Mani kövek

Spectator: A rejtélyes égi látogató: A Tunguszka esemény (2.rész)

A Tunguszka eseményhez hasonló, bár jóval kisebb hatású jelenség játszódott le 1930-ban Peru és Brazília őserdővel borított határvidéke felett. Az égbolton áthaladt egy ragyogóan fényes objektum, azután – máig ismeretlen helyen – hatalmas hangrobbanást követően eltűnt. A környékbeli folyó neve után Curuca-robbanás néven tartják ma nyilván ezt a történetet. (A szovjet/orosz Tunguszka kutató, L. Kulik egyébként értesült is újsághír nyomán a jelenségről, és a két eseményt nagyon hasonlónak gondolta.) A környékbeli bennszülött szemtanúk az esemény megtörténtét megerősítették, azonban csak 70 évvel (!) később vizsgálták meg a környéket szakemberek, ahol – érthetően – sem becsapódási nyomot, sem aszteroidára utaló maradványt eddig nem találtak. A szintén dél-amerikai, korábbi nevén Brit-Guyana őserdővel fedett vidéke felett ugyancsak megmagyarázhatatlan, de lényegében a tunguszkaihoz hasonló fény- és hangjelenséget észleltek 1935 decemberében (un. Rupununi esemény). A robbanás nyomáshulláma 30 km hosszan, elliptikus alakban letarolta az erdőt. Bár több szemtanú látta a történteket, a két évvel később érkezett expedíció már csak az újraerdősült terepet szemlélhette meg, becsapódásnak nyoma sem volt. A későbbiekben azután nem is vizsgálták újra a területet, az esemény alaposabb feltárásának igénye feledésbe merült. A hírnevet szerzett szibériai kozmikus esemény tudományos vizsgálata is jó időre megszakadt. A világháború és a hidegháború első évtizede alatt sem igény, sem lehetőség nem volt annak a távoli, eldugott térségnek a tanulmányozására, amihez közvetlen gazdasági érdek sem társult. Az 50-es évek végén azonban a világűr és a bolygónkat övező  térség tanulmányozása új lendületet kapott (sajnos nem kis mértékben a haditechnika igényei miatt), és az űrkutatásban és űrtechnikában is létrejött a nagyhatalmi versengés, aminek azért persze volt pozitív hozadéka is. A kozmosz vizsgálatának merőben új eszközei, lehetőségei (pl. a rohamosan fejlődő műholdak, távérzékelési technikák) lehetővé tették a bolygó környezetének korábbinál jóval alaposabb megismerését. Az üstökösök és kisbolygók anyagának, tulajdonságainak és mozgásának elemzése hihetetlen mértékben tágította a természettudományi ismeretek horizontját. Világossá vált a gyarapodó adatok alapján ugyanakkor, hogy az űr potenciális veszélyforrás is. Erre és ennek nagyságára hívta fel a tudósok figyelmét ismét az évtizedekkel korábbi Tunguszka esemény. A tudósok figyelme ismételten a régi szibériai kozmikus eseményre terelődött. A Tunguszka eseményt előidéző kozmikus objektumot még a a 30-as években a tudósok egy része – F.J. Whipple brit csillagász véleményét osztva – olyan üstökösnek tartotta, ami nagyobb részben jégből, kisebb részben pedig szilárd kövekből állhatott. Ennek bizonyítékát látták a testet követő szivárványcsíkok megjelenésében, a napokig szokatlanul fényes felhők feltűnésében, és végső soron a becsapódási kráter hiánya ugyancsak a kozmikus anyag elpárolgását látszott igazolni. Az akkori tudományos megközelítés szerint a jég az atmoszférában hamar elpárolgott, a kőzetanyag pedig szétrobbant és két lökéshullám során szétszóródhatott a légkörben. Később azonban kissé elbizonytalanította a vizsgálódó kutatók egy részét, hogy 1978-ban az orosz Nyikolaj Kovalik a Köves-Tunguszka mentén olyan, nagy nyomáson képződött vas- és vasszulfid ércszemcséket (lonsdaleit, trillit, kondrit) talált a fák anyagában, amelyek kizárólag a Földön kívül keletkezett szilárd meteoritokban fordulnak elő. (Ez az információ azonban csak sokkal később, 2013-ban került napvilágra, és inkább vasanyagú aszteroida feltételezését látszik megerősíteni.) Az üstökös elmélet –  aminek azért ma is számos, főleg orosz tudós támogatója van – azonban adós maradt a gigantikus tűzgömb és az epicentrum körzetében tapasztalt, kiterjedt perzselődés okának magyarázatával. A Köves-Tunguszka térségében sem a légi megfigyelések, sem a terepi bejárások során soha nem találtak becsapódási krátert, vagy arra utaló nyomokat. (Az epicentrum-fogalom ezért itt azt a több km² kiterjedésű, felperzselt területet jelenti, ahol a legerősebb hőhatás érvényesült a talajszinten.) Az utóbbi fél évszázadban a számítástechnika óriási fejlődése, és ennek segítségével kidolgozott robusztus modellezési eljárások lehetővé tették, hogy a Tunguszka esemény rejtélyét – dacára a rendelkezésre álló, viszonylag kevés helyszíni  adatnak – elméleti modellszámítások segítségével próbálják a kutatók legalább körvonalazni. Bár sokan úgy gondolják jelenleg is, hogy egy szikla (jégkomponens nélküli) aszteroida került a Föld légkörébe (pl. NASA), számos kutató azonban úgy véli, hogy a kozmikus test kompakt, vasásvány anyagú meteorid (100 m-nél kisebb átmérőjű meteorit) lehetett. Az orosz tudományos akadémia krasznojarszki Tudományos Központjának vezetésével, több intézet részvételével elvégzett modellezés eredményeit, következtetéseit ez év áprilisában hozták nyilvánosságra a kutatók. A Tunguszka esemény szimulációját 50 – 200 m közötti, különböző átmérőjű és  különféle anyagú objektumokat feltételezve végezték el.  A szimuláció  paraméterezése az űrből érkező test pályájának változását, aerodinamikai ellenállását, a légkörbe belépés 5 és 12 fokok közötti szögét, és a szilárd anyag fizikai tulajdonságait együttesen számításba vette. A modell igazolta, hogy a Tunguszka test nem állhatott kőből és/vagy jégből, mert ezeknek az anyagoknak – a belső testszilárdság miatt – a légkörbe lépésekor szinte azonnal szétesés következik be. Az elemzés eredménye azt igazolta, hogy nagy valószínűséggel a Tunguszka eseményt egy 100 m és 200 m közötti átmérőjű vasaszteroida belépése váltotta ki. Az objektum bejutott a Föld légkörébe, ahol 10-15 km magasságban, másodpercenként 20 km sebességgel délről észak felé haladt, és legalább 3000 km-t tett meg a földi légkörben. Mozgása során 5-8 km magasságban ugyan elveszíthette kezdeti tömegének akár felét is, három millió tonnát, de egységes test maradt. Már a légkör felső rétegeiben – a felhevült felszínén – rövid élettartamú plazma jött létre, aminek robbanása hozta létre a gigantikus sokkhullámot a légkörben. A tűzgolyó körül kialakult, nagy intenzitású fény miatt a  felszín hőmérséklete 10 ezer °C felett lehetett, ami az epicentrum felett 1-1,5 másodpercig érte a talajfelszínt. A szimulációs modell eredménye szerint az óriási felszíni pusztítást a légkörben kialakult, gömb alakban terjedő, sokkszerű nyomáshullám, és a nagy intenzitású fénysugárzás következtében létrejött hőhatás okozta. A felszabadult energiát a szakértők a feltételezett tömeg, és a pusztítás nyomai alapján becsülték. Általánosan elfogadott vélemény szerint a detonáció energiája akár 10-20 megatonna hagyományos robbanóanyag energiájával lehetett egyező. A NASA szakértők szerint 180-200, Hirosimára ledobott atombomba együttes erejéhez hasonlítható a Tunguszka esemény robbanásakor kiszabadult energia. A meteorit azonban az új orosz modellezés eredményei szerint nem csapódott be, hanem még nagy magasságban – a légkörrel ütközve – az atmoszféráról lepattant, és útját 11 km/sec sebességgel az űrben folytathatta. Ez a legújabb hipotézis is persze egy, a lehetséges magyarázatok között. (Számos egyéb modell és elmélet született természetesen az elmúlt évtizedek során.) A szimuláció eredménye és következtetése arra is rámutat, hogy a Föld légkörébe behatoló aszteroidák, meteoridok nem mindig okoznak feltétlenül becsapódási katasztrófát, hanem a légkörből lepattanva folytatják útjukat a bolygóközi térben. Ez megtörténhetett már többször is korábban, és jövőben sem elképzelhetetlen; az atmoszféra – valószínűleg ugyan korlátozott és esetleges – védelmi mechanizmusa feltételezhető. Ezt bizonyítja az 1972. nyarán, az utahi Grand Teton nemzeti park felett, nappal feltűnt meteorid is, amit sokan észleltek, számos filmfelvétel is készült a jelenségről. A fénylő, hosszú csóvát húzó, hangrobbanással kísért jelenséget egy 3-10 m átmérőjű űrbéli objektum okozta, ami 15 km/másodperc sebességgel, kb. 57 km magasságban haladt észak felé. A sebessége 800 m/sec-ra csökkent, és a pályamenti dőlésszöge ugyancsak. 1500 km hosszú – megfigyelt – földközeli pályája Calgary városig volt észlelhető, ezután lepattant a légkörről, és eltűnt a világűrben. Az objektumot a földi megfigyeléseken kívül a műhold megfigyelési hálózat is egyértelműen észlelte. A Tunguszka esemény természete máig az asztrofizikai kutatások egyik  kérdése. Számos hipotézis és tudományosan megalapozott modellezés eredménye mellett is úgy tűnik, hogy bő egy évszázaddal bekövetkezte után, a kozmikus eredetű esemény még mindig az asztrofizika Szent Grálja maradt.

2020. 10. 09.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább