A választás tétje… azt érzem, lassacskán megbolondulok már, amikor a tévéstúdiókban, ahová még be meri tenni a lábát a kis beteg, a kőkemény riporterek, akarom mondani, a jól fizetett kollaboránsok max a harmadik kérdésben szívből jövő, gyermeki kíváncsisággal, a gazda közelségétől bepárásodott kutyatekintettel ezt a hatalmas titkot szeretnék megtudni végre, és ő fáradhatatlanul újra és újra kifejti, ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazokkal a szellemi fegyverteleneknek szánt vulgárdramatikai fordulatokkal, ugyanazokkal a pudvás hazugságokkal. A választás tétje… hogy magyar ország marad-e Magyarország… ó, milyen szép, ó, mennyire mélyen meghat az imádott nemzet jövőjéért aggódó bűnözők őszinte féltése… jut eszembe, mekkora ötlet, micsoda intellektuális vulkán lökte világra ezt a hihetetlen bonmot-t, Magyarország/magyar ország, fckyeah, gondolom, aki kiagyalta, minden alkalommal vérbő lesz, ha meghallja – persze tulajdonképpen én is, legfeljebb más területeken, mondjuk agytájon… Szóval hogy a nemzetvezető szerint az itt a tét, hogy olyan (magyar) ország marad-e ez itt, amilyennek szeretjük… no igen, nagyúr, hadd pontosítsak: ahogyan csak ti szeretitek, akik csontig raboltátok, de most még szeretnétek ledarálni a maradékot, mert a csontlisztre is bejelentkezett valamelyik nertárs… ahogyan ti szeretitek, kussoló, sunnyogó, csak magában nyüszítő néppel – na, jó, adom, ez valódi tét, nektek, kétségkívül. Mert ti aztán tényleg elmentetek a falig, mit a falig, már bele is diffundáltatok, nektek aztán tényleg a lét a tét. Meg persze a lé, ami esetetekben nagyjából ugyanaz. A minden vagy semmi. A hazahaladás. A szabadság – értsd a nembörtön. Meg a legutóbbi fényes papíros Levélben írott védés (már borítékba sincs idő tenni, csak úgy bedobva, mint a bálásruhavásár reklámcetlije, mindegy), közösen elismert eredményeink vonatkozásában – szép, közös munka volt, nagyszerű mulatság, köszönjük az elismerést: a mi pénzünk, ti loptátok el. És meg naná, überhaupt keresztény kultúránk vonatkozásában: hálatelt szívvel köszönjük ez úton is a vadiújkeresztény kultúra széles körű alkalmazását, amennyiben hirtelen nem tudok olyan parancsolatról, amin ne ugrálnátok páros lábbal folyamatosan. Elsőre még azt hittem, legalább az megvan, hogy “Az Úr napját szenteld meg!”, de hamar eszembe jutott, hogy egy frászt, hát ti huszonnégy órás szolgálatban lapátoljátok a lét, egy héten hét nap, 365 napon át, fáradhatatlanul.

A választás tétje… stop, jut eszembe, választás. Valaki aggódott valahol a minap, hogy ha ti maradtok, ez az utolsó szabad választás: kétségünk ne legyen, ez sajnos, elnézve az eddigi működést, holt biztos, még akkor is, ha nem kell történésznek lennünk ahhoz, hogy tudjuk, minden diktatúra halálra van ítélve. Csak mondjuk míg történelmi léptékben ötven év egy másodperc, nekem baszki pont egy élet, amiből azért jó lenne pár emberhez méltó évet begyűjteni: vagyis nekem valahogy egyáltalán nem lenne mindegy a mikor kérdése… Aggódnunk kell tehát most ezért a szép, szabad, hótiszta választásért. Aminek, ha jól rémlik, az összes lényeges szegmensét voltatok kedvesek szívós munkával, alantas szándékkal úgy átszabogatni, ahogyan az a Párt és a Kedves Félrevezető számára maximálisan optimális. Ez a pálya nem lejt: de csak mert ez a pálya úgy néz ki, mint egy tízemeletes ház főfala – miközben ti röhögcsélve a tetőn sörözgettek domperinyonozgattok, mi, többiek, egyszerű és minősített hazaárulók, kulákok és imperialisták odalent bolyongunk, a pálya maga a fal, a kaputok pedig hézagmentesen be van téglázva. Indulhat is a meccs: szent igaz, rúghatunk gólt, de azért elég jól meg kell bikázni hozzá a lasztit. Csak hogy te is értsd, Poci, néhai felfutó bekk.

Ráadásul van itt még egy csodásan működő ellenzéketek: tudnék sorolni pár nevet, akik vastagon megérdemelnek majd valamilyen értékes állami kitüntetést, mondjuk a Hegedüs István hadnagy-díjat, Lajosnak mondom, negatív jellem az Egri csillagok háborújából, amely Mikszáth Géza verse – a ti már így is túl késői eltakarításotokhoz múlhatatlanul szükséges összefogás helyett ismét csak arról szóltak az elmúlt hetek nótái, kinek hogyan sikerülhet legbiztosabban odakerülni a bödön mellé még egy kicsit mártogatni a maradék maradékának maradékából. Annyira persze még nem vészes a helyzet, 2020-ig végül is fejhetőnek tűnik az EU, plusz befizetgetünk még pár ezer milliárdot, szóval van potenciál Magyarországban bőven, kár lenne félkészen eldobni minket. Ja, már ha marad még itt befizető – de sebaj, ha nagy a gond, legfeljebb körbehúzzátok a kerítést, ha meg sokan mászkálnának át rajta kifelé, hát ott a TEK, meg egy kis áram is mehet bele, mondjuk a Mátrai/Lőrinci Erőműből. Miért is ne? Meg kell védeni Magyarországot, ennél nincs fontosabb semmi. A védésnél. Nektek az az első. Ja, nem, az Magyarország.

A választás tétje… Párszor elmondtátok, csak hogy mondjuk az ötven év munkája után 85 ezer forintos álomnyugdíjjal megbecsült anyámat szörnyülködésre késztessétek, ha nem ti győztök, és megvalósul a valójában, megbocsássatok, nem is létező Terv, egy menekült kilencmillió forintba fog kerülni Magyarországnak. Csak úgy gyorsan közbeszúrom, mi ennek a társadalmi célú hazugságnak a veleje, az összesen most nincs időm/kedvem végigmenni, szóval jöjjön ez: a Sátán (ugye nem kell mondanom, kicsoda) egy 2015-ös írásában azt taglalta, hogy szerinte az EU-nak két éven át 15 ezer eurót kéne fizetnie menekültenként (értsük meg jól, ha nem is könnyű: nem a menekülteknek), ez nagyjából összesen valóban egy kilencmillió hufos összeg, s ez az utolsó nyolc szó nagyjából a teljes igazságtartalma annak a másfél percenként elmondott mantrának, ami minden szennyvízcsőből zúdul ránk kíméletlenül hosszúnak tűnő hónapok óta. Tehát Magyarország, ha és amennyiben, harmincezer eurót kapna minden befogadott menekült oktatási-lakhatási-egészségügyi költségeire. Saroglya Emilné néni Szecsőbabodról, aki idén is boldogan bontotta ki a tíz eurós kincset rejtő borítékot, s hálából minden Békameneten csontos kis öklét rázva követeli, hogy az ENSZ mosmá’ a saját országában baszakodjon, szóval Saroglya néni viszont tűpontosan tudja, hogy amint egy menekült megérkezik Röszkére, Gyurcsány és Juhász Péter személyesen helikopáterezik le hozzá a határra, és a kezébe számolják a kilenc millát, négyszázötven darab ropogós húszezrest, ha még nem mondtam volna, ez természetesen havi juttatás, amit persze egyenesen Saroglya néni számlájáról emelnek majd le a Sátán ügynökei. De játsszunk most mást: mondjuk hogy Magyarországnak tényleg kilencmillióba kerül egy menekült évente. Közpénzből persze, ami a legszentebb dolog azoknak, akik oly ügyesen kezelik, már persze csak addig, amíg el nem veszíti a közpénz jellegét – ez sajnos elég hamar megtörténik vele általában. Oké, szóval kilenc milla egy menekült. Szerintetek egy átlagos helyettes államtitkár mennyibe fáj nekünk? Egy közepesen lopós miniszter? Matolcsy, Kósa, Habony, Rogán? Az Ő barátai, üzletfelei, rokonai, netán Ő maga, azaz a krém, amelynek tagjai nem milliókkal, hanem milliárdokkal játsszák az ittapirost? Nem tízzel, nem százzal, csak hogy képben legyünk. Megkérdezhetem csendesen, ti hány menekültet láttatok személyesen mondjuk az elmúlt két évben? Köszönöm a választ. Megmondjam, hány államtitkár van az adminisztrációban? 57. Megmondjam, hány helyettes? 113. Hagyok időt. Oké, jó munkához aránylag sok államtitkár kell, nekik meg jó autó kétévente, cafeteria, lakhatási támogatás, üzemanyag-hozzájárulás évi másfél millió kilométer után, bizottsági pótlék: majd egyszer kiszámolom, nagyjából mi megy el rájuk egy év alatt, de ne filléreskedjünk, tudom, olcsó demagógia, a diktatúra nem levegővel működik. Egyébként tényleg nem tétel, pár szaros milliárd. Pár ezer millió. Nüansz, ne szisszenjünk.

A választás tétje… Az elmúlt napokban, ha nincs jobb dolgom, sanszokon gondolkodom. Játsszunk el azzal a variánssal, hogy az ellenzék minden erőfeszítése ellenére, valamilyen különlegesen szerencsés együttállásnak köszönhetően valahogyan leváltódik, na jó, ne rugaszkodjunk el ennyire, hátrébb szorul ez a becsületrendre érett garnitúra. Eláruljam, mi történik? Az ellenzék megkezdi a végeláthatatlan pozícióharcot, s közben visszamegyünk kissé az időben, azaz nagyjából naponta újraélhetjük majd 2006-ot, a dicsőséges szabadságharc és büfékirablás csodálatos eseményeit, pontosabban annak egy hardcore kivitelét, ne legyen igazam, de sajnálatosan konkrét vérrel és konkrét bűncselekményekkel – nem kockáztatok sokat, ha megjósolom, ugyanazok fogják harcba vezényelni a csőcseléküket, akik akkor is a háttérben sunnyogva szervezték a “felkelést”, ami után fütyörészve továbbmentek, ők aztán semmiről nem tudtak, nem tudnak, nem is fognak tudni semmit. Az a rossz hírem továbbá, hogy azért sem örülhetnénk maradéktalanul az esetleges ellenzéki áttörésnek, mert az ország ez esetben is hosszú éveken át ott vergődik majd abban a morális szakadékban, amibe nyolc év szívós munkájával nyomták, a többit meglátjuk, ha ugyan.

Van aztán az a verzió, amelyben rozmaringos tervei szerint simán győz a Jobbik: két percig talán még örülni is tudnék, aztán sajnos bekapcsolna a memóriám, ami bármikor képes felidézni, mi is valójában annak a mára tyűdekipolgárosodott mozgalomnak a valódi természete, amely, úgy hiszem, vészesen gyorsan előbukkan ez esetben, a kiskutyák és a mosolygós csecsemők ideiglenesen újra visszakerülnek a ládafiába, és immár választói felhatalmazás alapján mehet minden a régi alapelvek szerint, TEK helyett Gárda, meg a többi… Ez esetben nem maradna nagyon más, mint hogy haladéktalanul nekiálljak kidolgozni azokat az új módszereket, amikkel majd a következő négy évben harcolnom kell a túlélés érdekében. És persze van az a forgatókönyv, ami alapvetően a legvalószínűbb: ismét győz a Párt, hiszen példának okáért kiderül, ni csak, istókzicsi 294 millió szavazat érkezett külföldről, kettő híján mind rájuk, szemrebbenés nélkül – mindezt természetesen éppúgy bemondásra kell majd elhinnünk, mint mondjuk a korábbi nagyszerű nemzeti konzultációk döbbenetes aktivitását bizonyító színigaz számadatokat. Persze, ha nagyon hörögne a nép, mondjuk Polt Péter – eggyel több vagy kevesebb, neki már oly mindegy – eskü alatt igazol mindent. Netán valamelyik megkérdőjelezhetetlenül független választási szervezet, a Nőzőpont Intőzet emlőiről. Vagy valami hasonló, amit perpill el sem tudok képzelni, de ha kell, meglesz. A Párt tehát ismét győz, megkezdődhet a végső harc, a Nagy Leszámolás, a teljes kivéreztetés: az ellenzék pedig magyarázhat néhány héten át, a cinikusabbak rezzenéstelenül a kamerába nézve győzködik magukat, igazából miért is ők győztek (és, sajátos szempontokból egyébként persze valóban úgy van), mások nem nyilatkozgatnak, minek is, aki mondjuk kezdő politikus, az néhány órán át szégyelli magát, vagy legalább eljátssza, aztán újabb négy évre boldogan eltűnik lapítani és bizottságosdit játszani meg pénzt gyűjteni a parlamentbe, a legbecsületesebbje meg mondjuk lemond, na, ezt itt már illik megsüvegelni.

És akkor ezzel a számomra tényleg hátborzongató verzióval elérkeztünk a választásnak ahhoz a tétjéhez, ami nekem az all-in, pókernyelven – szóval ha ez lenne holnap a hívás ebben a partiban, én úgy gondolom, kénytelen leszek betolni mindent, aztán bólintani, és hátlappal felfelé lerakni a kártyáimat, amikor az asztal másik oldalán vigyorgó ellenfél megmutatja az öt ászt… vagy hatot, ahogy épp kijön vagy kedve van. És aztán már nincs is más dolgom, mint minél gyorsabban elpasszolni annak a rengeteg mindennek egy részét, amim van, leginkább is a kedvenc kis garzonkámat, előtte bepakolni a kincseimet egy szárazabb garázsba, valami viszonylag megnyugtató megoldást találni anyám hosszú távú segítésére, aztán elköszönni egy remélhetőleg és viszonylagosan kis időre a barátaimtól, kézen fogni az utazó brigádkámat, beülni az autóba és megindulni. Kábé mindegy is, merre: legyen mondjuk Korfu, Burgenland vagy Prága. A többit meglátjuk. Nekem sajnos tényleg nincs még négy évem erre a bűzölgő mocsárra, ezekre a folyton csatázó, handbandázó tahókra, a velejükig romlott idiótákra, ezekre a bűnszervezetben “kormányzó” nemzetrontókra és -lerablókra, méghozzá mindenfajta értelemben – én nem akarok több “konzultációs ívet” meg szívhezszóló “miniszterelnöki” episztolát kapni, nem akarom, hogy szellemi és morális toprongyok tanítsanak ki naponta, hogyan kell élnem, hogy megfeleljek a kényes ízlésüknek, nem akarom végignézni, ahogyan tényleg mindenkit elüldöznek innen… én nem akarok ebben a fröcsögő gyűlöletországban élni, amelynek immár az egész univerzum halálos ellensége, ahol a teljesítményt, a hozzáértést, a tudást, a kultúrát magasról leszarják, ahol csak a törleszkedés, a gerinctelenség, a sunyiság, az árulás és a mutyi visz előre, ahol a félelemtől szűkölő alattvalók fegyelemre szoktatása a mindent felülíró kormányzati vezérelv. Köszönöm szépen, én nagyon máshogy képzeltem – és képzelem továbbra is. Ha itt végképp nem megy, hát majd máshol.

A választás tétje… szerintem elmondtam, és nem csak ma. Egy részét legalábbis. Bárhogy van is, menjetek, menjünk el holnap – aztán meglátjuk.

Boda András