NEHAZUGGY

Szia, apu

Forgács Erzsébet | 2017. Január 22, Vasárnap | 18:58

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,642,337 forint, még hiányzik 357,663 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Hetek óta tudom, hogy készülsz elmenni. Hetek óta rándul görcsbe a gyomrom, ha megszólal a telefon. Most elszántad magad és átléptél azon az ajtón, amin kivétel nélkül mindenkinek át kell mennie. Most rád került a sor.

Kilencven év. Mennyire soknak tűnik, milyen gyorsan elfogynak az évtizedek, az évek, a hónapok. Aztán már csak hetek maradnak, majd napok, percek és egyszer az utolsó másodperc is kipereg az erőtlen ujjak közül. Közel egy évszázad bölcsessége, hibái, örömei és bánatai tűntek el vele együtt. Történetek, amiket csak ő tudott, emlékek, melyek csak az ő lelkében léteztek már.

Nem most ment el, már jóval régebben. Amikor már nem ismert meg többé, hiába reméltem, hogy egyszer, legalább egyszer felcsillan a felismerés a szemében. Nem tudta, ki vagyok. Azt sem tudta, ő ki volt nem is olyan régen. Elengedte, vagy befalazta az életét oda, ahol már senki nem férhetett hozzá. Én sem, ő sem. Visszavonult abba a különös világba, ahová nekem nem volt bejárásom. Az időnként felbukkanó zavaros emlékek, a számomra ismeretlen, soha nem hallott nevek, régen, talán még a születésem előtt eltávozott rokonok vették körül.

Azt már régen nem értette, hogy mi történik körülötte. Nem tudta a saját nevét sem és azt sem, hogy hol van, milyen évet, milyen napot írunk. De a háborúról, az azt követő évekről mesélt néha. Beszélt arról, hogy fiatal emberként hogy motorozott és amikor anyámat feleségül vette, egy egész lovaskocsira való orgonát vitt az esküvőre. Mert az anyám kedvenc virága és mert májusban esküdtek.

Mondhatnám, hogy az idő kegyetlen, mert mindent elvett tőle, de ez nem igaz. Nem volt hozzá kegyetlen az idő, hiszen az utolsó 2-3 évet leszámítva teljes életet élt. Végig ott volt mellette az az asszony, akit mindennél jobban szeretett és aki mindennél fontosabb volt számára. Ott volt mellette 70 évig és ott volt abban az utolsó pillanatban is. Ember többet nem kívánhat. Azt hiszem, nem kívánhat többet.

Mindig úgy gondoljuk, hogy felkészültünk, hiszen – ha nem baleset, vagy váratlan betegség – egy kilencven éves ember esetében pontosan lehet tudni, hogy egyszer elfogynak az évek. Felkészültem én is arra, amire nem lehet felkészülni. Csak tudomásul lehet venni és el kell engedni.

Hosszú volt a búcsú és a vége nagyon nehéz. Amikor már felkelni sem tudott, a fekvéstől mindene fájt. Amikor úgy kellett falatonként beleimádkozni az ételt, kanalanként a vizet. Nem kérte, nem akarta. Menni akart, már hónapokkal ezelőtt. De nem mehetett, mert a 70 éve imádott asszony fogta a kezét és kérte: maradj még velem! Egy napot még, csak annyit. A napokból hetek, hónapok lettek és ő nem mehetett.

A csontsovány teste az ágyban, a minden mozdulatra felszisszenő fájdalom. Szerettem volna azt mondani neki: menj, apu. Menj, én itt vagyok, fogom a kezedet. Te csak aludj, én vigyázni fogok rád. Rád és a nőre, aki a minden volt számodra és aki az anyám. Menj, apu, mert ez méltatlan. Tudom, hogy te sem akartad ezt. Mondtad, amikor még felfogtad, hogy ott vagyok, hogy én vagyok. Mondtad az unokáidnak is. Most mégsem vártad meg őket, pedig jöttek, hogy elköszönjenek. Amikor leszállt a repülő, te már elmentél.

Mondhatnám, hogy egy nap, csak egy nap kellett volna még. De nem mondom. Jól van így minden, ahogy van. Nekem egy nap haladék, neked egy végtelen nap fájdalom. Elfogytál lassan, elhalványultál, most végleg kialudt az a kis láng is. Én már elbúcsúztam tőled. Az utolsó hetekben naponta elbúcsúztam. Már csak az utolsó búcsú van hátra.

Elengedlek, apu. Pihenj, elfáradtál. Minden rendben van, hidd el. Vigyázok anyura, ahogy eddig is vigyáztam rá és vigyáztam rád is. Te észre sem vetted, mikor fordultak meg a dolgok és már régen nem te vigyáztál rám. Már biztonságban vagy, már nem fáj semmi. Már nem kell küzdened az árnyékokkal, a számodra érthetetlen világgal. Menj nyugodtan, nincs már itt semmi feladatod. Minden dolgodat bevégezted. Pihenj.

Szia, apu.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!