Ordítok Blog

És még csak a felelősséget sem vállalják semmiért, hiszen az itt nem szokás

Swan Edgar | November 10, Vasárnap | 10:30

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,408,773 forint, még hiányzik 1,591,227 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A köztudottan világszínvonalú magyar állami egészségügy szárnyalása mellett a köztudottan jól kereső, mondhatni dúsgazdag magyar honpolgárok egyre több pénzt költenek el a magánegészségügyben. Természetesen azért teszik ezt, mert fontos nekik, hogy műanyag szép helyett bőrkanapén várakozhassanak, hogy ne kelljen kivárniuk azt a fél órát, amit az állami egészségügyben kellene, hogy ha kórházba kerülnek, akkor ne csak háromféle menüből választhassák ki az ebédet, hanem húszféléből, hogy a szobához ne csak szimpla zuhanyozó tartozzon, hanem masszázszuhany.

A magánpiacon a betegek összességében évente már 600-800 milliárd forintot költenek, azaz az ellátások 20-25 százalékát már ez a szegmens végzi.

Az utóbbi időben pedig egyre inkább azok a páciensek fordulnak magánorvoshoz, akik nem jutnak be az állami rendelőbe, kórházba. (Népszava)

Hiába, így van ez, ha egyszer Orbán Viktor megígéri, Kásler doktor és Pintér doktor pedig egymást váltva, támogatva, hihetetlen hozzáértéssel, szaktudással és a nép iránti feltétlen elkötelezettséggel, éjt nappallá téve dolgozik azért, hogy minden nappal egy kicsit jobb legyen, mint az agykontrollban. Ebben áll valójában a titok, el kell hitetni az agyunkkal, hogy a valóság az, amit elképzeltünk, és ettől a képzelet, a fejünkben lévő kép valósággá válik. Ha innen nézzük, Magyarország lehet a legnagyobb kísérleti laboratórium, ahol egyszerre ennyi emberen alkalmazták az agykontrollt.

Ébredés után, amikor valahogy sikerül magához térni az embernek és sajnos meglátja a képzelt világ után a valóságot, már kevéssé van kedve felhőtlenül kacarászni, ha az egészségügyre gondol. Persze Magyarország esetében lényegében teljesen mindegy, hogy melyik ágazatra gondol, a kiszélesedő depresszió tökéletesen indokolt. Nézzünk egy konkrét esetet, hogy megértsük az egészségügy rejtett bugyrait és azok működését. Főhősünk egy nem egészen fiatal, hetvenes éveiben járó ember, aki történetesen megengedheti magának a magánellátást is – persze bizonyos kereteken belül -, és akinél hólyagrákot diagnosztizáltak régebben, ám azt sikerült folyamatos kontrollal és lokális kemoterápiával kordában tartani. Ez a kezelés csak magánellátásban volt elérhető, de legalább elérhető volt és működött másfél-két évtizeden át. Azonban a rák makacsabb volt, mint a kezelések, és elkezdett máshol előtörni. Következett a sugárkezelés, mégpedig az állami ellátásban, mert ha van is rá lehetőség magánellátás keretein belül, bizonyára megfizethetetlen. De a magánellátás – akkor még, ez azóta persze változhatott, mert a történetünk két évvel ezelőtt véget is ért – szereplői igyekeznek nagy ívben kerülni a kockázatos kezeléseket, műtéteket Magyarországon. Diagnosztika tehát van, de ha beavatkozás kell, és az nem szépészeti, vagy kis kockázatú egyéb beavatkozás, azt csak az állami egészségügyön belül oldható meg. Igyekszem rövidre fogni a dolgot; több év küzdelem következett. Először sugárkezelés, ám bármiféle óvintézkedés, sőt, felvilágosítás nélkül. Ennek eredményeként sikerült részlegesen szétégetni a beteg húgyhólyagját, ami végül teljes inkontinenciához vezetett, ám ezt időszakos vérzések és ebből következő elzáródások kísérték. Miután főhősünk sajnálatos módon nem a fővárosban, hanem egy fővároshoz közeli, ám vidéki városban (tehát nem faluban, nem tanyán, hanem városban) élt, helyben az orvostudomány – továbbá az állami és magánegészségügy karöltve – sem tudták megoldani az olyan bonyolult beavatkozásokat, mint egy hólyagkatéter felhelyezése, ezért minden esetben a fővárosba kellett eljutnia.

Így aztán hősünk megtapasztalhatta, milyen rombolást tud végezni a sugárkezelés, milyen úgy élni, hogy a szervezete alig termel vörösvérsejtet, mivel a kezelés azt is szétbombázta, milyen egy órát zötykölődni elakadt vérrögtől elzáródott hólyaggal, majd várni valakire, aki meg tudja oldani a dolgot, nem megfelelően steril eljárás közben súlyos hólyag- és medencegyulladással kórházba kerülni, ahol senki nem cseréli a rosszul behelyezett katéter következtében elázott ágyneműt, ahol akár álló nap nyöszöröghet egy korty vízért a rozsdás ágykeretbe kapaszkodva. Megtudta, milyen magánorvostól magánorvosig járkálva könyörögni, hogy derítsék már ki, miért gyenge, miért nem kap levegőt, miért nem jut oxigénhez a szervezete, és sehol nem mondták meg, hogy azért, mert a kezelés a vérképző csontvelőt is károsította, és ameddig például Spanyolországban rutinból kap az ember sugárkezelés után EPO kezelést, ami be tudja indítani a vérképzést – állami ellátásban -, addig Magyarországon nem kap, alig tudnak róla valamit az orvosok, és gyakorlatilag egy idős embernek amúgy is hozzáférhetetlen. Hősünk – és családja – megtapasztalta, milyen a kemoterápiára úgy menni hetente, hogy már jártányi ereje sincs az embernek, hogy a kezelés helyére dombon kell felmászni, és még csak beteghordó sincs, aki térítés ellenében kerekesszéken feltolná az embert az emelkedőn, mert létszámhiány van. Megtapasztalta az örömöt, amikor hosszú-hosszú várakozás, kérvények, beadványok és protekció hatására megkapja az engedélyt az immunterápiára, majd a kórházban, kezelés közben kapja el a mindaddig sikeresen elkerült Covidot, és még csak nem is értesítik, hogy volt az intézményben egy komoly fertőzés, nézesse meg magát, majd végül a legyengült szervezete feladja a küzdelmet, és csak az összetört szeretteit hagyja hátra.

És ez volt az a beteg, akinek futotta magánellátásra, akit a családtagok tudtak autóval hozni-vinni, meg tudta fizetni a taxit, a drága étrendkiegészítőket, akinek volt protekciója, közel lakott a fővároshoz. Képzeljük el akkor azt az embert, aki ugyanezt végig csinálja minimálnyugdíjból, autó nélkül, Jászkarajenőről busszal-vonattal hetente bumlizva a kezelésre, szűkölve várva a mentőre, reménykedve, hogy talán túléli. És nem éli túl, sőt, valószínűleg sokkal kevesebb ideje lesz a családjával mint az első betegnek. És ez nem rémmese, ez a magyar rögvaló a kormányzati hurráoptimizmus és a magánellátás nagyszerűségéről szőtt legendákon túl. Az a valóság, amit a magyar átlagember naponta megtapasztal, de azok, akik a döntéseket hozzák, akiknek a felelőssége lenne, hogy a betegutak működjenek, hogy a betegjogok érvényesüljenek, a tájékoztatás szakszerű és mindenre kiterjedő legyen, a kórháza felszereltek legyenek, ne életkortól függjön, hogy ki kaphat hatékony, korszerű kezelést, hogy ne legyintsenek a hetvenéves betegre, hogy élt már eleget, nyugodtan felfordulhat – ahogy például Kásler doktorra és Pintér Sándorra is legyintenének -, szóval azok az emberek, akik mindezért felelősök lennének, ők nem tapasztalják meg. És még csak a felelősséget sem vállalják semmiért, hiszen az itt nem szokás.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Ordítok Blog

És még csak a felelősséget sem vállalják semmiért, hiszen az itt nem szokás

Iratkozz fel most!

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY