NEHAZUGGY

Mint egy romlott kapcsolat, mint egy tönkrement házasság

Vogronics András | Augusztus 13, Kedd | 10:31

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,829,150 forint, még hiányzik 1,170,850 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Nagy szeretettel köszöntök mindenkit, pár nap kihagyás után újra itt. Megmondom őszintén, rég éreztem ennyire kiégettnek és elkeseredettnek magam az ország közhangulatával kapcsolatosan, annak egyenes következményeként. Pedig nagyon régóta élek abban sok más honfitársammal együtt, hogy egyre magasabb fokára hág a gyűlölet, a verbális mellett a fizikai bántalmazási esetek is egyre gyakoribbak, a düh és a harag lényegében állandóan jelen van a magyar társadalomban.

Sajnos engem is magával ragadott a hév, azt vettem észre magamon, hogy a közügyek, a napi politikai gusztustalanságok úgy hatnak rám, hogy ingerültebb és türelmetlenebb vagyok azokkal, akik hozzám közel állnak, és egyre nehezebben viselem és tolerálom az emberi hülyeséget. Túlságosan szentimentális vagyok alapvetően és ezért érzékeny is a személyemet érő beszólogatásokra és az alpári stílusra. Van aki ezen könnyen átlendül, én sajnos bármennyire is próbálom távol tartani magam ettől, sokszor nem sikerül. Muszáj volt egy kicsit pihennem, muszáj volt kihúzni a fejemet abból a szar- és fostengerből, amivé az országom lett, ahova annak felkent vezetője leküzdötte a fülkék 2010-es felrobbanása óta. Mindenki mindenki ellen, mindenki egyért, egy mindenki ellen.

Ez az emberszabású lény most éppen nagyon jól érzi magát valami hűs, árnyékos, tengerparti helyen, kipiheni mindazt, amit eddig ebben az évben elkövetett azért, hogy ez a társadalom – ha egyszer ennek a rémálomnak vége lesz – majd bántalmazottként, pszichésen nehéz terheket cipeljen sok-sok éven keresztül, a teljes gyógyulás reménye nélkül. Mert ez a helyzet: egy bántalmazó tesped felettünk, egy morálisan megbomlott elme korlátlan hatalmat gyakorol az ország lakosai felett, és kénye-kedve szerint alkalmazza egy rég letűnt kor legaljasabb módszereit azért, hogy a hatalmát megőrizze. Igen, az oszd meg és uralkodj elvről beszélek, a hatalommal való visszaélésről, a megfélemlítésről és a tudatos gonoszkodásról pofázok.

Gondolok itt kipihenést igénylő fejlemények kapcsán például az év elején kirobbant pedofil kegyelmi botrányra, amire a mai napig nincs releváns, érdemi magyarázat, hogy vajon kinek és miért volt fontos, hogy egy pedofil bűnöző segítője elnöki kegyelmet kapjon. Meg gondolok a gyereket felrúgó karate edző esetére. Sőt ide sorom Imane Helif algériai bokszoló estét is, akinek a mocskolását, női nemhez való tartozását máig napirenden tartják, nem utolsó sorban a Kovács István nevű magyar ökölvívó hathatós részvételével. Egyszerűen nem tudnak leállni, nem tudnak nem ezzel foglalkozni, nem bírják elengedni a hergelést. Nő, vagy nem nő, Kovács szerint csaló, dacára annak, hogy korábban ő akasztotta a nyakába az érmet. Közhelyes arrogáns nyilatkozatok és vélemények, amiket semmiféle bizonyítékkal nem tud alátámasztani, de nem is kell. A hisztériakeltés nem az észérvekről szól.

Azon gondolkodtam, hogy ha a társadalom ingerküszöbét csak negyedennyire érnék el a magyar politikai elit, kiemelten az állampárt által elkövetett gazemberségek, vajon mennyivel lenne jobb hely ez az ország? Szerintem ha nem ilyesmiken őrjöngene mindenki, ha nem azért szarnánk össze magunkat, hogy fiú-e vagy lány az, aki megnyerte az olimpiát, hanem mondjuk azon kattognának és vernék a dobot a magyarok, hogy másfél évtizede, folytatólagosan naponta milliárdokkal károsítják meg a magyar embereket, már rég nem itt tartanánk. De itt tartunk, ezért is sikerül ezt az olimpiát is összefideszezniük, összemocskolniuk és a gyűlölet hadszínterévé változtatniuk. A megnyitótól a szaros Szajnán keresztül Imane Helif dehumanizálásán, a kommentátorok elfogultságán, Párizs lejáratásán innen és túl mindennel. Hogy az egész MTVA úgy tálalta az egészet, mintha egy rothadó, már rég elkárhozott ország beteges képmutatása lenne ez ez az egész. Pedig nem az volt.

Miután ama bizonyos augusztus 3-i bokszmérkőzés után úgy döntöttem, nem nézem tovább az eseményt, nem is nyilvánulok meg és elengedem ezt is, mint jó pár dolgot, amit eddig izgalommal és szeretettel vártam hazánkkal kapcsolatosan, vasárnap este a véletlennek köszönhetően az M4-en maradt a tévé, így végignéztem a záróműsort. A véletlen annak volt köszönhető, hogy miután eljöttem otthonról egy hete, valamiért magammal vittem a távirányítót, ami aztán a kocsiban maradt. Így nem tudtunk csatornát váltani, és mivel az olimpia volt az utolsó, amit néztünk, akarva-akaratlanul belecsöppentünk a záró ceremónia közvetítésébe. Most már nem bánom, sőt, aki nem látta, annak ajánlom, hogy nézze meg mindenféleképpen.

Ami számomra nagyon megindító volt, az a NOB és a szervezőbizottság elnökének beszéde, akik úgy nyilvánultak meg a világban zajló háborúkról és konfliktusokról, ahogy én nagyon kevesektől hallottam, bizonyságot téve amellett, hogy igenis lehetnek egymással szembenálló országok versenyzői békével egymás iránt. Mert az olimpia erről szól. A világ országainak sportszerű versengéséről. Lehet egymással küzdeni és versengeni úgy, hogy a végén gratulálunk a legyőzöttnek és nem élünk vissza a győzelmi helyzetünkkel. A lelátókon rengeteg ember örült és ünnepelt, mindezt egy olyan országban, ahol a francia forradalom óta igenis mindenki kifejezheti a véleményét a hatalommal szemben. Ott nem Macron elnök az uralkodó, hanem a nép. Macron egy megválasztott szolga, aki végrehajtja a népakaratot, vagy ha nem, akkor mehet Isten hírével. Bármennyire is az ellenkezőjét akarják lenyomni a tudatlanok torkán, Franciaország Európa egyik legnagyszerűbb országa, a legnagyszerűbb emberekkel, akik büszkék és szerethetőek, befogadóak és toleránsak, hiszen ők valóban egy nagy nemzetet képviselnek. A két elnök olyan szépen és egyben tragikus komolysággal beszélt a világot sújtó háborúkról és veszedelmekről, hogy én szégyelltem magam azok helyett is, akik tizenöt éve naponta megágyaznak az olykor tettlegességig fajuló szellemi háborúnak. Akiknek emberként a szótárukban sem szerepel a béke vagy a szeretet. Thomas Bach így fogalmazott:

„Tudjuk, hogy az olimpiai játékok nem teremthetnek békét. De az olimpiai játékok megteremthetik a béke kultúráját, ami inspirálja a világot. Ezért kérek mindenkit, aki osztozik ebben az olimpiai szellemiségben: higgyünk a béke kultúrájában minden egyes nap”.

Belegondoltam abba, hogy mi lett volna itt, ha mi rendezzük ezt az olimpiát. Hogy akkor miképpen használta volna ezt is a saját politikai céljaira Júdás. Macron nem mondott beszédet, de ez tuti prédikált volna a kappanhangján, és sorosozott, brüsszelezett és gyurcsányozott volna öblösen, az kurvaélet. Szigorúan a béke jegyében. Ja, a nagy békecsináló, a hírhedt békemisszionárius, aki elérte azt, hogy ebben az amúgy békés, a végtelenségig türelmes országban lincshangulatban, háborús őrjöngéssel, hergeléssel és gyűlölettel keljen és feküdjön az ember.

Végtelenül elkeserítő és fojtogató ez a légkör. Mint egy romlott kapcsolat, egy tönkrement házasság, amit már egyik fél sem akar, de kénytelen elviselni a másikat, mert valamiért nem tud tőle elszakadni. Nem, nem a remény meg a hiú ábrándok miatt, hogy egyszer talán minden olyan lesz, mint régen, nem. Hanem a tehetetlenség, a gúzsba kötöttség, az alá- és fölérendelt viszony az, ami miatt csak egy út marad annak, aki ezen változtatni szeretne: elmegy innen, lelép, megpattan, kiugrik, elfut, elmenekül. Az a lelki terror és bántalmazás, ami az állampárt védjegye lett, visszafordíthatatlan és maradandó károkat okozott mindenkinek. Azoknak is, akik azt gondolják, hogy nem. Júdás úgy bántalmazza a saját népét, ahogy az apja tette vele gyerekkorában. Mint egy alkoholista férj, aki folyton terrorban tartja a családját, és tőle függ az, hogy milyen a hangulat otthon. Az a baj, hogy egyre csak rosszabb lesz.

Ceterum censeo: az orbáni rendszer bukni fog!

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!