NEHAZUGGY

A sportszerűségről

Benedikty Béla | 2018. Március 5, Hétfő | 15:06

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,604,937 forint, még hiányzik 395,063 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Talán beismertem már, ha csak tehetem, nézem a sífutást és a biatlont a televízióban (hogy meglegyen a rendes napi bosszankodni valóm, ezt egyedül az Eurosport közvetíti, aminél gyalázatosabb, agresszívabb, ostobább, dilettánsabb csatorna nincs). A téli olimpián is megnéztem mindent, amit lehetett, köztük megnéztem volna a nők 30 kilométeres versenyét is, ha nem egy és negyedórás késéssel kezdték volna a közvetítést (azaz körülbelül tíz perc volt a végéig). Így arra kellett hagyatkoznom, hogy a riporter elmesélte, mi történt egy Stadlober nevű osztrák lánnyal. Mondom, látni nem lehetett, de így is elég szomorúan hangzott: szegény eltévedt, így a második helyről visszaesett a nyolcadikra, végül kilencedik lett. Aztán egy éjjel 3-kor(!) kezdődő ismétlésben végre láthattam, mi történt.

Stadlober a második helyen síelt (az első Marit Björgen behozhatatlan előnnyel vezetett), kezdett eltávolodni a mögötte menő két finntől. Aztán jött egy elágazás, nem tudom – mert a közvetítésből nem derült ki -, miért volt az ott, Stadlober elkanyarodott a balra vezető csapáson. Most jön a lényeg. Mögötte 3-4 méterrel a Pärmäkoski nevű finn, ő mögötte nem sokkal a másik finn. Mindketten befordultak jobbra, a helyes irányba. A pálya enyhén lejtett, nem lett volna különösebben megerőltető szólni, hogy ne arra, jobbra. Egy sportember (nem tudom, a tisztességest, az emberit miért hívják sportszerűnek, de most hagyjuk a fogalom értelmezést), azaz egy magára valamit adó síelő még le is lassított volna, hogy megvárja, amíg Teresa visszajön és eltávolodik annyira, amennyivel az eltévedése előtt vezetett. Mindjárt mondom, miért a keresztnevét írtam ide az osztrák lánynak, csak előbb teszek egy kis kitérőt.

Évekig néztem a bicikliversenyeket is, már régen nem nézem, megundorodtam a sportágat körülvevő népségtől. Volt ott egy Armstrong nevezetű, minden szempontból kiemelkedő képességű kerékpáros, az egyik a kevesek közül, aki belebukott a doppingolásba. Mint tudjuk, az úgynevezett élsportban kétféle versenyző van, az egyik, akit lebuktattak dopping miatt, a másik, akit még nem. Olyan, aki nem doppingol, nincs, a biciklisták között különösen lehetetlen feljutni a legjobbak közé, a kérdés csak az, a kokszolásnak melyik változatát használják. Armstrong hétszer nyerte meg a Tour de France-t, nem nagyon volt olyan sem a sportolók, sem a vezérkar körében, aki ne gyűlölte volna – ez szinte természetes, nem csak magyar tulajdonság a kiváló meggyilkolásának vágya. Az örök második, a korábbi NDK-ban államilag felpumpált kokszbajnok Jan Ullrich az egyik Touron hatalmasat bukott, hármasszaltóval zuhant bele egy bokros szakadékba.

A mögötte messziről érkező Armstrong látta a balesetet, a lendület még néhány métert tovább vitte, ott lefékezett, visszafordult, letette a biciklijét, addigra Ullrich már mászott elő a csalitosból. Armstrong megtapogatta, kérdezte, jól van-e, megvárta, amíg Ullrich visszaül a biciklijére, azt is megvárta, amíg annyira eltávolodik tőle, amennyire a bukás előtt vezetett, aztán ő is felült, ment tovább. Végül egy hegyi szakaszon elköszönt, valamivel több, mint egy perccel végzett Ullrich előtt. A „bizottság” addig erőlködött, amíg sikerült Armstrongra rábizonyítani a doppingot, megfosztották minden addigi győzelmétől. Érdekesnek találom, hogy senki nem ugrott előbbre, azaz nem lett másik győztes, sem (az addig néhányszor már eltiltott) Ullrich, sem az utána következő többi, ami azért a „bizottságtól” eléggé nyílt beismerésnek tekinthető, miszerint persze a többiek is doppingolnak (mindenkinek volt korábban „ügye”), de egyik sem olyan kiváló, ennélfogva nem olyan gyűlöletes, mint Armstrong (akinek a rákellenes alapítványa azóta is működik, és az egyéb jótékonysági tevékenységeivel sem hagyott fel, különben egyedüliként a kerékpársportban). Úgyhogy 1999. és 2005. között az áll az eredménylistán az első helyezett neve helyett, hogy „érvénytelenítve”. Jó, mi?

Na vissza a sífutáshoz. Azért írtam le az előbb Stadlober keresztnevét, mert a sífutás másképpen működik, mint a többi sportág. Ott van egy viszonylag csekély létszámú társaság, a legjobbak, akik egész évben mindenhol együtt vannak, nemcsak a versenyeken, együtt is edzenek, a norvégiai nagy nyári versenyen, a lysebotni fjord megmászásakor is együtt táboroznak – az amerikai Jessie Diggins például együtt edz a norvégokkal, ha nyer, a norvég lányok úgy örülnek vele, ahogyan egy közülük valónak szokás örülni. Teresa Stadlober elkanyarodott balra. Krista Pärmäkoski oda sem nézett, csak még erőteljesebben kezdte hajtani magát, végül második lett. Ha nem téved el, Stadlober lett volna az olimpia ezüstérmese. Végigolvastam minden tudósítást és kommentárt, sehol senki még a kérdést sem teszi fel, rendjén való-e, ami történt. Senki nem kérdezte meg Pärmäkoskit, sem az utána még mindig hallótávolságon belül érkező (végül hatodik) Niskanent, miért nem szóltak Stadlobernek. Az osztrák lány 25 éves. 18 éves kora óta ott van a legjobbak között, de még soha semmi jelentőset nem nyert, mindenféle érmet gyűjtött már, de olimpián még semmit. Erre a 30 kilométerre most nagyon készült. Az nyilvánvaló volt, hogy Björgent nem lehet legyőzni. De a többieket igen, éppen azzal a taktikával, aminek az eredményeképpen kezdett távolodni, mielőtt eltévedt volna.

Ő volt a hibás? Persze. De. Doppingolásért évekre eltiltanak egy sportolót. Kirívó szabálytalanságért is büntetés jár. Pärmäkoskit és Niskanent én legalább egy évre eltiltottam volna azért, amit tettek, pontosabban amit nem tettek. Meg sem kérdezték őket. Egyelőre úgy fest a dolog, hogy a világon én vagyok az egyetlen, akinek az a véleménye, hogy az ilyesmit nem volna szabad következmények nélkül hagyni. Azt tetszik kérdezni, nincs itt elég baj, miért nem azzal foglalkozom, ami az itthoni politikában történik? Azzal foglalkoztam.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!