VENDÉG

A magyaroknál is magyarabbakról morfondíroznék már megint

Olvastam egy levelet a kanadai magyarok valamilyen szervezetétől (nem mennék vissza megnézni a pontos elnevezésüket, mert még egy ilyen találkozástól már biztosan elhánynám magam), abban az van benne, hogy aki nem ért egyet a jelenlegi magyarországi nagyszerűséggel, az ki lesz zárva az ottani szervezetből. Mint a hozzáírt véleményekből kiderült, ez a bagázs a kanadai magyaroknak úgy a 10 százalékát foglalja magába, az nekem nem derült ki, ezek mind egyetértenek-e, az kiderült, hogy a további 90 százalék nem véletlenül nem tartja magát odatartozónak. Dehát ez nem is fontos.

A magyaroknál is magyarabbakról morfondíroznék már megint, valamiért nem tudok megállapodásra jutni saját magammal. Nincs kétségem afelől, hogy a véleményem ebben a kérdésben elég közel áll a jogi igazságosság (lásd Radbruch-formula) teljes terjedelmében foglaltakhoz, és úgy vélem, a magánindulatok természetrajzát is értem, még akkor is, ha sem a kívánt módon értékelni, sem elfogadni nem tudom. Arról itt most nem akarok mondani semmit, amit ez a csúti csóvás gazember a határon túli magyarokkal művel. Azzal már csak azért sem akarok foglalkozni, mert nagyjából értelmes elemzésre készülök, ennek a galandféregnek meg már régen nincs köze semmiféle értelemhez. „Kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk”. És nem jöttek vissza, mert semmi nem változott, legföljebb tovább romlott az ország. Trianon, majd népcsoportok ide-oda telepítése a II. világháború után, aztán Rákosi meg Kádár.

Sokfelé szakadt országrészek, még többfelé szakadt hazánkfiai. Betetőzésképpen itt van most ez a briganti, aki miatt megint kitántorgott majdnem egymillió emberünk. Viszont most szabad az út. Kifelé is, befelé is. Szabad itt élni (csöndesen jegyzem meg – erre majd még visszatérek – itt élni mindig szabad volt). Nem kell fájdalmasan nosztalgiázni, ide lehet jönni. Lehet magyarnótázni, pántlikázni, árvalányhajazni, könnyeket hullajtani, nem szükséges Kanadában vagy bármely másik „diaszpórában” szenvedni az elvesztett magyarság hascsikarásszerű görcseitől, a nagy magyar haza szeretettel vár mindenkit, aki odaát utálja a migránsokat és Soros Györgyöt. Direkt jó, ha itt folytatják, munkaerőhiány van. Vagy esetleg számít valamit, hogy itt nem fizetnek akkora munkabért, mint a „diaszpórában” élők országaiban? Sírva vigadás egy-másfélmillió forintnak megfelelő nyugdíjjal, annál is sokkal magasabb munkabérrel? Miféle magyarság az, amit a „diaszpórában” tengődők „ápolnak”? Az egyik vízfejű akadémiai seggnyaló annak idején, a Diaszpóra Tanács (brrr) megalakulásakor azt mondta, régi álma, hogy a magyarság újra egyesüljön, „akár csak a kultúrán keresztül is”. Jó.

Történetesen közelről ismerek ilyen „kultúrán keresztül” való egyesülési vágyat. Piros-fehér-zölddel felpántlikázott teremben magyarnótázó, fütyülősbarackozó, paprikáscsirkéző, hüppögő „kultúrprogram”, kiegészítve a Magyarországról hívott „kultúrával”: harmadrangú operett primadonna, esetleg szubrett, magyarnóta énekes, táncdal énekes. Ahogyan móricka a magyar kultúrát elképzeli, ahogyan a világban a magyar kultúrát azonosítják a gulaschtschikosos karikás ostoros hortobágyi lovasbetyárral – abszolút nem alaptalanul, hiszen minden idejövő ezt látja a kilenclyukúnál, és ezt látja akkor is, ha hazamegy. Nincs ebben semmi meglepő, akik annak idején elmentek innen, ezt vitték magukkal. Ez volt nekik itthon is a magyarság, a kultúra. Azért ez a „régi álom” még mindig piszkálja a csőrömet: „akár csak a kultúrán keresztül is”?

Mert azért tulajdonképpen persze igazából ez az egyesülés úgy igazi, ha az őshazához csatoljuk például Amerikát, csak az észak-amerikai földrészen (utánanéztem) majdnem kétmillió magyar él. Hát akkor? Érvényesüljön végre az igazság, az erő, a szépség, a tehetség, az ész: legyen a csúti hordóhasú az Egyesült Államok elnöke! Az európai vezetés régóta úgyis az övé, hányan másolják az ő nagyszerű tetteit, tudjuk, hogy világigazgató akar lenni, egyesítsük már a magyarságot! Ja hogy a kanadai magyarok 90 százaléka ezt nem úgy képzeli? Ugyan már! Az a kisebbség. Csak a magyar választási rendszerből kell kiindulni.

Na jó. Még mindig a „kitántorgott” magyaroknál tartunk, a „diaszpóra” másik csoportja nem ide tartozik. Azokról beszélek, akik elmentek, és még mindig szerencsétlen számkivetettnek tartják magukat. Van egy nem is olyan távoli rokonom, akivel sajnos csak már az én felnőtt (igaz, még fiatal) koromban találkoztam először. Egy mondatát idézem (megtettem már sokszor, sok helyen). Akkor mondta, amikor Kádár parancsára megszüntették a keszthelyi „állását” (állományon kívüli segéderő, azaz fűtő volt), és egy parlamenti fogadáson a pártfőtitkár megkérdezte, 56-ban miért nem ment el. Nézze, Kádár úr. Be kell vallanom, a Zsigmond egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy menni kellene. De a Széchenyi azt mondta, nem lehet. Széchenyi Zsigmond úgy gondolta, a neve, a családja története kötelezi, hogy itt maradjon.

A nem történelmi néven élőket semmi nem kötelezte, hogy maradjanak. De semmi nem kötelezte arra sem, hogy menjenek. Mondtam kicsit följebb, szabad volt itt élni, azt senki nem tiltotta (természetesen nem a háború előtti zsidótörvények koráról beszélek, az a gyalázat más). Ha nem bánják, azt én most nem határoznám meg, mit jelent magyarnak lenni. Vannak elképzeléseim, de azokat nem vélem alapvetőknek. A liberális felfogás szerint magyar (német, francia, hottentotta) az, aki annak vallja magát. Lehet. Nekem ez így egy kicsit kevés. Egy bizonyos, a melldöngető magyar, aki a „diaszpórából” üzeni nekem, hogy miképpen kell élnem és mihez kell tartanom magam, az annyira azért nem rokonszenves. Nem kis részben azért sem, mert például egy Kanadában élő kanadai állampolgár, aki az ottani törvények által szabályozottan él, az én szememben kanadai.

A magyarság nevű betegség okozta fájdalmas rohamok ellen meg egyféleképpen lehet védekezni: felvenni (ha már nincs meg) a magyar állampolgárságot és ideköltözni. Haza, ha úgy tetszik. Mint ahogyan a tusványosi magyar magyarságát is keveslem ahhoz, hogy ott viselkedjék tüntetően ellenem, amiért én arra szavaztam, hogy neki ott Romániában ne lehessen magyar szavazati joga. Ezt is sokszor elmondtam már, semmiféle kötelezettséget nem érzek az idegenbe szakadt magyarok iránt, mert semmit nem tettem azért, hogy ők idegenbe szakadjanak. Sem az országhatárokat nem rajzoltam át, sem lehetetlenné nem tettem az életüket – és ezzel pontosan ugyanígy van az 1945 utáni, mindenkori magyar kormány, azaz ugyanígy kellene lennie.

A másik országba szakadás nem természeti katasztrófa, ami magától értetődően fölkeltené minden tisztességes emberben a szolidaritás megnyilvánulásának igényét. A szülőföld ugyanis nem változott, csak másképp hívják. A hajdani Jugoszláviába szakadt hazánkfiai remekül érezték magukat például Újvidéken (Novi Sadon) és környékén a miénkhez képest nyugati életformában, és bár sokkal gazdagabbak voltak, nem támadt fel bennük az igény, hogy adományokkal segítsék az óhazában rekedteket. A ’45 után kitelepítettek meg éppen a szülőföldjüket veszítették el, odarakták őket, ahol a honfitársaik éltek – magyarországi svábokat Németországba, szlovákiai magyarokat Magyarországra és így tovább. Mindez fölháborító. De nem lehet tenni ellene.

Ahogyan az inkvizíció ellen sem lehetett és az egymásnak hadüzeneteket küldő politikusok ellen sem, pedig ezek embermilliók halálához vezettek. Amíg isten haragjával fenyegethetnek a papok és nemzeti érzéseket szíthatnak a politikusok, addig könnyű lesz ezen a síkon intézni a birkanyájként kezelt emberiség ügyeit, addig számítani fog, hogyan lehet gyűlöletet plántálni egy romániai polgárba egy magyarországi polgár ellen.

Nincs lelkiismeret furdalásom, nincsenek érzelmeim sem a Romániában élő román állampolgárokkal, sem a Szlovákiában élő szlovák állampolgárokkal kapcsolatban, bármi jó vagy (istenőrizz) bármi rossz éri őket, annak az országnak a törvényes rendjére tartozik, amelyik országnak az állampolgárai. Azt is sokszor mondtam már, a román, a szlovák, a szerb kormány dolga, országa belügyeibe való beavatkozásnak tekinti-e a jelen magyar kormány különféle, idegenben élő magyar nemzetiségek manipulálását vagy nem, gondolom, azért inkább nem, mert a szavazatvásárlásra odaöntött pénz végülis Romániát, Szlovákiát, Szerbiát gazdagítja.

Alaphelyzet, hogy amit a csúti bornírt tesz, az csak rossz lehet, de ez a határon túli magyarokkal való „törődés” nemcsak azért undorító, amiről mindig mindenki beszél, akinek agyvelő van a koponyacsontja mögött. Hanem azért is, mert az állandó zaklatással akadályozza azt a természetes, mindenki érdekét szolgáló asszimilációt, amivel nyugodtabbá és kényelmesebbé tehetné minden magyar nemzetiségű életét: akadályozza az állampolgárrá válás mentális folyamatát. Hogy az Erdélyben élő végre tudomásul vehesse, ő román állampolgár. Ha valaki folyton azzal nyaggatja, hogy ő mennyire magyar, az csak lelkiismeret furdalást, hamis önismeretet ébreszt.

1919. január 1-én született egy lengyel zsidó apának és egy ír katolikus anyának egy kisfia. Jerome Davidnek nevezték el. Nem tudom, az apja hányszor verte bele a kisfia orrát abba, hogy ő egy lengyel zsidó, a mamája meg abba, hogy ő alapjában véve írnek született (valószínűleg egyszer sem), de tény, a kisfiú felnőtt és 31 éves korában egy könyvkiadónak átadta a The Catcher in the Rye című regény kéziratát, amit magyarul később Zabhegyező címen ismerhettünk meg. Jerome David Salinger a világirodalom egyik legnagyobbja, amerikai író. Ha valaki nagyon akarja, megtudhatja, honnan származik. De ő sosem mondott mást, mint hogy ő amerikai. Nem tudom, mi lett volna belőle, ha az életét azzal tölti, hogy keresi az igazi identitását a lengyelség és az írség között. Csak azt tudom (mindent, tényleg mindent elolvastam, amit ő írt vagy róla írtak), hogy nagyon sok baja volt a körülötte lévő világgal, de az nem tartozott ezek közé, lengyel-e vagy ír.

Tudok ám még sok ilyen példát. Csak azért nem mondok, mert nem akarnám azt a látszatot kelteni, mintha ebben a kérdésben létezne valamilyen, minden helyzetre vonatkoztatható igazság és azt én birtokolnám. Bár azt be kell ismernem, a Salinger-történetet ilyen alapigazságnak tartom.

P.S. Mielőtt túlzott következtetéseket vonnának le: nézetem szerint az egyén kulturális vonzalmai nem befolyásolják egy nemzet kultúrájának a sorsát. Még az egyének összességének a kulturális identitása sem. Fölösleges nagyképűsködni, például az erdélyi magyar kultúra fennmaradása nem az egyes székely paraszt szándékaitól függ. A teljes magyar kultúra meg aztán végképp nem. Legkevésbé attól, mennyire hagyjuk magunkat belehajszolni a kölcsönös gyűlöletbe. Aki meg elment, azért ment el, mert másképp, jobban akart élni. A zsidóüldözés elől menekülők kivételével ez úgyszólván mindenkire igaz. Másképp élni akkor lehet, ha valaki tudomásul veszi, hogy egy másik nemzet kultúráját választotta. Attól ugyanis még megtarthatja a magyart. Senki nem tiltja.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább