NEHAZUGGY

Kockázat nélkül, verseny nélkül, hatalmi hátszéllel mindent elcseszni

Be kell látnom, hogy azért van humorérzéke az állampártnak. Igaz, leginkább akasztófahumorérzéknek nevezném, ha eufemisztikusan szeretném kifejezni azt a tudatállapotot, ami a vérgeciség és a véreres cinizmus, a provokáció és a hergelés között félúton helyezkedik el. Tudom, hogy már hétfő délelőtt van, új hét, régi és új nyomorok vannak terítéken, de nem tudom megállni, hogy ne fejezzem ki önmagán túlmutató undoromat azzal kapcsolatban, hogy miután a drága jó apja – aki állítólag arra tanította, hogy sohase azt kérdezze, mit tehet érte a hazája, hanem azt, hogy ő mit tehet a hazájáért, és e meggyőződéséből a nemtelen támadások se zökkentik ki – a mimagyar emberek többszörös kétharmados bizalmából lerugdosta az országot az Európai Unió szegényházi ligájába és rákapcsolta a szigorúan titokban a néppel való konzultálás nélkül felvett kínai gigahitelek lélegeztetőgépére, a Mandiner nevű propagandakiadvány vasárnap délben jó ebédhez szól a nóta jeligére interjút közöl Orbán Ráhellel.

Aki nem a szó szerint brutálisan drága, korrupt apja (főállásban miniszterelnök) lányaként, hanem a BDPST Koncept vezetőjeként siránkozott bele a vasárnapi rántott csirkefarhát ínycsiklandozó illatába, és panaszolta el az udvari faliújságnak, hogy micsoda nehézségekkel és kihívásokkal kellett megküzdeniük nekik, Sajátlábéknak, miután 2015-ben a TBRCZ nevű ura és haveri köre fosért-húgyért, aprópénzért tette rá a kezét a turai, egykori Schossberger-kastélyra, ahol kismillió állami támogatás, törvényi alányúlás ellenére évek óta veszteséges luxusszállodát üzemeltetnek.

Van humorérzékük a nertársaknak, igaz, röhögni valahogy nincs kedvem, különösen ha arra a bérből, fizetésből nyomorgók bőrére kötött, sok százmilliárdos, még majdnem friss irodaház-bizniszre gondolok, amelynek szintén Ráhel hites ura és az ő köre a főszereplője. Azok, akik a végén mindig nevetnek. Nem, nem Soros György, hanem a Tiborczok, akik a nejükkel együtt sokkal nagyobb valószínűséggel minimálbérért takarítanának a turai kastélyban, ha nem az üzleti ügyekkel nem foglalkozó Orbán Viktornak hívnák a miniszterelnököt. De Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt, ezért se Orbán Ráhelnek, se Tiborcz Istvánnak nem kell fejfájással, hullafáradtan, a holnapi nap miatt aggódva kelni és feküdni. Addig biztosan nem, ameddig az 1000 eurós minimálbér (majd valamikor, mielőtt utolérjük Ausztriát, pedig ezzel a sebességgel és ezekkel a módszerekkel még Lengyelországot se fogjuk, ha netán vissza is előzzük Romániát) mézesmadzagával zsibbasztott populációnak belefér, hogy a feladatait egyáltalán nem mellesleg ellátni, egy közepesen eseménytelen hétköznapot problémák és fennakadások nélkül megszervezni képtelen orbáni állam gazdasági nyomorúság idején legalább 40 százalékos felárral, a legnagyobb titokban kipengessen 600 milliárd forintot Tiborcz István miniszterelnöki tolvejnek és társainak három tetves irodakomplexumért.

Nem elég, hogy az elmaradt rendszerváltás óta eltel három és fél évtized egyik legnagyobb ingatlanmutyija ez, hát hiszen nem létezik semmilyen nyilvános számítás, ami alátámasztaná ennek az Orbán-pereputtyot feltőkésítő irodakomplexumos nagybevásárlásnak a jogosságát, azt, hogy miért éri meg a magyar adófizetőknek ez az üzlet; nem elég, hogy a hatvanpusztai luxusbunkerkastély hivatalos tulajdonosa, idősebb Orbán Győző, az MSZMP propagandistájából lett NER-nagyvállalkozó brutális nyereséget halmoz fel éppen azon a Budapest-Belgrád kínai vasútvonalbizniszen, aminek a megtérülési ideje a magyaroknak közel 1000 év; nem elég, hogy a hozzáadott értékét tekintve, a munkaerő termelékenységét tekintve megkérdőjelezhető keleti akkumulátoriparra tették fel az országot, de természetesen a pusztító környezeti hatásokon túl ezen is Mészáros Lőrinc és körei híznak milliárdosra, miközben a populáció szív; nem elég, hogy bármerre nézünk, a piaci verseny nélkül tíz és százmilliárdos vagyonok birtokába került semmirekellőket látunk, vasárnap örömére Orbán Ráhelt reklámozza a pártpropaganda.

Aki ahelyett, hogy elbújna az ország lábán álló família kastély- és szállodaparkjának valamelyik ízléstelen luxussal kitapétázott sarkába és csendben örülne az ablakon beeső októberi napfénynek, sőtpláne az ölébe hullott közpénzmilliárdoknak, osztja az észt a miniszterelnök apja propagandalapjában. A mindennapok nyomorúságos valóságától totálisan elszakadt NER-üvegbúra alól ontja a féltudását leleplező siralmasan közhelyes turisztikai megfejtéseket –  a budapesti turizmus Michelin-csillagos éttermektől retro kocsmákig ívelő diverzitásáról, a social media, különösen a TikTok fontosságáról, az utazók megfelelő mixének megtalálásáról, az üzleti turizmus alacsony jelenlétéről, az immerzív színházi világ és az immerzív kiállítások fájó hiányáról, meg arról, hogy a belváros szívében található Dorothea Hotelben hamarosan megnyitják a tetőn található BiBo (!) skybar-éttermet -, az embernek az az érzése, hogy valaki bekapcsolva felejtette a bullshit generátort. De az atomot akkor is a fillérekért megszerzett, vissza nem térítendő állami támogatásokkal, kedvezményekkel megtolt, mégis veszteséges turai kastélyuk kapcsán dobja le. Tessék:

A turai egykori (sic!) Schossberger-kastély üzemeltetése kapcsán egy nagy kihívással szembesültünk már a kezdetektől. Érzékelni lehetett azt a patthelyzetet, hogy mi történik akkor, ha egyszerre két különböző szegmensEt (sic!) próbálunk kiszolgálni. Mert teljesen más élményre vágyott az, aki egy rendezvényt vitt oda, mint az, aki egy lefoglalt egy vagy két szobát, a kettőt egyszerre kiszolgálni pedig különösen nehéz, vagy megoldhatatlan volt egy olyan épületben, ahol kevés szoba áll rendelkezésre.

Jó, hát angolul nem tud, de legalább magyarul se, és bárcsak ez lenne a legnagyobb baj a szaros pelenkadobálás honi csúcstartójával. Szóval arra a propaganda félkérdésre, hogy Az elmúlt napokban többet lehetett hallani a turai kastélyról. Miként alakulnak át a szolgáltatásai?, Orbán Ráhelnek bizony ráállt a szája a nagy kihívás szókapcsolatra. Hogy milyen nehéz volt nekik a két különböző szegmensEt szimultán kiszolgálni. Aludtam rá egyet, de nem múlt el a szorongató érzés, ami a NER korlátlan közpénzből is csődbe menni képes sajátlábú vállalkozói kapcsán amúgy is rendre szorongat. Ugyan a Mandiner mikrofonállványa nem akarta összezavarni a közönséget a részletekkel, de a lényeg az, hogy a turai egykori kastélyszállóról azért lehetett többet hallani, mert bár még az idegenforgalmi adót is Sajátlábékra szabták Turán, 2020-as megnyitása óta egyszer sem tudott nyereséges évet zárni, úgyhogy már szélnek is eresztették az alkalmazottak egy részét, és átalakítják az üzleti modellt. Nem zárják be, csak már nem luxushotelként működtetik. Aztán ha akkor se megy, majd örökbe fogadhatjuk őket jó pénzért. Vagy ha Sajátlábékat nem is kell, a veszteségeiket majd kifizetjük mi. Azért vagyunk. Orbán Ráhel apja ezért vett magának egy országot, erre tartja az alattvalókat.

És igen, Ráhel nagyságának van bőr az orcáján siránkozni, hogy mennyi a kihívás. Hát ja. Elképesztő kihívás lehet kockázat nélkül, verseny nélkül, feudális hátszéllel, korlátlan ingyen lóvéval, hatalmi protekcióval mindent elcseszni. Kihívás volt, de sikerült. Csődbe visznek ezek bármit, amihez hozzányúlnak. Ha nem tévedek, a nemzet Ráhelének ez legalább a második bukása, a bababoltja se egy kimondott sikertörténet. Nincs az a közpénztőkeinjekció, aminek ezek ne tudnának a seggére verni. És nem elég, hogy abból van mindenük, hogy másoktól, akik értenek hozzá, akik versenyképesek, a szocializmus nagyobb dicsőségére az apja maffiakormánya elvesz és átcsoportosítja nekik, nem elég, hogy a magyar gazdaság hatékonyságának növelése helyett ezeknek a semmirekellő, semmihez nem értő pereputtyoknak a kisegítésére van berendezkedve az egész kormányzás, de hogy nem bírják meghúzni magukat, az valami egészen elképesztő. Míg a tisztességes emberek állami apanázs, támogatás, vissza nem térítendő ajándékpénz nélkül, a saját egzisztenciájukat kockáztatva vállalkoznak, néznek szembe a valódi kihívásokkal és ha buknak, akkor mennek az utcára vagy a híd alá családostul, Orbán Ráhel, az ura, a holdudvar, az összes kontraszelektált NER-senki rengeteg közpénzt kapnak a kamuvállalkozásaikhoz, gyakorlatilag a piaci versenyben való helytállás helyett arra vannak beprogramozva, hogy az uniós és hazai állami forrásokat megszerezzék, és miután így is veszteségesek, hát a veszteségüket is állja a pórnép. És ahelyett, hogy szégyellnék magukat, amiért lopott közpénzekkel, a tisztességes polgárok kárára hazardírozó szélhámosok, szakembernek, vállalkozónak, üzleti zseninek állítják be magukat és osztják az észt az immerzív kurva életről. Remélem, hogy már nem sokáig, és Marbellán tágasabb lesz. Bár nem biztos, hogy elég lesz csak odáig elmenni.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább