NEHAZUGGY

Ugyanaz a gyomorideg, ugyanaz a bizonytalanság, ugyanaz a rémálom

Vogronics András | Július 13, Szombat | 10:30

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,526,278 forint, még hiányzik 473,722 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Nem tudtam elaludni tegnap este. Gondolkodtam. Sokszor tettem fel már magamnak a kérdést, hogy mi a búbánatért foglalkozom én a magyar közélettel és politikával? Minek írok, minek dühöngök azon, hogy Júdás mit művel napi szinten ezzel az országgal, hiszen erre jól láthatóan rengeteg ember közömbös, vagy ami legalább ennyire rossz: egész egyszerűen rajong érte. Kínzó kérdés, hogy miért kelek reggel a sok szarsággal, és miért fekszem a sok szarsággal, magamat mérgezve és állandó feszültségbe tartva.

Mivel nem tudtam elaludni, elkalandoztak a gondolataim, vissza egészen kisgyerekkoromig. Ott kezdődött. Tisztán emlékszem egy csomó mindenre, de tényleg egészen kiskoromra visszanyúlóan. Rengeteg emlékkép, jelenet él bennem olyan élesen, hogy szinte szóról szóra fel tudok idézni, akár óvodáskori szituációkat vagy párbeszédeket is. Mint ahogy ízeket, illatokat és érzéseket is. A lényeg az, hogy gyerekként sokat voltam beteg, asztmám volt, emiatt az akkor még ismeretlen betegség miatt sok időt töltöttem a Bókay Gyerekklinikán vagy otthon, ágyban fekvő lázas betegként. Amikor ő vigyázott rám, apám állandóan azt a kurva Szabad Európa rádiót hallgatta, egy olyan készüléken, ami pont a fejem mellett volt, és amelyen mindig ugyanaz a távolról jövő hang (a hozzá tartozó névre nem emlékszem) mondta a híreket és tudósításokat. Az egésznek volt egy amolyan sci-fi hatása, ahogy az ultrarövidhullám hol élesebben, hol fátyolosabban, hol hangosabban, hol halkabban sercegett, mintha időnként eltávolodott volna a bemondó a mikrofontoktól, miközben ontotta magából a híreket.

Komolyan féltem. Még kérdeztem is apámtól, hogy háború lesz? Azt mondta, nem lesz. Nem is lett. De ott mást sem lehetett hallani (ha lehetséges, ne kössön bele senki a leírtakba, mert ezeket fejből fogom írni abból, amire emlékszem, nem pedig tényeket ellenőrizve) mint hogy Irak meg Irán. Megtámadták egymást az országok. Khomeini ajatollah. Meg Ronald Reagan. Meg Brezsnyev meg Kádár János, meg a központi tanács. Meg atomfegyverek, meg űrprogram, meg hidegháború, meg Chrudinák Alajos, meg Aczél György, meg Moszkva meg Washington, meg eszmecsere. Meg kétoldalú és egyoldalú, tankok és fegyverek, megállapodtak vagy nem. Tárgyalnak meg nem. Meg Jaruzelski, meg Helmut Kohl, meg Tito, meg Margaret Thatcher. Ezek megmaradtak és megfertőztek. Azóta valamiért itt motoszkálnak a fejemben, és csak nagy sokára jutottam el oda, hogy már nem foglalkoztam velük, ahogy a betegségemet szép lassan elkezdtem kinőni.

Aztán a suliban megint visszaköszöntek ezek a félelmeim. Jellemzően az úttörő ünnepségeken, ahol a tornateremben mindig díszvendég volt egy magyar és egy szovjet katonatiszt, amikor november 7-én ünnepélyt tartottunk a téli palota ostroma apropóján, meg Leninről adtunk elő valami faszságot. Meg a proletárokról és honvédő katonákról, meg április 4-ről, kedves ünnepünkről. Meg hogy legyen MIR, azaz világbéke, meg a CCCP olimpiai macija, meg a Farkas Bertalan és a Valerij Kubaszov, meg a hülye vicc róluk, hogy miért nincsenek bárányfelhők az égen… És a vörös nyakkendő, meg a tábori ing meg a zászlófelvonás, hogy a zászlónak tisztelegj! Meg a Kanizsai Dorottya 6. számú Úttörő Raj, vigyázz! És a kirándulás az úttörő vasúthoz, meg a Gellért-hegyi emlékmű koszorúzások, mindezek olyan természetességgel váltak megkérdőjelezhetetlenül az életünkhöz tartozó rituálékká, hogy most is csak vakarom a fejem, hogy atyaég. És a tanárok is olyan átéléssel és elszántsággal szervezték és bonyolították le ezeket a szeánszokat, hogy így utólag belegondolva, nem csoda, hogy ide jutottunk.

Mindeközben mást sem lehetett hallani, mint azt, hogy a Nyugat haldoklik, hogy a Nyugat szar, és örüljünk, hogy van mit enni. Következésképpen a nagyanyám spájzában annyi cukor, élesztő, konzerv és befőtt volt elrakva, hogy csak na. Emlékszem, dédnagyanyám állandóan ránk szólt, hogy ne együnk meg mindent, máshol éheznek. Ne pazarolj, csak annyit szedjél, amennyit megeszel – a mai napig itt csengenek a fülemben. És közben beszivárogtak a nyugati csodák, a Quelle újságok, ahol olyan bringák és távirányítós autók voltak, hogy el sem hittük. Nyugati autót is csak autóskártyán láttunk, és itthon minden olyan szürke meg avítt volt. Kőbányán laktunk, ott meg aztán pláne.

tán jött a rendszerváltás szele, addigra már középiskolás lettem, és valami felszabadító érzés lett úrrá mindenkin: apám akkor már a konyhában egy Junoszty tévén nézte a szakállas, hosszú hajú fiatalt, aki azt kiabálta, hogy Ruszkik haza. Valami elkezdődött. Onnantól valahogy szebb lett minden és szabadabb. És akkor Gorbacsov meg a peresztrojka, meg Bécs, meg színes televízió, és én úgy éreztem, végre vége van valaminek, ami addig a tudatalattimat mardosta.

Aztán 15 éve ugyanaz jött vissza. Ugyanaz a nyomasztó és folyamatosan a gyomrom környékén hullámzó érzés, ami 8 évesen a betegágyamon. Csak most már nem URH-n jönnek a hírek, hanem online, a közösségi médiában, és újra ugyanaz a mantra. Háború, oroszok, NATO, Orbán, Putyin, Biden, Erdogan. Csak a nevek változtak. Atom, robbanás, tankok , bombázás, áldozatok. Béke, béke, béke. Mindenki gyanús, az ember ugyanúgy nem közéletről, politikáról beszélgetni, mert a végén kiderül, hogy akivel beszél, az orbánista, vagy gyurcsányista, vagy oroszpárti vagy liberális hazaáruló, és rögtön baj van. Orbán visszahozta azt, ami rossz volt, és egyszer már elmúlt. Ugyanazt a gyomorideget és bizonytalanságot sugallja, félelmet kelt és uszít. A magyar nép régen legalább egységes volt és kiállt magáért, a másikért. Legalábbis én ezt érzékeltem gyerekként, fiatalként, mára ez úgy változott, hogy ez a nép soha nem utálta ennyire egymást mint most. Orbán egy olyan közhangulatot teremtett, amiről én gyerekként azt gondoltam, hogy nem akarom felnőttként újra átélni. Akkor sem álltunk háborúban, ahogy ahogy most sem állunk háborúban, mégis ezen a politikai hangszeren játszik a regnáló despota.

Olyasmiket tesz, mond és képvisel, amitől annak idején összeugrott a gyomrom. Ugyanazt műveli, amitől akkor szorongtam. Akkor a Szovjetunió volt az, amelyik megvédett minket a gaz imperialistáktól, most Oroszország és Putyin (és Trump) a béke záloga. Orbán visszaadta a gyerekkorom legsötétebb és legmardosóbb félelmeit, és tényleg csak annyi a különbség, hogy most nem 5, hanem 50 éves vagyok. Ugyanúgy feküdtem tegnap az ágyban, mint annak idején gyerekként, csak most már több mindent értek a világból. Nem tudom, melyik jobb. Érteni, vagy nem érteni.

Azt viszont tudom, hogy ez az ember keseríti meg a mindennapjaimat és teszi tönkre az életemet mindenféle szinten. Nem szeretek másokat okolni, de most nem tudom nem hibáztatni azért, amiért elvette a felnőttkorom egy jelentős részét is. Elvette az anyámat, a családom nagy részét, mert hozzánk is beszivárgott a mindent átszövő ellenségeskedés, az orbáni ideológia mérgező lehelete. Orbán ott van mindenhol. Minden családban, barátságban és vitában. Nem csupán a Kremlben, Washingtonban, Isztambulban, Brüsszelben, hanem a nappaliban, a strandon, az étteremben, a játszótéren és a hálószobában. Elalvás előtt a fejemben. És a legrosszabb rémálmaimban.

Ceterum censo: az orbáni rendszer bukni fog!

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY

Kattints a www.disztopia2038.hu oldalra, mert fontos, hogy…

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!