A félelmed falakat épít köréd, a falak bezárnak, és kizárnak, a bezártság tudatlanná tesz, a tudatlanság pedig fenntartja a félelmedet.
100 éve cipelünk egy hátizsákot, amit 100 éve le kellett volna tenni. Ott. Akkor. Nem 100 éve pakolni bele folyamatosan elfuserált dolgainkat.
Az igazán okosak azt mondják, az első világháború 1990-ben ért véget. Nálunk, magyaroknál még mindig tart. Tömény igazság. Sosem voltunk elég okosak, hogy a jó oldalon álljunk. Valami magyar átok, hogy mindig sikerül a rossz utat választani. Vagy sosem volt igazán választásunk? Ha meg nem, miért nem?
Pedig volt idő, amikor választhattunk volna. Minden nap választhattunk volna. Csak hát a balsors, a Nyugat, Trianon, a kommunisták, a zsidók a földesurak, meg kitudja még kik nem. Csak mi nem. Mi sosem voltunk hibásak. Az elmúlt 100 év nem egy siker sztori.
100 év egy ember életében nagy idő. Mondhatni kevesen élhetik meg. Egy ország életében egy mérőszám. Honnan indultunk és hová értünk el ezalatt. Nos, ha az ország elmúlt 100 évét vesszük, szinte sehova sem jutottunk. 100 év után is ott tartunk, ahol 100 évvel ezelőtt. Ha beleolvasunk Móricz műveibe – aki hűen jellemezte írásaiban a kort -, észrevesszük, hogy még mindig az a fajta uram-bátyám módszer a divat. A hozzá nem értők vannak hatalmon, pont mint akkor. 100 éve egyfolytában szabadságharcolunk egymás ellen, jobb és baloldalon. Ha nem szabadságharc van, akkor diktatúra, olyan semmilyen. Kicsit még az is elfuserált ebben az országban. Nincsenek családi tradíciók, üzemek, gyárak, generációkon átívelők. Amikre azt mondhatnánk, ez a miénk, amik mára világhírűek lehetnének. A tudás alapú társadalmat sosem voltunk képesek kiépíteni. Ha véletlenül valami elkezdődhetett volna, nem volt ideje kiépülni, hisz új kormány jött és lerombolta elődje felépítményét. Beszolgáltatás, padlássöprés, magyar zsidók kiirtása, Azé a zsidóságé, amely a magyar értelem minimum 70%-át adta. Kár tagadni, a tudás a magyar zsidóság kezében volt. Többek közt ez is ott volt a folyamatos utálat között. A magyar tudásból sosem tudott hasznot húzni az ország. A tudás 70%-a külföldön hasznosult, a maradék 30-ból pedig képtelenek voltunk hasznot húzni. Irigység és egyéb dolgok okán. Az elmúlt 100 év igazából a folyamatos rombolás közepette zajlott. Amit az egyik felépített a másik lerombolta.
Két vesztes világháború után jött a kommunizmus, erőből. Mindig rosszul helyezkedtünk. A kommunizmus 40 éve alatt sem volt lehetőség a fejlődésre. Ugyanazt csináltuk, mint őseink. A lényeg, hogy ki kit ismer párt- vagy egyéb alapon, és már előrébb is juthatott. Lefizetés, kenőpénz, volt itt minden, csak a tudás elismerése nem. Besúgók és egyéb állatfajták országa voltunk. Nem a tudása alapján szerzett kiváltságokat az ember, hanem az uram-bátyám, a ki kit ismer alapon. A gondolkodást megint csak az állam gyakorolta, és alkalmazta a nép helyett. A nép meg elégedett volt középszerű létével, és teljesen kielégítette, hogy munkálkodhatott. Lopott, csalt itt-ott, hordta haza apránként a közöst, épült a háztáji, a kiskert a hétvégi ház, a nyaraló a Balatonnál. És ebben a dagonyában telt az a 40 év. Amely aztán – mivel nem lehetett tovább finanszírozni a saját, és kölcsönpénzből az össznépi lopást – meg is bukott. Jöhetett volna végre a demokrácia, a magántulajdon, a kapitalista szemléleten alapuló gazdaság.
Egy olyan országban, amely az elmúlt 100 évet nem ebben a fajta szemléletben töltötte. Lövése sem volt, mit hogyan kellene csinálni. És ezt az akkori hatalmasok jól tudták. Mit hogyan kell átmenteni békésen, azt viszont tudták.
Eladta, privatizálta gyárait üzemeit, kiárulta az országot. Magyarra fordítva: magánzsebre tette a népvagyont aprópénzért. Az Antall-kormány elévülhetetlen bűne. Megszűnt gyárak százai, 1.5 millió munkanélküli. Soroljam? Ugye nem kell, mindenki emlékszik még. Azt mondták akkor, ez szükséges volt, kellett, mert nem volt más lehetősége az országnak, hisz az adósság okán ezek fejlesztésére, saját, hazai kézben nem volt lehetőség. Tényleg nem volt? A hazai ügyeskedők pedig csak vagyonszerzés miatt vették meg a fillérekért privatizált gyárakat, üzemeket, földeket javakat, mindent. A cél nem a fejlesztés, a marketing, a kilépni a termékekkel a világba, hanem a minél előbb, minél több haszonnal járó eladás. És miután jó haszonnal tovább adta az olcsón megszerzett javakat, máris lehetett valami új bizniszbe fektetni.
A rendszerváltás, a nagy lopások kora volt, és ez alatt az idő alatt egy kicsit elfelejtődött egymás utálata. Mert ugye az világos, hogy a magyar mindig is utálta a magyart, legfeljebb néha egy időre abbahagyta kicsit. Utálta és elárulta. III/III-as besúgók hegyekben. Na, de miután lezajlott az ország szétlopása, nem volt már mivel tömni a zsebeket, ismét felszínre tört a régi örökség és kiújult az utáljuk akkor egymást politika. És Orbán ezt 2002-től napjainkig csak fokozza. Az EU-s csatlakozáskor ezt még megfejeltük a pénzért, a hatalomért való harccal, mert aki ott van a tűz közelében, az tud többet lopni az ingyen pénzből.
A tudás, a törekvő emberek most is elmennek az országból, mint ahogy elmentek tömegével az elmúlt 100 év alatt is, mert képtelenek vagyunk megbecsülni őket. A Prezi, vagy az összes többi, az a kevés is kint sikeres, kint húznak belőle hasznot, és nekünk ismét csak az marad, hogy jé, ez is magyar siker. Mert ebben jók vagyunk, az idegen tollakkal való díszelgésben. Keresgélünk a sikerek mögött, kutakodunk, hátha van magyar ős, és már lehet is mondani, hogy ez is magyar siker.
Most a jelenben sem épül az ország, legfeljebb a térköves díszterekben vagyunk sikeresek természetesen uniós pénzből. Na, meg stadionokban. Nem egy jövőt garantáló gazdasági rendszert építünk, hanem stadionokat, dísztereket, emlékműveket, és magánbirodalmakat a bennfenteseknek. Nem tudjuk levetkőzni az évszázad alatt belénk ívódott uram-bátyám mentalitást, a 100 év alatt belénk ívódott lopást-csalást-ügyeskedést, az egy évszázados gyűlölködést, utálunk mindenkit aki sikeres, és ott teszünk neki keresztbe, ahol épp tudunk. Mára ezt odáig fejlesztettük a mai magyar modern diktatúrában, hogy ha a mi kutyánk meg a kölke, akkor jöhet, ha baloldali liberális és egyéb, aki nem minket támogat, akkor ellenség. Eltaposni, kisemmizni és lenyomni a földre. És ha sikerült, jót lehet vigyorogni a kamerába, hogy ugye hogy ugye, de királyok vagyunk, és mi megmondtuk, meg is csináltuk. Nem létező sikereket álmodunk kormány szinten és ezt naponta szajkózzuk bele a médiába. És még mindig működik. Az ország nagyobbik része elhiszi, vagy nem érdekli, vagy csak pusztán félelmétől vezérelve inkább nem szól.
Mindenki annyit ér amennyije van – mondta nem oly rég Lázár János. Igaza volt. Minden nép annyit ér, amennyit megőriz abból a múltból, amire büszke, amit ünnepelni képes, ami erőt ad a mához, és utat mutat a jövő csodáihoz, de legfőképp amiből tanult.
Évszázados dolgokat cipelünk, tartjuk a felszínen, 100 éves sérelmeinket cipeljük, ahelyett hogy végre letennénk, és tanulva múltunk hibáiból, elkezdenénk építeni az országot. Nem magunk miatt, mert ez nem kevés időbe fog telni. Hanem a gyerekeink, az unokáink miatt. Azért, hogy ne menjenek el, hogy itthon is megtalálják a számításaikat, hogy egyben maradjon a család, hogy büszkék lehessünk magunkra és rájuk, hogy igen, képesek voltunk és megcsináltuk. Tehetnénk végre egy igazán nemes nemzeti nagy lépést e cél felé. Közösen. Kiegyezve végre egy nemzeti minimumban. De ehhez előbb képesnek kell lenni a kibékülésre és a másképp gondolkodásra. Mert e nélkül nem fog menni. Oda állni a tükör elé és kimondani magunknak, hogy eddig és ne tovább!
Mert e nélkül nem fog menni. Valakinek elsőnek kell lenni a tükör előtt. Az biztos. A jövő csak az elsőkről fog majd emlékezni. A bátrakról. Mert csak a bátrak képesek csatákat nyerni.
Szánalommal nézem ezt a jobb sorsra érdemes, de folyamatosan lefelé amortizálódó országot, a városomat, elnéptelenedő falvainkat, a lecsúszó családokat, a közmunkára, vagy kivándorlásra kényszerülő embereket, és ökölbe szorul a kezem, de csak remélhetem, hogy egyre többünknek.
Ha másképp gondolkodsz majd végre, ha képes vagy legyőzni félelmeidet, ha változtatni akarsz, akkor ne azt mondd, megpróbálom, mert abból mindenki tudni fogja, hogy nem igazán gondolod komolyan. Tedd, ne próbáld! Mert a rajtkövön, a medence szélén várhatod, hogy a víz melegebb lesz, de hidd el, nem lesz, csak egyre hidegebb lesz!
A gyertya a sötétben nem azért világít, hogy láss. Ahhoz kevés a gyertya fénye. De elég ahhoz, hogy mutassa az utat.
Czotter József
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.