NEHAZUGGY

Nem a zseb számít, hanem a még több zseb

A körülményektől nem függetlenül, a lehetőségekhez mérten és az ép eszünk megőrzésének mindenkori kategorikus imperatívuszát szem előtt tartva jó reggelt kívánok mindenkinek! A barátunk szerint (már akinek barátja a Google és nem ellensége) ma tartjuk a takarítás világnapját, és ahogy magunk körül szétnézünk (vagy lehet, hogy sokunknak már körül se kell nézni, anélkül is mászik az arcunkba a mocsok és a szenny), alighanem elkelne egy országos nagytakarítás. Már tíz éve is késő lett volna. Amint egy másik összefüggésben jeleztem a nyilvánvalót: a Dunán levonuló árhullám a dolgok rendjének megfelelően el fog vonulni, és sajnos nem fogja magával vinni azt a rengeteg mocskot és szemetet, amit a mimagyarok aktív és/vagy passzív részvételével az áldott jó, a nemzeti, keresztény, patrióta kifejezéseket a korrupció, az aljasság, a gonoszság vagy éppen a képmutatás szinonimájává degradáló kormány felhalmozott itt az égig érő szemétdombra az elmúlt másfél évtizedben. Szóval elkelne egy nagytakarítás, mert a nagy szemetelésben az elvtársak nemcsak anyagi értelemben zsigerelték ki ezt a nyomorult országot, de önmagából is kiforgatták a társadalmat.

Mivel megőrülök attól a hatalmas hírzajtól, amelyben a percenkénti vízállásjelentések és tetőzési előrejelzések között elsikkad egy rakás más szintén nagyon fontos dolog (igen, a meztelenre vetkőztetett diákok ügye is), és mivel már heveny hányingerem van az egymás lapátjára, homokzsákjára és tyúkszemére taposó, vagy egyszerűen csak a fontoskodó, megtekintő, mindent rendben találó, saját magukat sztároló katasztrófa-influenszerpolitikusok kényszeres magamutogatásából, meghagyom a kollégáknak ezt a témát. Félreértés ne essék: nem bagatellizálni akarom a helyzet komolyságát, és nem is vagyok képmutató, nem gondolom, hogy a politika nem erről a magamutogatásról szól, DE. Azt egyáltalán nem gondolom, hogy ez az árvíz a legnagyobb katasztrófa, ami aktuálisan Magyarországot fenyegeti.

Egyrészt szerencsére, másrészt a szemét és a fekália, ami az árhullám levonulása után marad, az sokkal feljebb ér, mint Orbán eltorzult fejének a búbja. Miközben nagyra értékelem mindenkinek a munkáját, aki ezekben a napokban a károk minimalizálásán dolgozik, nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy ha majd néhány nap múlva ezen az egészen túl leszünk – mert túl leszünk rajta akkor is, ha Orbán és társai nem szlalomoznak az egyik helyről a másikra egy egész propagandastábbal a nyomukban és nem halasztják el a Fidesz-KDNP kihelyezett frakcióülését -, lényegesen jobb hely lesz ez az ország. Ahol tényleg vannak nemzeti minimumok, közös érdekek, ideológiai hordákon, szekértáborokon, törzseken túlmutató közös nevezők. Pedig lehetne is akár, hiszen a kisemberek, a civilek szintjén példátlan összefogásnak lehettünk szemtanúi az elmúlt napokban és ebből az önszerveződésből tanulni is lehetne, meg építeni is rá a mindennapokban. Lehetne ez a normális. Csakhogy ez egyáltalán nem érdeke annak a hatalomnak, amely tizennégy év óta szemetel, és közpénzek csilliárdjaita nem sajnálva meg is tesz mindent azért, hogy az árkokat, amelyeket tizennégy éve ás, lehetőleg soha ne lehessen betömni. Mert ha ez az árvízi összekapaszkodás és szolidaritás, egymás mellé odaállás, önfeláldozás uralkodna ebben az országban a hétköznapokban a Rogán-féle gyűlöletközpont tudatmódosító propaganda mocska fölötti acsargás és vicsorgás helyett, akkor menne a levesbe ez az egész velejéig romlott politikai színjátszócsoport. Amely ebből él: hogy a magyarok engesztelhetetlenül gyűlölik egymást.

Az a politikai színjátszócsoport, amelyik a saját szuverén csaláshoz, lopáshoz, hatalmaskodáshoz való jogát III/III-as ügynökökkel, a hazaáruló kommunisták spiclijeivel védelmezi a saját civil polgárai ellenében.

Az, amelyik 34 évvel az elnyomórendszerváltás után nagyfene kereszténységében üldözi az állami feladatokat átvállaló, az állam által cserben hagyott, támogatásra szoruló, hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket gyámolító keresztényeket, miközben kommunista ügynöknek önként, dalolva jelentkező morális hulladékokat helyez vezető pozíciókba.

Az, amelyik addig ismételgette a NER nagy nemzeti tükre előtt és hörögte bele mindenféle kamerákba, hogy ránk Nyugat-Európa jelent fenyegetést jelent, miközben az egyszemélyi hatalommal kokettáló posztszovjet isztánok jelentik számunkra a biztonság forrását, hogy mára szerintem ő maga is elhitte. Hogy Biskek jelenti a fényes szép jövőt.

Az, amelyik világ szégyenére úgy ítéli el a háborús Moszkva agresszióját, hogy az erről szóló állásfoglalás ellen szavaz az Európai Parlamentben.

Az, amelyik Bese-féle meghasonlott, nyomorult, képmutató, bármire képes és bármire kapható megafon-papokra építi a saját kirekesztő, homofób, hazug, korrupt hatalmát.

Az, amelyik már tizennégy évet biztosan eltékozolt ennek az országnak az életéből, és a magánnyugdíjpénztári vagyon lenyúlása után mostanra már a nyugdíjpénzek egy részére is szemet vetett, méltó módon az EU szegényházához.

Az, amelyik a magyar gazdaság elhúzódó válságát konjunkturális válságnak hazudja, ami természetesen az ő ténykedésétől független, sajnálatos külső körülmények (háború, szankciók, háborús infláció, aszály, árvíz, járvány, a hanyatló Nyugat) következménye, ami majd magától elmúlik, csak győzzük kivárni, pláne ha Donald Trump győz novemberben a választáson (mert soha nem most lesz jó, hanem mindig valamikor később), miközben pontosan tudja, hogy az orbáni gazdaság válsága strukturális és működési válság, amit a külső körülmények javulása legfeljebb elviselhetőbbé tesz, de az alapvető problémáit nem oldja meg.

Az, amelyik úgy viselkedik az ország bőrére, mint az alkoholista, aki személyi kölcsönből gavallérkodik a kocsmában: több mint három hónapon keresztül minden fizetési felszólításra és határidőre magasról tojik egy, az adófizetőket június 13-a óta minden egyes napon 1 millió euróval megkárosító gigabírság ügyében, amit nem mellesleg miatta szabott ki az országra az EU bírósága, majd több mint három hónap múlva, ameddig folyamatosan ketyegett a lóvé, az egyik színjátszó bohóc benyögi, hogy akkor ők most már tárgyalnának az ítélet végrehajtásáról. Eddig nem zavarta egyiket se, hogy hány tízmilliárdot húznak le a magyarokról, most MÁR van egy „menetrend és módszertan, hogy megegyezzenek egy megoldásról”.

Az, amelyik milliárdos nagyságrendben támogat egy alig kihasznált horvátországi óvodát, amelyik legalább 22 milliárdos közpénzfelelősséget vállal a határon túli magyar kisebbséghez tartozó gyerekek iskolakezdési támogatásában, amelyik 200 millió eurós segélyhitelt nyújt Csádnak, miután a kínai gigahitelből 500 millió eurót már hozzávágott Észak-Macedóniához, de közben az iskoláskorú gyereket nevelő pedagógus nem kapja meg az iskolakezdési támogatást, mert üres a tetves kassza. Mindenre van pénz, minden fontosabb, az Iványi Gábor által felkarolt több száz gyerek mehet a szeme világába.

Reggelig folytathatnám a felsorolását annak, hogy kikről beszélgetünk mi itt, pedig arról még egy vak hangot nem szóltam, hogy fogalmam nincs, hogy a viharba került Magyarország a Közel-Keleten folyó háború közepébe ezekkel a Hezbollah kezében felrobbant csipogókkal, hogy mi a szart keresünk megint egy zűrös, büdös, nemzetbiztonsági szempontból egészen borzasztó ügyletnek a kellős közepén, és hogy lehet, hogy az elvetemülés kormánya erről semmit nem tud, nincs köze hozzá. Ezt most nem is fogom megfejteni, csak azt akartam mondani, hogy ha a szolidaritás és az önérdek felismerése, az önfeláldozás és az összefogás ugyanúgy működne, mint ezekben az árvíz sújtotta napokban, akkor ez az erkölcsileg szörnyeteg politikai megélhetési színjátszócsoport és látványpékség menne a vérbe. Oda ahol a helye van. A miniszterelnöknek becézett teljhatalmú oligarcha-despotának pedig, akinek az egész famíliája az ország lábán áll, bátorsága nem lett volna tegnap, uralkodása tizenötödik évében, a megalázó vízügyes fizetéseket szóba hozó politikai ellensége kijelentésére reagálva a pofájára venni, hogy „a bajban nem a zseb, hanem a szív számít. Az meg a vízügyiseknél rendben van. De a zsebet rendezni kell”.

Kiszívta az ország vérét, dugig van az összes zsebe és a pereputtya összes zsebe, és arról pofázik, hogy a bajban nem a zseb, hanem a szív számít. Neki, akinek nem a zseb, hanem az újabb és újabb tele zseb számít, más semmi. És mikor fogja rendezni a zsebet, a vízügyi dolgozók bérét? Na mikor? Majd pár éves távlatban. Nem most, nem tegnapelőtt, nem holnapután, hanem majd egyszer. Valamikor. Amikor a prioritási listáján, amelynek élén a legnagyobb általa okozott nyomorban is Csád van, bazmeg, sorra kerülnek a semmibe vett vízügyi dolgozók is.

A nóta szerint (ajánlom mindenkinek itt alant) a mocsarat talán lecsapolni kéne, mert a sárból lehetne vár. Nem tudom, hogy a sárból lehet-e vár, de azt igen, hogy sürgősen kéne egy országos nagytakarítás. Lehetőleg még mielőtt az állampárti TV2 bulvármocsarában, a Dancing with the Stars című förmedvényben feltűnne Varga Judit bukott igazságügyi miniszter. Megérett a pusztulásra ez az egész szemétdomb, ahol volt egyáltalán bárki, akinek eszébe jutott meghívni. Nem ezért. Ezért is.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább