NEHAZUGGY

Nem ítélkezhetünk senki felett

Vogronics András | 2021. December 29, Szerda | 19:04

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,604,937 forint, még hiányzik 395,063 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Sokat gondolkodtam, írjak-e róla, írjak-e bármit is erről a nagyon súlyos és érzékeny témáról. Mióta meghalt, több portálon megy a szájkarate a posztok alatt, amelyek tudatják a halálhírét. Nem ismertem. Elkezdtem mindenhonnan olvasni, tájékozódni, megpróbáltam egy lehetőleg minél objektívebb képet összerakni erről az emberről. Egyvalamit megállapíthatok róla: megosztó személyiség volt. Ez nem nekrológ. Nem lehet az. Viszont ami elsősorban fontos, az ez az alapvetés:

„De mortuis nil nisi bene. Ezt következetesen úgy fordítják, hogy »Halottakról jót vagy semmit«. Ez mindenképpen helytelen, mert a latin »bene« jelentése ‘jól’. A ‘jót’ az »bonum« lenne. És az eredeti jelentésében van igazán értelme a mondásnak: »halottakról jól (tehát az igazat) vagy semmit«. Hiszen a halott nem tudja magát megvédeni a hamis vádakkal szemben. Ám a tényeket (még ha azok között rosszak is vannak) el lehet mondani. Tehát nem kell szépíteni semmit, de hazudni sem szabad!”

Nem tudom, hogy Damu Roland élete mennyire volt tipikus, mennyire tekinthető egyedinek, mindenesetre benne van, benne volt a dráma, az ember tragédiája. Az életével kapcsolatos írások alapján, illetve saját elmondása szerint hányatott gyermekkora volt, amely minden bizonnyal hatással volt a felnőtt korában tagadhatatlanul elkövetett bántalmazásokra. Amelyeket sok esetben beismert, de volt olyan is köztük, amelyeket tagadott. Talán a hamis önkép, a hirtelen jött népszerűség és az ezzel járó megannyi előny, a felsőbbrendűség illúziója, az önkontroll hiánya vezetett oda, ahova.

Mondják sokan, a bűneiért megbűnhődött, leülte a börtönbüntetését, és az élet elvette tőle azokat a lehetőségeket, amelyeket korábban megkapott, de nem tudott élni velük. Ez van, amikor egy tehetséges színész azt hozza otthonról, amibe végül is kvázi törvényszerűen belepusztul. És most nem a betegségről beszélek, ami állítólag elvitte, korunk pestise, hanem az útról, ami a biztos, idő előtti pusztulásba vezetett. A magasból való zuhanásra, vissza oda, ahonnan kiszabadulni akart, de ami mágnesként vonzotta, és végül elevenen felfalta. Alkohol, drog, erőszak. Aki ebben szocializálódik, annak menthetetlenül és elkerülhetetlenül ez lesz a természetes, és sokszor nem is tudja mire vélni az őt körülvevő teljesen más világot. Aki nélkülözni kényszerül, annak nehéz felfognia, hogy más is lehet az élet. Sok színész, énekes és sportoló esik bele ebbe a csapdába. Nincsenek határok, nincsenek viszonyítási alapok. Az ember azt hiszi, mindent és bármit lehet, hogy az ismertsége felhatalmazza bármire.

Sokan ismerik a Vajna Tímeával való együttélése sztoriját, hogy később a börtönben megismert, majd feleségül vett egy nőt, hogy ebből a kapcsolatból állítólag egy gyermeke is született, akit saját elmondása szerint nem ismert el. Az ártatlanságával és meg nem értettségével kapcsolatos már-már bántóan erőszakos magyarázkodása, a makacs ragaszkodása a saját igazához bennem kérdőjeleket vet fel. Nem ítélkezem, mert nem voltam ott, amikor az állítólagos bántalmazási ügyei történtek. Nem is tisztem megítélni őt. Sajnos szerintem ez társadalmi probléma, és látjuk, hogy a társadalom mennyire ki tud taszítani valakit, amikor a média a hátára vesz egy-egy ügyet, ugyanakkor mennyire fel tudják menteni bűnei alól ugyanazt személyt, amikor a halálhíre megjelenik. Én is vívódom. Én sem tudom, mi a valóság, de azt tudom, hogy nem ítélkezhetünk senki felett. És akkor jön az egyik oldal, amelyik kvázi az egyik áldozatát, Vajna Tímeát okolja. Akit megerőszakolt és megvert, aki miatt börtönbe került. Nyilván nem miatta, hanem az erőszakos ügy miatt, hiszen lehetett volna akár egy másik hölgy is, de ez konkrétan a leendő Vajna Tímea volt. Másfelől aki valamennyire követte Vajnáné életét, láthatta, hogy az is tele van kérdőjelekkel. A nála sokkal idősebb Andy Vajnával kötött házassága, az örökölt vagyon, az özvegyi zokogás és mártírium, ami mindössze pár hétig, hónapig (?) tartott, majd egy ifjú amerikai szépfiú oldalán történt gyors magára találása… nos, mindez nem pont a hitelesség szimbóluma szerintem. És persze nem független ettől az egésztől, hogy a szabadulása után már nem kapott szerepet, és tudjuk, hogy akkor éppen ki volt a TV2 tulajdonosa, amely csatorna megbízásából készült a Jóban Rosszban sorozat, amelyben élete leghíresebb szerepét alakította Damu. És mindenek fölött ott van a legfontosabb alapvetés, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Hogy nőt, gyereket, állatot és időst nem bántunk, sőt! Senkit nem bántunk.

Öntörvényű, konok ember volt, mármint nekem ez jött le a vele készült beszélgetésekből, interjúkból. Szerintem az vesse rá az első követ, aki nem ismer a közvetlen környezetében ehhez hasonló sorsokat vagy tragédiákat. Az egyik beszélgetős műsorban azt mondta, hogy az anyja ütötte-vágta, naponta többször is. Majd azt is mondta, megbocsátott neki, és sírva fakadt. Nem tudom, ezt hogyan lehet feldolgozni. És persze most sokan mondhatják, hogy mást is ért ilyen meg olyan szülői terror, erőszak, megpróbáltatás, de felnőttként mégsem verte meg az illető az összes barátnőjét. Van az a mondás, hogy a láncra vert kutya, akit minden nap jól elver a részeg gazdája, egy idő után megszokja. Aztán amikor az élet úgy hozza, hogy olyan gazdihoz kerül, aki meg akarja simogatni, annak beleharap a kezébe. Mert fél. És mert nem tudja, mi a helyes.

Mindenesetre – mert ez is hozzátartozik a történethez – élt itt egy, a nehéz sorsból bizonyos értelemben a csillagos égig emelkedő ember, aki úgy szavalta el József Attila Kései sirató című versét, hogy az ember szíve beleszakad, olyan orgánummal, mint anno Latinovits. Úgy gondolom, ehhez nem az kellett, hogy napokig gyakoroljon, hanem az, hogy átérezze azt a fájdalmat, amit annak idején a költő is átélt. A szeretet iránti marcangoló sóvárgást. Az anyai szeretet iránt, ami semmi mással nem pótolható. Semmivel.

RIP Damu Roland

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!