NEHAZUGGY

Mikor mozdult meg utoljára egy nap alatt százezer ember egy közös célért?

Rendkívüli jó reggelt, demokratikus vidám vasárnapot mindenkinek! Kiemelten azoknak, akik e vérzivataros időkben hozzájárulnak ahhoz, hogy ezt a felületet életben tartsák. Ehhez néhány lépéssel közelebb kerültünk az elmúlt két napban, amiért nagyon hálásak vagyunk, de kár lenne tagadni: ezzel még nem dőlt el minden. Viszont. A jó hír az – így a hajrában külföldről meghekkelt ellenzéki előválasztás lezárulta után pár órával -, hogy ha már semmilyen baleset nem történik, akkor még ma eldől, és mi is megtudjuk, hogy ki lesz az az ember, akinek az igazi nagy meló, az oly sokak által remélt kormány- és rendszerváltás előkészítésének munkája nem most ér véget a második fordulós kampány végével, hanem most kezdődik. Ha nem is ma, de legkésőbb holnap.

Lehet, hogy sokak szerint leegyszerűsítőnek tűnik azt mondani, hogy tökmindegy, ki lesz a befutó, az nem királyi, császári rangot nyer el, nem teljhatalmú uralkodói felhatalmazást kap, hanem egy soha vissza nem térő, túlzás nélkül történelmi lehetőséget. Arra, hogy egy hatpárti koalíció élén, egy hatpárti koalíciót összetartva annyi embert állítson maga mögé, amennyi elegendő az országot egy puskaporos hordóvá züllesztő Orbán-rezsim demokratikus elzavarására. Pedig ez majdnem ennyire egyszerű. Francot egyszerű. Ez az elmúlt 30 év talán legnagyobb politikai kihívása. Az én megközelítésemben mégis világos a helyzet: aki erre komolyan vállalkozott (aki nem akarta igazán és eléggé, az már félreállt), az szerintem biztosan készen áll rá. Annyira biztosan, mint amennyire Orbán Viktor éjjel fél 3-kor, jól megérdemelt rémálmából ébredve bármikor készen áll a gyurcsánybrüsszelsorosmigránsozásra.

Biztos vagyok benne, hogy akár Dobrev Klárának, akár Márki-Zay Péternek hívják ezt az embert, tisztában van vele: az a rengeteg mocsok, amit a nyakába kap majd, egész embert kíván. És afelől sincs kétsége, hogy azt a legalább hatféle érdeket, amit közös nevezőre kell hoznia, szintén nem lesz egy sétagalopp közös nevezőre hozni. De majd megoldja. Ő is meg a hat főszereplő is. A pártok. Mert erre vállalkoztak, mert ezt ígérték hangosan és érthetően a választóiknak. Mert tudják, hogy ha erre nem képesek, akkor lőttek a történelmi lehetőségnek. És talán nekik is. Egyenként. Mert pontosan tudják milyen az, amikor valaki a lábai előtt heverő történelmi lehetőséggel nem él, hanem visszaél. Amikor nem arra használja a bizalmat, amire az való. Többek között azért tartunk ma itt. Hogy nem egy demokratikus országban a demokrácia ünnepének számító unalmas választásra készülődik a kormánypárt meg a hosszú évek sehova nem vezető sodródásai után végre összefogott ellenzéki térfél, meg a választópolgár, hanem egy újabb közel fél éves háborúra. Ami már olyan régóta tart, hogy néha már el sem hisszük, hogy lehet másképp is élni, mint így: acsarogva, gyűlölködve, mutogatva, öklöt rázva, védekezve és támadva. Végignézve, hogy fosztogatnak, kiröhögnek, megaláznak. Bárkit, aki alkalmas arra, hogy ellene uszítva ökölbe szoruljon elegendő ember, aki majd hálából a megvédésért, újra és újra hatalomban tartja őket. Szóval.

Nem tudom, hogy Dobrev vagy Márki-Zay. De miközben nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem mindegy az egyes koalíciós pártok mozgástere, a közös ellenzéki kampánystratégia, illetve az oly nagyon remélt Orbán-buktatást követő sikeres kormányzás szempontjából, hogy ki lesz a befutó, már most kijelenthető: akárhogy is lesz, akármi is lesz, az ország már most nyert ezzel az egésszel. Az a fele is, amelyik nem tud róla. Az is, amelyik még nem tud róla. Sőt, az is, amelyik szilárdan hiszi, hogy őt ez nem érinti. Az egyedüli, aki már most veszített, az az illiberális, korrupt kormánypárt, amelyiknek meggyőződése, hogy több mint 800 ezer embert simán zárójelbe lehet tenni, ki lehet röhögni, és azt mondani, hogy ezeket mind félrevezették. Gyurcsány, Soros, franc tudja, ki. Amelyik először megpróbálta elhallgatni, bagatellizálni, majd amikor ez nem sikerült, százmilliós kreténpropagandával beleavatkozni az előválasztás kimenetelébe. Amelyik meg van győződve róla, hogy elég lesz ráküldeni a haza ellenségeire a közpénzből buszoztatott békemenetet, változatlanul önteni az arcukba a Gyurcsány-terrort, a Gyurcsány-show-ról összegányolt végtelenített agyhalált, majd Mohácsot is a nyakukba varrni, és egy hanyag folytatjuk-kal behúzni a következő négy évet.

Lehet, hogy Legfőbb Ügyészségtől a Médiahatóságig, a Számvevőszéktől a Kúrián át az Alkotmánybíróság minden hatalmi kulcspozíciót belebetonoztak a NER-be, hogy ha bármi lesz is, legyen valahogy, de azt csak egyre szélesebb körű megvetéssel lehet nyugtázni, hogy erre volt elég az elmúlt évtized. Hogy a végén mocskos, illiberális eszközökkel kelljen védeni a harácsolmányt. Mert dehogy az életükért futnak a nertársak. Az elszámoltatás és a börtön elől, a privilégiumaik, a bársonyszékeik és a szerintük a közösből törvényesen zabrált vagyonuk megtartásáért futnak. És az a legocsmányabb benne, hogy ha netán képesek és alkalmasak is lennének rá, akkor se lenne esélyük sportszerűen küzdeni, vereség esetén pedig emelt fővel távozni. Mert se gerincük, se tartásuk, se bátorságuk nincs hozzá. De főleg mert ahhoz 12 évig tisztességesen kellett volna kormányozniuk, hogy egyáltalán szóba jöhessen az emelt fő. Pedig ha szóbajött volna, most nem kellene az erkölcsi pöcegödör legaljáról üvölteni, hogy ki Gyurcsány embere, és ki nem az.

Elég volt ebből. Legalább 800 ezer ember ezt nagyon pontosan érti. Lehet, hogy semmit nem fog érni az egész (az bebaszna), de az világosan látszik, hogy van párszázezer ember, aki láthatóan hajlandó tenni egy mindannyiunkhoz méltóbb, tisztább, becsületesebb és otthonosabb országért, aki képes áldozatot hozni, sőt, a személyes szimpátiáját, érzelmi kötődését háttérbe szorítva akár olyan jelöltre is szavazni, aki ugyan messze áll tőle világnézetileg, de annyira biztosan nem áll messze, mint ez az elszabadult hajóágyúként pusztító rendszer, amely mindenkitől egyformán távol áll. Attól is, aki nem tud róla. Amelyik nem a polgárai mellett, mögött, hanem velük szemben pöffeszkedik, amelyik nem értük, hanem ellenük teszi az éjt nappallá.

Ebből muszáj valamit tanulni, ebből muszáj tudni építkezni, hogy ne 800 ezer, hanem sokszor 800 ezer ember mozduljon meg a saját érdekében jövő tavasszal. Azoknak a pártoknak főleg érdemes levonni a konzekvenciákat, amelyeknek egy-két napjuk van arra, hogy majd az eredmény ismeretében hümmögjenek, prüszköljenek, méltatlankodjanak, elkeseredjenek, hőbörögjenek, megsértődjenek. Aztán be lehet fejezni, és amint arra egytől egyig fogadkoztni méltóztattak: a szavazók akaratát tiszteletben tartva be kell állni a győztes mögé. Összerakni a kampányt, lehetőleg a színfalak mögött leosztani a listás helyeket, lehetőleg a színfalak mögött felborítani a felborításra szoruló asztalokat, és aztán megalkotni a közös programot, kijelölni a közös irányt, és felszántani az országot. A hisztériák innen már senkit nem érdekelnek, arra már túl sok év elment feleslegesen, a változás legkisebb reménye nélkül.

Mert minden salakanyaggal és kevéssé vállalható közjátékkal, megszólalással, üzenettel együtt és mindezek ellenére, üdítő, felemelő, inspiráló hetek voltak ezek. Voltak viták, személyeskedések, vádaskodások, kínos dolgok kerültek a felszínre, vállalhatatlanul rossz arcok akadtak fenn a népakarat rostáján, és vannak bizonyára sebek, amelyek ápolásra szorulnak. De aki azt állítja, hogy olyan mély sérülések keletkeztek itt, hogy azokat begyógyítani nem lehet, aki bármilyen módon folytatni szeretné a sárdobálást, az elfelejti, hogy itt ki a valódi ellenfél és mi a valódi tét. Az nem érzi a súlyát annak, hogy itt naponta sok tízezer ember mozdult meg azért, mert egy csomó elvesztegetett idő után most azt érezte, hogy van értelme. Mikor mozdult meg utoljára egy nap alatt százezer ember egy közös célért? Mikor volt utoljára olyan, hogy lelkes, elszánt emberek ezrei, tízezrei heteken keresztül azért dolgoztak önként, hidegben, melegben, esőben, sárban, szélben, reggeltől estig, estétől reggelig – sokan még most is azért dolgoznak -, hogy a közös cél megvalósulhasson? Mikor volt az utoljára, hogy fiatalok tömegei érezték úgy, hogy a politika róluk is szól, nekik is van keresnivalójuk ott, ahol dönteni lehet jelenről, jövőről, akik annyira magukénak éreztek egy ügyet, hogy azért tenni is hajlandóak voltak?

Nem tudom, hogy mi lesz az előválasztás kimenetele (sejtéseim vannak, de azok senkit nem érdekelnek), de az biztos, hogy azokat az önkénteseket – nem kizárólag, de – nagy számban fiatalokat, akik nélkül ez az egész nem jöhetett volna létre, akik heteken keresztül működtették ezt az egész előválasztási rendszert, meg azokat a százezreket, akik hosszú évek után rájöttek, hogy a demokrácia csak akkor működik, ha ők is részt vesznek benne, hogy akkor van esély bármin változtatni, ha nem másokra bízzák a döntést, nem lehet becsapni. Történelmi lehetőség áll az ellenzéki pártok és politikusok előtt, amit akkor fognak tudni sikerre vinni, ha most helyesen vonják le az elmúlt hetek tanulságait. Az, hogy az előválasztást apróbb kilengésekkel ugyan, de sikerre vitték, szép teljesítmény. Már csak a kormányzóképes erőt kell felmutatni, és a választást kell megnyerni. Menni fog? Ugye menni fog?

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább