NEHAZUGGY

Riasztó szimbiózis

Verőfényt és vidám vasárnapot kívánok mindenkinek! Tisztelettel üdvözlöm a felkelőket június utolsó napján, amely nap eszembe juttatta, hogy szerény szerkesztőségünk nevében megköszönjem mindenkinek, aki lehetőségeihez mérten ebben az elmúlt hónapban (is) támogatta a munkánkat és talpon maradásunkat. Hálásak vagyunk, és ameddig lehetséges, a legjobb tudásunk szerint igyekszünk kiérdemelni minden támogatást. Az ellenszurkolók kedvéért írom: nyugi, ahogy eddig se, ezután se a Seychelle-szigetekre megyünk koktélt szürcsölni vagy Angliába golfozni.

Azt írja az internet, mert egyébként sajnos elfelejtettem volna, hogy ma van a Magyar Szabadság napja, amely annak állít emléket, hogy 1991. június 30-án fejeződött be hivatalosan a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, ezzel az ország visszanyerte önállóságát. Nem hiszem, hogy három évtizeddel ezelőtt valaki el tudta volna képzelni, hogy azok, akik magukról azt terjesztik mai napig, hogy ők személyesen lökdösték hátulról az utolsó szovjet katonát, hogy takarodjál, öreg, azok ma annak a szovjet utódállamnak az utolsó és egyetlen európai uniós csatlósai lesznek, amelyik két és fél éve gyilkol és pusztít a szomszédos Ukrajnában.

Aki azt mondja, hogy előrelátta 1991-ben vagy 2000-ben, vagy akár 2010-ben, hogy a látástól vakulásig a szabadsággal öblögető, a magyarok szabadságszeretetére, mint valami megkérdőjelezhetetlen létezőre hivatkozó verbális szabadságharcosok válnak az egyéni és kollektív szabadság feketeöves hóhéraivá a 21. század harmadik évtizedére; aki azt állítja, hogy ő látta a lelki szemei előtt, hogy 2024-ben egy Szuverenitásvédelmi Hivatal fantázianevű pártszolgálatot ellátó képződmény fogja védeni a tökélyre fejlesztett egypártrendszert és féldiktatúrát a saját honfitársaiktól (azaz civilektől, újságíróktól, semmilyen politikai hatalommal nem rendelkező, politikai ambíciókat nem dédelgető, a hatalmat megszerezni nem akaró, egyszerűen csak egy élhető, békés, normális, országban boldogulni, nem pedig egyik fizetéstől a másikig rettegni, állandó háborús pszichózisban pusztán túlélni akaró polgáraiktól), az bizonyosan lódít. De hogy magának is hazudik, az egészen biztos. Pedig valóban ez történik. A vérzivataros történelme alakulás okán a szovjet rabigát nagyon közelről ismerő, annak súlya alatt keservesen sínylődő mimagyar nemzet a marhára demokratikusan megválasztott elnyomója révén Moszkva oldalán áll. És háborúzik Brüsszel ellen.

Ott áll az elnyomó egyedül, gyakorlatilag már tényleg nem áll szóba vele senki, de ő harcol. Nem adja fel a szélmalmokkal és a démonokkal való viaskodást. Elvek nélkül, dacból, sértettségből hörög, és minden olyan esetet, amikor nem neki van igaza (nagyjából erről szól az élete, hogy nem neki van igaza, neki mindig majd egyszer a jövőben lesz igaza, soha nem most), amikor nem ő mondja ki a végső szót, amikor nem az történik, amihez szokva van, súlyos vereségként él meg. Ami tovább roncsolja az alapjáraton is roncsnak tekinthető lelkivilágát. Ezért minden önreflexió nélkül pukkadozik dühében és másokra mutogat. Miközben nem hagyott sok opciót a maga számára: ha meghátrál, ha bármit beismer az elmúlt másfél évtized bűneiből és az újratervezést választja (hát hiszen ezúttal se jött be semmi a megőrülésig túltekert háborús pszichózisra épülő kampányhazugságaiból), akkor szimplán összeomlik a rendszere. Arra a 2 millió szavazójára kell folyamatosan lőnie, aki akkor is rá szavaz, ha a fél lába már a sírban van, vagy ha csak egyszerűen azt teszi vele, amit mindig is szokott: életvitelszerűen a fejére vizel a trambulinról. Ha befejezné az állandó verbális háborúzást, a szájhősködést, a kardcsörtetést, akkor szintén összeomlana a rendszer, mert a mindentől megvédő erőskezű vezető imázsa atomjaira hullana. Ha nincs kivel háborúzni, Orbán nincs. Ezért aztán miután semmit nem ért el se az EP-választáson, se az uniós csúcson, muszáj tovább háborúzni, hadonászni a képzeletbeli fakarddal a kijelölt célpont felé. Nála egyszerű, mint a faék: Brüsszel, brüsszeli elit.

Az, hogy a rendeleti teljhatalmával visszaélő fideszesek egyélőistene már nem is igét hirdet péntek reggel, hanem a Brüsszellel és a brüsszeli elittel szemben elszenvedett vereségének rongyos bizonyítványát magyarázza, és karikába hajlítja a valóságot az első számú propagandalapban a saját neve alatt megjelent kínos, árulásról és újratervezésről deliráló, a brüsszeli elitről a kommunistákra asszociáló dolgozatában, szerintem nagyjából a nyilvánvalót sejteti: hogy ezt valóban elkúrta. Végérvényesen. Dacára annak, hogy Magyarország papíron még mindig tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak, még nem lehet kitenni a határon a Moszkva gyarmata táblát (egyelőre csak a magyar sajtó van tiltólistán Oroszországban), az sajnos nem tűri a vitát, hogy az illiberális pojácák gyöngye mind politikai, mind gazdasági, mind biztonsági szempontból elszigetelte az országot. Ez már a zsákutca vége, innen vele már nemhogy visszaút nincs, de eleve megfordulni sem lehet. Mi is tudjuk, ő is tudja, minden hiteltelen szaván átsüt, hogy nincs semmiféle egységes jobboldal, aminek ő része lenne, aminek a részeként bármit ígérhetne.

A választásnak vége, nem az lett, amit ő akart, ő a kisebbség kisebbségéhez tartozik e döntés alapján. Egy román fasiszta is szalonképesebb, mint ő. Tragédia. Ahol a román fasisztáknak is van hely, ott neki nincs. Tragédia. És az is tragédia, hogy miközben a választáson elvérzett a nagy szélsőjobbos áttörés, miközben a Fidesznek nincs frakciója az EP-ben, az orbánizmus többszörös kisebbségben van Európában, mi jobboldaliakról, jobboldali pártokról, mi magyarokról, választókról európai választókról, magyar emberekről, európai emberekről, hazafiakról pofázik és mind alatt saját magát érti. Vagyis amikor azt mondja, hogy nekünk, jobboldaliaknak továbbra is az a feladatunk, hogy érvényt szerezzünk az európai választók akaratának, akkor valójában azt mondja, hogy az ő feladata érvényt szerezni a saját akaratának. De hát itt volt a lehetőség, most volt választás. Nem sikerült. Ezért kapkod, vagdalkozik, hadonászik, vergődik, folytatja a szokásos hintapolitikába csomagolt pávatáncát, de ezzel már semmire nem megy. Nincs már valódi szövetségese, átlépnek rajta, semmibe veszik, a NATO-ban már nem tekintik egyenrangú partnernek, az EU pénze nélkül lerohad a magyar gazdaság, ha nincs honnan bevételhez jutni, csak a nép megsarcolása marad. Amely nép egy része várja, hogy majd egyszer igaza legyen. Miközben a lecsúszás durván elkezdődött, a sebessége kérdéses egyedül, nem a ténye. Ő viszont nem adja fel az ígérgetést:

Ha minden a tervek szerint alakul, és a Jóisten is megsegít bennünket, az év végére a hazafiak többségre jutnak az egész nyugati világban. Hajrá!

Már felvetni is kínos, hogy és akkor mi lesz, ha nem minden a tervek szerint alakul, és a Jóisten nem segít meg és a hazafiak nem jutnak többségre az egész nyugati világban, ha Le Pen és Trump esetleg nem győz, vagy ha győznek is, nem Orbán Viktor, hanem a saját érdekeiket követik, és nem az lesz, amiben reménykedik? Mennyire gáz, hogy ez sem a saját teljesítményétől, hanem másoktól várja a megváltást.

Pont ugyanolyan gáz, mint Ferenc, aki egy csúnyán elveszített választás után nem önreflexiót tart, hanem közli, hogy neki nincs kisebb ambíciója, mint hogy győzzön az, amit ő képvisel, ami szerinte a tisztesség, a baloldaliság és a hazafiasság, amiért majd most meg fog küzdeni, mert a gyalázatos választási vereségből azt értette meg, hogy minden meccset le kell játszani. Úgyhogy a nagy felindulásban a megmaradt független sajtót (azt, amelynek a munkája és tényfeltárásai alapján a DK az elmúlt években politizált) találta meg. Az első nagy meccsét az Oroszországban betiltott 444 ellen tervezi lejátszani, amelyet egy kritikus cikk miatt politikai ellenféllé (ellenség lesz az) nevezett ki. Nem gondoltam volna, ezt se gondoltam volna. Hogy megérem, hogy a másik, nevében demokratikus párt (az egyik az állampárt) Orbán uralkodásának 15. évében a sokadik csúnya választási vereség után a Fidesztől független sajtóban látja meg a legyőzendő ellenséget. Azért, mert azt nem bírja elfogadni, hogy ennyi kudarc, választási vereség, fideszes kétharmad után a társadalom egy jelentős része Orbán hasznos hülyéjének tartja, ahogy arra Pottyondy Edina rámutatott. A facebookos nagymonológ és az Indexnek adott interjú se volt kutya, de a tegnapi 444 elleni kirohanás után végképp szertefoszlott minden kétségem. Miután a DK külső héját, peremszavazóit, vagyis azokat, akik jobb híján szavaztak a Demokratikus Koalícióra (értsd: legerősebb ellenzéki párt) az elmúlt években, Magyar Péter leválasztotta/elcsaklizta, most eldöntötték, hogy aki maradt, azt ők maguk üldözik el. Másképp nehezen értelmezhető, hogy a magát a baloldal örökös egyetlen reménységének aposztrofáló Gyurcsány Ferenc és pártja azokban a sajtótermékekben azonosítja az ellenséget, amelyek sokszor az ellenzék, sokszor a közszolgálati sajtó, sokszor mindkettő munkáját végzik. Szerintem riasztó szimbiózisra utal, hogy Orbán és Gyurcsány agya egyszerre dobta le a gépszíjat. Amikor Orbán, Gyurcsány és Putyin egy platformra kerül a sajtó vegzálásában, az kemény jövőt vetít előre. És igen, Magyar Péter is magára veheti. Mindannyian – régi és új, felemelkedő és leszerepelt politikusok – magukra vehetnék Hadházy Ákos intelmeit. Ameddig nem késő.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább