NEHAZUGGY

Nem tudom, volt-e valaha is ilyen rossz magyarnak lenni a nagyvilágban

Lázár Gergő | Szeptember 20, Péntek | 18:53

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,501,960 forint, még hiányzik 498,040 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Pressman kitart amellett, hogy szeretné helyreállítani a magyar-amerikai kapcsolatokat de úgy gondolja, már nem elég a szemforgatás, a magyar kormány ellenséges retorikájára határozott válaszokat kell adnia a szövetségeseknek. Biztos benne, hogy ez meg fogja változtatni a két ország viszonyát, de a maga részéről reméli, hogy ez egy közelebbi, őszintébb kapcsolatot eredményez majd, hiszen ez mindkét ország állampolgárainak érdeke.

„Amikor erre a kiküldetésre készültem, rengeteg tanácsot kaptam: soha ne felejtsem el csodálni Budapest szépségét, különösen este, vigyázzak a lángossal, mert függőséget okoz és ne arra figyeljek, hogy mit mond a kormány, hanem arra, amit tesz. (…) A Budapest szépségéről és a lángosról szóló tanács tehát tökéletesen igaznak bizonyult. A kormány kommunikációjában viszont nem volt igazuk ezeknek az embereknek: a retorika már nem csak szavakat jelent, hanem kijelöli a politikai cselekvés irányát, itt az ideje, hogy jobban figyeljünk rá” – zárta beszédét az amerikai nagykövet.

Mint ismert, David Pressman amerikai nagykövet ezekkel a szavakkal zárta legutóbbi beszédét, amely a CEU Demokrácia Intézete, a Political Capital és a Fővárosi Önkormányzat által közösen szervezett, Budapest Forum elnevezésű rendezvényen hangzott el. Nem kérdés, hogy igen erős üzenetet fogalmazott meg, ami azért is szembetűnő, mert az Egyesült Államok (az EU-hoz hasonlóan) sokáig lényegében csak dorgálta a magyar kormányt, legfeljebb hümmögött és ejnyebejnyézett, de alapvetően mindent eltűrt, valódi lépéseket nem tett annak érdekében, hogy a helyzet javuljon. Persze erre jogosan lehet azt mondani, hogy nem is az amerikai kormány feladata az, hogy másmilyen (demokratikus) viszonyokat hozzon létre Magyarországon, hanem a magyaroké, viszont abban igaza van, hogy egyre nehezebben tolerálható a kormány viselkedése. Gondolok itt arra például, hogy Orbán nyíltan kiállt Donald Trump mellett; nem arról beszél, hogy bárki is legyen az USA következő elnöke, jó viszony kialakítására fog törekedni, hiszen az USA Magyarország NATO-szövetségese, és ez a jó viszony az ország érdekét szolgálja, hanem arról, hogy ha normális világot akarunk magunknak, akkor Trumpnak kell nyernie, hiszen egyedül ő képviseli a normalitást, ő hozza el majd a világbékét, akkor jön majd a békeköltségvetés.

Mióta nem Donald Trump van hatalmon, azóta a magyar-amerikai kapcsolatok drámaian megromlottak, ami akkor is súlyos, ha nagyon nem is lehetett másra számítani. Joe Biden és a demokrata adminisztráció általában kritikus az autoriter vezetőkkel. Nyilván vannak azért kivételek, de Magyarország egy, az USA szempontjából jelentéktelen állam, ezért érthető, hogy ha nem egyeznek a két kormány értékei, akkor az könnyen vezet a két ország közötti kapcsolatok megromlásához. Nem arról van szó, hogy ne lenne egyáltalán kommunikáció a két fél között, hiszen nyilvánvalóan van, de messze nem olyan, amilyenre az országnak szüksége lenne. Elvégre az Egyesült Államok továbbra is a világ egyik vezető hatalma és a legtöbb döntés mögött ők állnak. Ez változni látszik Kína megerősödésével, de azért nem lehet egyik napról a másikra bekövetkező változást vizionálni. Ez egy hosszú folyamat lesz, ami miatt fontos lenne továbbra is jó kapcsolatokat ápolni a tengerentúli országgal.

Kínával már felvettük a kapcsolatot, de véleményem szerint egy igen rossz irányba sikerült elindulnunk. Lényegében ugyanis az Orbán-kormány kiszolgáltatott bennünket a kínai érdekeknek. Nem tudja senki, hogy mekkora hitelt, milyen feltételekkel sikerült felvenniük Orbánéknak a bőrünkre, mint ahogy azt sem, hogy mennyire éri meg a magyar adófizetőknek, hogy az ország eddigi legnagyobb vasútfejlesztési projektjét kínai pénzből finanszírozzuk, vélhetően kínai munkásokkal és Mészáros Lőrinccel. Miközben a jóval barátságosabb Egyesült Államokkal lényegében leépítettük a kapcsolatainkat, addig az emberi jogokat nyíltan sárba tipró kommunista Kínával megerősítettük. Ebben mégis mi a logika? Tudom, persze. Sokkal több pénzt lehet ellopni olyan kapcsolatok által, amelyeknek a másik szereplője magasról tesz az emberi jogokra, nem köti feltételekhez a pénz felhasználását, de azért ez mégsem egy vállalható irány. Ráadásul a magyaroknak nem sok beleszólásuk volt abba, hogy miként változik az ország külpolitikája.

Persze ott vannak a négyévenkénti választások, amikor nemet lehetne mondani erre az irányra, de eddig ez nem sikerült a magyar társadalomnak. Mi tapsolunk is ahhoz, hogy hülyének néznek bennünket és kifosztanak. Mi örülünk annak, hogy ellopják a jövőnket és teljesen leépítik a demokráciát. Ezért szólalt fel David Pressman is, de végső soron nem az ő döntése, hogy kit választanak meg a magyar polgárok a nyakukra, hanem a magyar polgároké, vagyis a miénk. Mi vagyunk azok, akik nemet mondhatnánk Orbán pusztítására és egy olyan kormánypártot választhatnánk meg, amelyik képes értelmesen képviselni a magyar érdekeket. Amelyiknek az érdekei nem ellentétesek, hanem egybeesnek a magyarok érdekeivel. Amelyik újra jó kapcsolatokat épít ki mind az EU-val, mind pedig az Egyesült Államokkal. Orbán Viktorral ez egyszerűen nem lehetséges, hiszen ő maga mást sem bizonyított az elmúlt 14 évben, mint hogy inkább dörgölődzik diktátorokhoz, ahelyett, hogy a szabad világ vezetői között próbáljon elismerést kivívni magának.

Neki köszönhetően Magyarországnak nem az orosz, vagy a kínai vezetés az ellensége, hanem az amerikai és az európai vezetés. Teljesen szembegyünk a saját jól felfogott érdekeinkkel, amihez milliók mai napig tapsolnak. Csak remélni lehet, hogy ez egy napon megváltozik, hiszen százezrek már így is végleg elhagyták a szülőhazájukat. Őket vélhetően már visszacsábítani sem lehet, de az új generációk számára még lehetne alternatívát nyújtani. Egy olyan alternatívát, amely arra törekszik, hogy ne leépítse, hanem visszaépítse a korábbi nyugati kapcsolatainkat. Nem tudom, hogy volt-e valaha is ilyen rossz magyarnak lenni a nagyvilágban. A remény még mindig él bennem, hogy ez nem lesz mindig így.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!