DÜHÖNGŐ

Amelyik kormány csak zabál és tehénlepényt gyárt, azt meg le kell vágni a francba

Ha elolvasod, valószínűleg meg fogsz sértődni. Kikéred magadnak. Menjek én a búsba.

Ha túl vagy ezeken, gondolkodj el egy percre. Nem biztos, hogy igazam van, de hátha. Egy kicsit. Valamiben.

Azon töprengek, miért ver minket a sors. Illetve a SORS! Valahogy soha nem sikerül. Nem olyan. Nem úgy. Nem akkor, nem akkora. Mindig keresztbe tesz valaki. Mindig történik valami. Jön az ellenség. Az irigyek, rosszakarók, aljasok. Pedig hát  – „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.”

Na, ez az. A múltat. Mintha mi mindig a múltban élnénk. A egész ország ám, de jó magyar szokás szerint mindenki egy másik múltban. Közben a jövendőt lessük meredt szemmel, a jelen valahogy kimarad. Mindig. A szlogen változatlan. A szüleinknek bezzeg milyen jó volt. A gyerekeinknek majd jó lesz. Nekünk nem jó. Ezt így gondolták a szüleink, a nagyszüleink, mi magunk, a gyerekeink és az unokáink is így fogják gondolni. A kérdés az: akkor kinek volt valaha is jó? Tegye már fel a kezét!

Érdemes lenne elgondolkdnunk, hogy nem lehet-e bennünk a hiba? Legalább egy picit? Esetleg. Néha.

Persze, tudom én. A hiba bennem van. Meg a másikban. Mindenkiben, de főként abban, aki kimondja, leírja. Mert bűnösöket keresni sokkal könnyebb, mint önmagunkba nézni és felismerni a valóságot akkor is, ha az nem kellemes.

Családtagjaim élnek külföldön. Több országban. Évente 1-2 alkalommal hazalátogatnak és mindig megdöbbennek. Látják azt, amit mi – akik benne élünk – nem veszünk észre. A folyamatos szétesést. Az egyre rosszabbul öltözött embereket. A türelmetlenséget, az ingerültséget. A valahonnan előkerülő ócska autókat, a félretaposott kínai cipőket, a lenőtt hajakat, a mosolytalan arcokat. Csoszogó időseket, csoszogó fiatalokat. Az áporodott beletörődést. A feszülő indulatokat. A tehetetlenség mocsárszagú szürkeségét.

Valahogy mindig rossz kormányunk van. Mert szerencsétlenek vagyunk! Holott mindig olyan kormányunk van, amilyet megérdemlünk. Mi termeljük ki ezeket a „politikusokat”, mi emeljük hatalomra őket, mi tartjuk hatalomban őket. Az összeset. Mi vagyunk azok, akik képtelenek bármiben is egyetérteni. Mindegy, miről van szó. Kiállni egymásért, odaállni a másik mellé, véletlenül sem! Boldoguljon mindenki, ahogy tud! Nekünk sem jó, de ha a másiknak rosszabb, akkor már nem éltünk hiába!

Gyűlöljük azokat, akik kilógnak a sorból. Mindegy, milyen irányban, de ne lógjon ki senki! Már az óvodától kezdve erre treníroznak és nekünk ez teljesen megfelel. Vezényszóra kelünk, fekszünk, ülünk, eszünk. Az iskolában nem gondolkodni, érvelni, vitázni, önálló véleményt alkotni tanulunk, hanem magolni, elvárás szerint adatokat sorolni, illeszkedni, besorolni. Nem tanulunk meg kiállni magunkért, kiállni a másikért. Nem tanuljuk meg elfogadni a másikat. Önmagunkat sem tanuljuk meg elfogadni.

Össznépi bűnbakkeresésben vagyunk, így telik az életünk. Mindent elhiszünk, ami a nyomorunkat magyarázza, semmit nem hiszünk el, ami a kellemetlen kiutat mutatja.

Mert a politikusok, a kormányok…

Nekünk mindig kell egy szent tehén. Persze, nem egy, hanem több. Az egyik csoport ezt a szent tehenet imádja, a másik azt, a harmadik amazt. Miközben a tehenek egyformák: mind büdös, haszontalan, felzabál mindent és mindenhová odaszarik. Arra egyik csoport sem képes, hogy megfogja azt a nyomorult jószágot, karámba zárja, etesse, itassa és cserében megfejje, hogy haszna is legyen. A tehén így működne üzemszerűen. Így vagyunk a kormányokkal, pártokkal is. Imádjuk a magunkét, a másik dögöljön meg. Holott a kormányt a jogrendszer, a fékek és ellensúlyok, a társadalmi kontroll karámjába kellene zárnunk. Etetni kellene, de cserében elvárni az ország érdekében végzett munkát. Amelyik kormány csak zabál és tehénlepényt gyárt, azt meg le kell vágni a francba.

Mi nem szeretünk tükörbe nézni. Pedig ideje lenne. Ki kellene beszélni a múltat végre. Még azt sem tudom, meddig visszamenőleg, mert vannak, akik Vereckénél szorultak be, mások Mohácsnál, Nándorfehérvárnál, megint mások Trianonnál borultak gyászba. Vannak, akik a munkásőr bakancsokat leltározzák, mások permanensen rendszerváltást vizionálnak, esetleg még az Antall kormányra óhajtanak szavazni. De jó lenne ezeken túljutni és a jelenben körülnézni.

Meg önmagunkban is körülnézni. Kevés ám követelni a nyugati béreket, amikor a teljesítményünk a nyugatinak csak a töredéke. Nem azért, mert a magyar ember nem dolgozik sokat. Sokat dolgozik, de hiába vágunk mi ki egy óra alatt egy fát fejszével, ha az osztrák 10 perc alatt kivág egyet láncfűrésszel. A mi fánkért nem fog senki hatszoros árat fizetni, hiába dolgoztunk többet vele. A mindenkori kormányok feladata nem az, hogy kitalálja: kiről lehet még egy kis bőrt lenyúzni, hanem az, hogy hatékonnyá tegye a gazdaságot. Hogy vegyen láncfűrészt, amivel mi is ki tudunk vágni 10 perc alatt egy fát. Hány gyárat, üzemet épített ez az ország az elmúlt évtizedekben? Úgy értem: hazait, nem a külföldiek által idetelepített üzemet? Melyik kormány segítette a vállalkozásokat? Az önfoglalkoztatást? Az önálló kezdeményezéseket?

A „segítette” nem csak, elsősorban nem anyagi értelemben értendő. Szabályozással is nagyon sokat lehet tenni. A bürokrácia csökkentésével. Azzal, hogy nem kelljen ezerféle hatósági engedély akkor is, ha ezt semmi nem indokolja. Azzal, hogy nem adóztatják pacallá a vállalkozást akkor, amikor annak még bevétele sincs. Az is nagy segítség, ha előre tud tervezni egy vállalkozás és nem kell attól rettegnie, hogy holnapra más adószabályok lesznek érvényben. A jogi környezet is nagyon fontos.

De ehhez olyan kormány kellene, amelyik nem mohó amatőrökből áll, hanem számonkérhető szakemberekből.

Hogy ilyen kormányunk legyen, ahhoz meg nekünk kellene elgondolkodni végre.

Egyenként, külön-külön. Azon például, hogy ne elégedjünk meg mindig a napi tehénszarral. Ne mondja azt az 50 éves ember, hogy neki már bonyolult a számítógép, nem tud megtanulni angolul, vagy egy új szakmát.

Ne gondolja azt a 25 éves, hogy ő mindent tud, mindent jobban tud és mindenki másnak kuss van.

Ne sírdogáljunk, hogy semmi sem sikerül, miközben mi magunk nem is teszünk semmit azért, hogy sikerüljön.

Ne magyarázzunk meg mindig, mindent. Aki elesett és segítséget kap, az ne éljen ezzel vissza, hanem álljon meg a saját lábán, ha már felsegítették. Ne legyen az természetes, hogy a segítő lábán állva képzeljük el a jövőt és ha ez nem valósul meg, akkor azt átkozzuk, aki a kezét nyújtotta.

Ha van, amit magunk is meg tudunk tenni önmagunkért, azt tegyük is meg. Tanuljunk, fejlődjünk, ha lehetőségünk van rá. De ameddig egy nehéz helyzetben lévő család falun sem jut el odáig, hogy a fűnyírás helyett felássa a kertet és megtermelje, amire lehetősége van, helyette a televíziót bámulja és a boltból vásárolja meg azt, amit maga is megtermelhetne, addig csodát várni nem érdemes.

Ameddig kielégít minket az, hogy a másiknak is rossz, ameddig az irigység erősebb nemzeti kötelék, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje, addig ez lesz, ami most.

Ameddig meg nem tanuljuk elfogadni a másikat, ameddig képesek vagyunk gyűlölni egy embert, csoportot a vallása, bőre színe, származása, politikai nézetei, gondolkodása miatt, addig egyetlen lépéssel sem jutunk előbbre.

Ameddig meg nem tanuljuk elfogadni és szeretni önmagunkat, addig senki mást sem tudunk elfogadni. Ha bizonytalanok vagyunk önmagunkban, akkor félünk mindentől, ami ismeretlen, idegen, más.

Ha már rendben vagyunk belül, akkor fel tudjuk ismerni az érdekeinket is. Akkor képesek leszünk olyan politikusokat, olyan kormányt választani, amilyet eddig nem. Addig viszont ez van, mert most ezek vagyunk mi is. Zárjuk le a múltat, tervezzük a jövőt, de mindezt tegyük a jelenben végre!

Ismerjük már fel a hazugságokat! Nem teljesít jobban Magyarország! Kimondottan szarul teljesít!

A tiszteletet nem lehet kikövetelni, csak kiérdemelni.

A számok nem helyettesítik a valóságot. Angliában is van munkanélküliség – mondja a propaganda. Van, igen. De Angliában tud munkát találni, aki akar. Az ott (vagy Németországban, Ausztriában) munkát kereső magyarok heteken belül el tudnak helyezkedni. Mennek mosogatni, más mocskát takarítani! Igen! És?! Miért lenne szégyen a munka bármely formája? Inkább mosogasson valaki néhány hónapig, akár évig, miközben nyugodtan meg tud élni, később tud tanulni, vállalkozni, jövőt tervezni, családot alapítani, mint több diplomával vergődni és még 40 éves korban is a szülők nyakán lógni. Mi ezzel a baj?

Ha nem vagyunk képesek ezt az országot élhetővé tenni, akkor azok a fiatalok (nem életkor szerint fiatalok!), akikben van bátorság, akarat, akik élhető életet akarnak, el fognak menni innen. Végül semmi nem marad, csak a gazdag politkai élősködők, a nyugdíjasok és a nyomorgók. Az örök álom, hogy mennyire jó lenne, ha jó lenne. Hogy milyen jó másoknak, máshol. De mi szerencsétlen nép vagyunk, meg nem értett zsenik, áldozatok. Mindig. Ez marad nekünk. Meg a haszontalan, élősködő, (ál)szent tehenek.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább