NEHAZUGGY

Itt és most ellen-Deák Ferencek, anti-Eötvös Lorándok szaporodnak, uralkodnak és fosztogatnak

Tamás Róbert | 2023. Január 4, Szerda | 18:00

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,652,771 forint, még hiányzik 347,229 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Általában kell valamennyi idő, mire az ember megszokja az új év új sodralékát. Az előzőből – úgy értem, az előző ezer évből – még vannak maradványtünetek. Tudom, hogy ilyenkor szokás (illik?) optimistán lesni bele a jövőbe, mint amikor az eldugult konyhai lefolyót szereli szét valaki, aki amúgy nem ért hozzá, mindössze békés felhasználó, ám azzal szembesül, hogy ott kavarog a szutyoklé a mosogatóban, és természetesen hétvége van. Jobb esetben többnapos ünnep, tehát esély sincs szakit találni. Máskor sincs, de egy vérbeli optimista úgy hiszi, hogy lenne. Olyankor gumikesztyű, vödör, rongyocska, másik rongyocska, felmosó, aztán nagy levegő és halvány mosoly. Fog ez menni, nem lehet olyan bonyolult. Általában nem is bonyolult, de nagyon megrázó. Több lé zúdul ki a leoperált szifonból és csövekből, mint amennyit gondolunk, undorítóbb és büdösebb, mint amire számítani szoktunk. Aztán vagy sikerül kiszedegetni több-kevesebb öklendezéssel színesített produkció keretében a truttyot, kimosni a lerakódást, összeszerelni a cuccot, vagy mégis hívni kell a szakit. Akárhogy is, nem lehet megúszni a bűzt és a koszt. Most valami hasonló érzésem van. Még nem mertük meglazítani a csöveket összetartó csavart, de már odakészítettük a vödröt.

Szokjuk meg, hogy vármegye. Mert valamelyik baromnak, amelyiknek hosszas kutatás után sikerült a családfán lelni egy pénzért vett kutyabőrt, ez lehetett a becsípődése. A jövő bizonytalan, de a dicső múlt stabilan átírható igény szerint. Akárhányszor. Úgyhogy vármegye, ispán, tekintetes úr, szent korona, kétezeréves kereszténység, zsinóros mente, turul, Nagy-Magyarország, Horthy Miklós, vallás, kereszt, urak, szolgák, régi elvtársak, új gazdagok. Közben körülöttünk a világ, mely halad, fejlődik, változik. Benne ez a nyomorult ország, mint egy zárvány. Horvátország bevezette az eurót, a schengeni övezet megnyílt abban az irányban. Ebből Hoppál Péter annyit fogott fel, hogy ismét egyesült alsó- és felső Baranya. Tehát siker ez, a kormány sikere. Nagy, egyre nagyobb ország, büszke ország, erős ország. Tiszteletet követelő. Holott ameddig a szomszéd, amelyik lepusztultabb helyzetből, az unióhoz jóval később csatlakozva bevezette a közös fizetőeszközt, mi csupán odáig jutottunk, hogy ki kell cserélni a táblákat, a táblákon a feliratokat. Vármegye vár nélkül, büszkeség ok nélkül, nemzet összetartás nélkül, ország jövő nélkül, unortodoxia demokrácia nélkül, vallás hit nélkül, fejlődés oktatás nélkül.

Lassan az ország lefolyója eliszaposodik. Sötét, bűzös lé csordogál lassan, egyre lassabban, mert szűkül a csövek átmérője. Ez visszafordíthatatlan folyamat, a vége semmi más nem lehet, mint a teljes elzáródás. Ott, azon a ponton kell majd eldönteni, hogy vécépumpát ragad az ember, lefolyótisztítóval próbálkozik – mindkét megoldás átmenetileg javíthat a helyzeten, de lényegében csak távolabbra tolja azt az elkerülhetetlen időpontot, amikor szét kell kapni mindent -, vagy szembenéz azzal, amit elkerülni biztosan nem tud. Most úgy tűnik, mi még szagolni óhajtjuk egy darabig a penetrát. Nézegetjük a gyarapodó vagyont a gázos szomszéd, a vő és a papa nevén, a milliárdokért összedobott, majd egy éven át működtetett járványkórházat Kiskunhalason, melynek megépítésén szintén egészen véletlenül azok gazdagodtak, akik minden máson is, az összevásárolt légzéssegítőket tízszeres, hússzoros áron – mármint az nézegeti, aki látta valaha -, és ezek tényleg csak a jéghegy csúcsúnak a felszínét karcoló történetek. Igazából a szemünk előtt zajlik minden, azt sem lehet állítani, hogy akár csak a látszatra is adnak, hogy próbálják elrejteni a nyomokat. Nem próbálják. A pofánkba röhögnek, de ameddig lehet, miért is ne tennék?

Tudom, hihetetlen, de eljön az a pillanat, amikor végleg elakad a csőben a sok mocsok, és egészen egyszerűen semmi nem fog segíteni. A világon nincs akkora vécépumpa, sem olyan hatékony vegyszer, ami képes lenne feloldani az egymásra rakódott mocsokrétegeket. Szét kell szedni mindent, ki kell takarítani, ki kell cserélni mindent. Másként a saját, és a gyerekeink jövőjét zabáltatjuk fel, engedünk elszaporodni és uralkodni – igen, erre már ez a megfelelő szó – ez a mesterségesen létrehozott társadalmi rétegződés nem magától alakult ki, nem elfogadott, de főként nem életképes. Most a mi olyan kifordított Széchenyi Istvánokat látunk, akik nem a tudást, a műveltséget, az ország iránti felelősséget, az építő, jobbító szándékot örökítik tovább, hanem a mohóságot, a harácsolás, a mindent megszerzés primitív ösztönét. Az értelmiségi réteg lepusztul (ezt nagyrészt már nem is kell jelen időben használni), a maradék háttérbe szorult, a polgári réteg elfoszlik. A társadalom alapja és gerince elporlad, alap nélkül pedig semmit nem lehet sem felépíteni, gerinc nélkül nem lehet fenntartani. Itt és most ellen-Deák Ferencek, anti-Eötvös Lorándok szaporodnak, uralkodnak és fosztogatnak.

Úgy tűnhet a falvakba szorultaknak, a nyolcadikon, az akárhol a törlesztőt nyögő, rezsiszámlától rezsiszámláig vonszolódó embereknek, családoknak, hogy mindez őket nem érinti közvetlenül, talán közvetve sem. Pedig de, mindenkit érint. Még azokat is, akik jómódban, vagy soha nem remélt, és önerőből soha el nem érhető luxusban élnek. Orbán Viktor egyfajta új honalapítónak látja és láttatja önmagát, de mint minden, ez is hazugság. Ez az ország nem fejlődik, nem alkalmazkodik, nem halad, nem újul meg. Olyan, mint egy tüske, amely mélyen beágyazódott Európa húsába, betokosodott, nem mindig gyulladt és fáj, látszólagos nyugalomban van, a test szerves részének tűnik. De az a mélyen beágyazódott idegen test előbb vagy utóbb megmozdul, gyűlni kezd, és a környező szövetek ki fogják lökni. Önvédelemből. Vagy örökre ott marad elszigetelten, élettelenül, elzárva, csupán apró kényelmetlenséget fog okozni. Ez a rezsim az ország, és az országban mindannyiunk jövőjét zabálja fel, sorvasztja el. Ezek nem elvont gondolatok, nem nagy szavak, hanem a kőkemény, ocsmány valóság. A legpusztítóbb hazugság, hogy a nemzeti identitásunkat veszítenénk el, ha elfogadnánk és elfoglalnánk azt a helyet Európa szívében, ami jogos örökségünk. Így veszítjük el mindenünket. A nemzet nem a múltba meredés, nem Trianon, nem Horthy, nem Nagy-Magyarország, nem kereszt, nem templom, nem műnépdal, nem bocskai kabát. A nemzet az, amelyik képes megbuktatni egy politikust, akár egy kormányt, ha az méltatlanná válik az ország vezetésére. A nemzet az, amikor van egy egységes értékrend, van erkölcsi zsinórmérték, ami mindenki számára azonos, akár milliárdos vállalkozó, akár pedagógus, akár orvos, akár beteg, akár sírkőfaragó, akár betanított munkás. Ennek az országnak most, itt és így nemhogy jövője, de jelene sincs, és már múltja sincs. Ha ezt nem is, de azt egyszer meg fogja érteni a többség, hogy kirabolták, hogy elvették a lehetőségeit, minden létező módon és formában kifosztották. És amikor ezt megértik, meg fogják azt is érteni, hogy ez a saját hibájuk, a saját bűnük. Szembenézni ezzel a legfájdalmasabb dolog a világon. A fájdalom pedig dühöt szül, a düh változást hoz. Ez be fog következni. A robbanás elkerülhetetlen, csupán az időpontja kérdéses. Szerintem.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!