KLASSZIKUSOK

Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra

Kedves, kedvetlen, de leginkább tisztelt olvasóink, Szalonnát és Szalonnázót fogyasztó támogatóink, barátaink és ellenségeink!

Lassan itt az év vége, és távolról sem olyan lassan, de itt az erőnk vége is. Ez a jóreggelt poszt is rendhagyó lesz, évente egyszer szoktunk ilyet írni. És rendhagyó lesz azért is, mert nem egyikünk írja, hanem többen próbáljuk összerakni benne a gondolatainkat. Még az is lehet, hogy el fognak ütni egymástól a bekezdések, vagy lehet, hogy nem fognak elütni, mindenesetre az nem lenne jó senkinek, ha bennünk ragadna a mondandó, amit aztán hurcolhatunk magunkkal a következő évbe.

Hagyományainkhoz hűen, minden egyéb előtt szeretnénk megköszönni kivétel nélkül mindenkinek az egész éves támogatást – anyagit, erkölcsit, szellemit egyaránt – és a türelmet, megértést is, mert bizony olykor szétcsúsztunk. Külön hálásak vagyunk azoknak, akiknek lehetőségük van rá és kiemelten, rendszeresen támogatnak, nélkülük sokkal nehezebben kapnánk levegőt. Már ha egyáltalán. És ahogy egy ősi dakota közmondás tartja: a víz alatt nem olyan jó lélegezni. Tehát tudunk róla, igyekszünk tenni ellene, olykor sikerül, máskor nem. Viszont sokan másokkal ellentétben legalább azt is tudjuk, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, egyáltalán nem mindenben nekünk van igazunk, de szerencsére nem is motivál, hogy másokat túlkiabálva igazságot hirdessünk, majd miután már mindenkit túlkiabáltunk, eldöntsük, hogy ez valójában mindenki másnak az igazsága is (lásd: mimagyarok így meg úgy). Éppen ellenkezőleg: legtöbbször annak örülnénk igazán, ha nem nekünk lenne igazunk. Sokkal jobb hely lenne a világ, ha azoknak se lenne igazuk, akik szerint egyedül ők birtokolják az igazságot, ők egyedül akarnak békében élni, ők egyedül

Most – ahogy bizonyára mindenki más is – mi is nagyon elfáradtunk. A karácsony körüli időszak amúgy sem a felhőtlen öröm időszaka számunkra, éppen ezek a napok emlékeztetnek a legnagyobb veszteségeinkre és személyes tragédiáinkra, amelyeket kénytelenek voltunk elszenvedni a közelmúltban. Így aztán az egész éves fáradtság mellett még a gyász is nyomja a vállunkat.

Ha visszanézünk, akkor mi is azt látjuk, amit a legtöbben látnak: nem volt ez egy kifejezetten unalmas év, annyi minden történt február eleje óta, hogy felsorolni is lehetetlen. Az egyik legfontosabb fejleménye 2024-nek az, hogy bekövetkezett az, amit ugyan titkon mindig reméltünk, de talán magunk sem hittünk benne, hogy be fog következni: a Fidesz és Orbán Viktor komoly kihívóra talált, a propagandagépezet nem bírt az új helyzettel, és lényegében összeomlott. A felmérések szerint, ha mondjuk karácsonykor nem karácsonyt, hanem választást tartanánk, a Fidesz bukná a kétharmadot, és innentől kezdve, a trendeket, a konszolidációt kizáró, egyre durvább megnyilvánulásaikat figyelve az sem zárható ki, hogy egyszer csak muszáj lesz elengedniük a kormánykereket. Lehetőleg békésen, ha már a béke pártján vergődnek három éve. Jó ideje megy az eszelős kapkodás, de eddig még nem látszik az eredménye. Vagy ha mégis, akkor a Karmelita szemszögéből eléggé unortodox az az eredmény.

Minden jel szerint marad még feladat bőven az új évben is. Ezért óvatosan reménykedünk abban, hogy továbbra is velünk maradtok, és lehetővé teszitek számunkra, hogy elmondhassuk a véleményünket. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra. Nem titok, hogy kevesen vagyunk, így aztán az is szükségszerű, hogy kimerítő minden napunk. Mert minden nap dolgozunk, nincs hétköznap, nincs hétvége, nincs ünnepnap, és nincs bulvár, toljuk a nyikorgó fostalicskát. Ami hát igen, nemcsak az ivás (vicceltünk, nem volt vicces), de az élet rovására is megy.

Ezt nem azért tesszük, mert bármi esélyünk/szándékunk van felvenni a versenyt azzal az elképesztő hírzajjal, ami körülvesz, amiben ember legyen a talpán, aki eligazodni képes, és ami olykor sajnos kitakarja az igazán fontos dolgokat. Pedig nem minden fontos, amiről az összes újság néhány perc eltéréssel beszámol.

Nem is azért, ami a tizenöt éve foggal-körömmel a hatalomba kapaszkodó rezsim közpénzből élősködő, sokat látott szakértői és alázatos propagandistáit mozgatja, akik az „ellenség” arcába ordibáláson, az elemi gonoszságban tobzódáson, a gátlást és erkölcsi minimumokat és határokat nem ismerő mocskolódáson kívül oly sok mindenben soha nem jeleskedtek, viszont a teljhatalom oldalán áldozati magzatpózban visítanak, hogy bántják az igazságukat, a magyar igazságot, amit természetesen ők birtokolnak.

Nem, nem azért, amiért a közpénzből jótékonykodó, a jótékonykodást aztán nagy dobra verő milliárdos gázszerelő-feleség, netán Rogánvalamilyen Cecília, esetleg Rákay Fülöp vagy Schmidt Mária.

Nem azért, mert megéri, mert bárki ezért fizet. Pont ez a lényeg. Hogy akkor is higgy benne, szenvedéllyel csináld, és ugyanazt gondold, ha „nem éri meg”, ha felkelni is fáj, ha kevesebbet vagy sokkal kevesebbet kell ugyanannyi fele osztani. Lehet, hogy nem sok minden van, amire büszkék lehetünk, de erre feltétlenül. Hogy ez sikerült. Hogy abból a szempontból semmi nem változott az elmúlt, mintegy kétszer kétharmadnyi időben (és ez a változatlanság kivételesen nem pejoratív, mert nem jó érzés összetörni a tükröt), hogy mindig mi döntöttük el, hogy miről mit gondolunk, és soha nem aszerint kellett megválogatnunk a véleményünket, hogy mit vár el tőlünk a „megrendelő”, és ha ezt vagy azt gondoljuk, annak mi lesz a következménye. Egy boldogabb világban ez magától értetődő lenne, hogy nincs megrendelő, nincs elvárás, nincs utasítás, nincs derékszögbe hajlított gerinc, nincs rossz lelkiismeret, nincs megalkuvás, borzasztó kompromisszum, morális kiszolgáltatottság, teljes meghasonulás. Ez nem egy túl boldog világ, és ezért is rendkívüli érzés ez a fajta szellemi, lelki szabadság. Mindenkinek, aki nem ismeri ezt az érzést, annak érdemes lenne egyszer kipróbálnia.

Vagyis szerintünk azt kellene kipróbálnia ennek az igazodási kényszerrel megvert országnak, hogy milyen az, amikor az egyedüli igazodási pont a lelkiismeret. Azért nem takarodtunk el még a fenébe, mert szeretnénk egy szabadabb, demokratikusabb, tisztességesebb, szolidárisabb, polgáribb világban élni.

Ahol nem dicsőség lerúgni a gyengébb veséjét; ahol nem hazafias cselekedet támogatni, bátorítani, legitimálni a kocsmai agressziót; ahol nem elfogadható hőbörgőnek és hazaárulónak nyilvánítani mindenkit, aki másképp képzeli a rendet; ahol nem széles körben elfogadott, hogy az erősebb kutya baszik, és mindenki annyit ér amennyije van, és bárkinek a nyakára lehet lépni azért, hogy az egyesek a kettesek nyomorúságán megszerezzék azt, amennyijük van, és amiből soha nem elég. Ahol Iványi Gábor a példakép, nem Menczer Tamás. Ahol a miniszterelnök nem egy önmaga megkerülhetetlenségébe beleőrült visszaeső uszító, aki szerint a magyarok legnagyobb erénye, hogy botokat dughatnak az európai civilizáció küllői közé. Ahol nem ünneplik harsányan röhögve azt, aki a gyerekeket is képes feláldozni azért, hogy ő nyeregben maradjon, stb, stb, stb.

Szeretnénk azt hinni, hogy létezik ez a világ, szeretnénk a magunk jelentéktelen módján hozzájárulni ennek a hangyafasznyival bár, de ideálisabb világnak az eljöveteléhez. Semmi mással, csupán azzal, hogy megpróbálunk a saját morális zsinórmértékünk keretrendszerében gondolkodásra késztetni, esetleg új/más nézőpontot kínálni, összekapcsolni összetartozó, de látszólag különálló dolgokat, összefüggéseket megvilágítani. Ha ti is úgy akarjátok, akkor folytatjuk mindaddig, ameddig igény és szükség van ránk. Persze mi magunk kevesek vagyunk ehhez, a ti támogatásotok, hozzájárulásotok, segítségetek nélkül nem megy. A portálok sehonnan máshonnan nem jutnak anyagi forráshoz, kizárólag az olvasók önkéntes támogatásaiból és az előfizetésekből. Ha ezek megmaradnak, és lehetőleg gyarapodnak, mi is maradunk, ha csökkennek, akkor megyünk a levesbe.

De mielőtt a fantasztikus 2025-ös évnek nekirongyolnánk, ki kell pihennünk magunkat. Ezért kivételesen nem várjuk meg, hogy az országtulajdonos a mára összetapsolt ún. év végi sajtótájékoztatóján felmossa a padlót a médiával és eljátssza velük is ugyanazt, amit hétfőn a parlamenti ellenzékével, megoldja nélkülünk is. Igaza volt annak a nálunk jóval okosabb embernek, aki azt mondta, hogy tök sok mindentől megóvja az embert, ha tisztában van a saját jelentéktelenségével. Minket ez most a végkimerüléstől fog megóvni elsősorban.

Köszönjük az egész éves figyelmet, most befelé fordulunk, és mindenkinek ugyanezt tanácsoljuk: engedjen el mindent, és figyeljen azokra, akikre a mindennapos rohanásban nem jut elég figyelem, akik igazán fontosak. És esetleg azokra is, akikre senki nem figyel. Bűnözőnek kinéző politikusok és sarlatánok, tenyérjósok és megélhetési semmirekellők állításaival ellentétben brutális év lesz a következő, érdemes erőt gyűjteni hozzá.

Az idei utolsó szó jogán semmi mást nem kívánhatunk, mint ezt: legyen ünnep. Mert ez se magától értetődő. 2025 első hétfőjén veletek ugyanitt.

Szerkesztőség

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább