy korrekt, ha annyira pontosak vagyunk, amennyire csak lehet. A meghatározásból kihagyom a „Turul-nemzetség” szerű mese elemeket meg az Attila hunjaival való misztikus rokonságot. Arra szorítkozom, hogy megemlítem, az első igazi Árpád-házi király, az István nevű, később szentté avatott (amiről ő szegény nem tehetett) nagy alakja a magyar történelemnek egy Géza nevezetű ember fiaként ismert, akinek semmiféle bizonyítható vérségi, leszármazási kapcsolata nincs Árpádhoz, bár egyes történetírók szívesen tartják Árpád dédunokájának, csak hát ahhoz legalább a kedves papa, Taksony nacionáléját kellene valamivel megbízhatóbban ismernünk. Úgyhogy már itt bajok vannak, de ez még nem vészes, az így is valószínűsíthető, hogy Gézának volt köze az „őshazából” érkezettekhez, ahogyan később látni fogjuk, ennek van jelentősége, az ilyen-olyan családfák pontosan meghatározható leágazásai tárgyunk szempontjából érdektelenek. Egyelőre fogadjuk el, hogy az első Árpád-házi király az ázsiai jövevények egyenesági ivadéka. Legyünk annyira jóindulatúak, hogy azt is elfogadjuk, a következő királynak, Péternek, a velencei dózse fiának tényleg István ismeretlen nevű nővére volt a mamája, bár Géza nagyfejedelemtől ennél azért többet várunk, kicsit sok körülötte a bizonytalanság a felmenőivel is meg a leszármazottaival is, de mondom, van rá esély, hogy tényleg az ő lánya Orseolo Péter anyja. Mindenesetre a Velenceinek nevezett Péter hamarosan elmenekült az országból, a főurak meg választottak egy másik királyt (nem Hunyadi Mátyás volt e nemben az első), méghozzá Sámuel nevűt, akinek a felesége István egyik húga volt, de ennek a leszármazás szempontjából nincs jelentősége, mert két lánya született ugyan, de azok nem kerültek a családfa egyik ágára sem, minthogy Aba Sámuelt megölték, és visszajött a velencei dózse fia, Péter. Újabb uralkodásának ára az ország addigi, nem túl hosszú függetlensége volt: mint feljebb már említém, hűbérbirtokba adta III. Henrik német-római császárnak. Tudnak követni? Eddig nem túl bonyolult, ugye?

A baj az, hogy ezen a ponton foglalkoznunk kell a történészek és a közvélemény által a magyar történelmi arcképcsarnok legmagasabb értékének tartott uralkodó, I. István némely tettével. Nem is annyira azért, hogy tompítsuk a tökéletesség lakkbevonatának csillogását, hanem mert ezáltal valamelyest közelebb jutunk a célunkhoz: emlékeznek még, a nemzeti önámítás gyökereit keressük.

Mielőtt nagy királyunk bizonyos intézkedéseivel foglalkoznánk, rögzítenünk kell egy nagyon fontos adatot, aminek a későbbiekben még komolyabb jelentősége lesz, de már itt is tudnunk kell: 896-ban a különféle történészi számítások szerint 100-120 000 ember érkezett a Kárpát-medencébe, azaz ennyien foglalták el a hont. Ha a szűkebb szakterületem, a nyelvészet segítségével vizsgálódunk (helységnevek, egyéb földrajzi nevek, személynevek, foglalkozásnevek, egyéb köznyelvi szavak), az arányok a hont elfoglalók és a már itt élő lakosságot illetően nagyjából 1:1,5 – azaz egy a másfélhez. A következő bő száz évben nagyjából (hangsúlyozom, nagyjából, majdnem minden adatot így kell kezelnünk, nincsenek, mert nem lehetnek pontos számítások) 500-550 000-re nőtt a lakosság száma a körülbelül 200 000 négyzetkilométeren (ennek a területi adatnak is később lesz jelentősége). Arra a jelen korban sincsenek módszerek, hogy a keveredés arányait megállapítsuk, annak a kornak a népessége ráadásul ma már elképzelhetetlen mértékben növekedett a keletről és nyugatról betelepült népek által (ötszörösére nőtt a lakosság), úgyhogy mondom, nem ismerjük a pontos számot, hány „tisztavérű” honfoglaló maradt. Azt viszont tudjuk a Mendel-Morgan-elmélet és Szondi Lipót genotrop-egotrop-elméletének összevetésével, milyen genetikai jellemzőkkel kell számolnunk, azaz ha úgy tetszik, mennyiben változhatott a népesség mentalitása (kicsit súgok előre: lényegében semmit).

Ideteszek egy szép idézetet I. Istvánnak az írásából (Intelmei fiához):