VENDÉG

A magyar költészet, mint politikai tett (2)

Vázlat a társadalomkritikus líráról – a felvilágosodástól napjainkig

A magyar költészet, mint politikai tett (1)

3. A diktatúra nyelvén – Hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban

A Rákosi-korszak alatt a kultúrát szigorú állami irányítás, cenzúra és ideológiai elvárás uralta. A hivatalos irányvonal a szocialista realizmus volt, amely elvárta a művészektől a rendszer, a párt és a kommunista eszmék szolgálatát. Néhány korábbi alkotó belső emigrációba vonult, azaz a kivárást választotta, gyermekverseket írt, a szerelmi lírát művelte vagy idegen nyelvről fordított. Nyílt ellenzékiség gyakorlatilag lehetetlen volt, a sajtót és a kiadókat a párt irányította. Politikai üldözés is fenyegette azokat, akik túl messzire mentek (letartóztatás, állásvesztés, elhallgattatás). De még ebben a szorított, kontrollált közegben is létezett ellenzéki – vagy inkább rejtett, burkolt – költészet. Néhányan vállalták a kockázatot, s allegorikusan, szimbolikusan vagy csak a fióknak írva fogalmaztak meg kritikát a diktatúrával, az elnyomással és a háború utáni erkölcsi válsággal szemben.

Illyés Gyula 1950-ben írta meg az Egy mondat a zsarnokságról című versét, de csak 1956-ban, a forradalom idején tette, tehette közzé. A mű az elnyomás elleni költői kiállás szimbólumává emelkedett. A 200 soros egyetlen mondat utolsó szakasza:

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

e dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

A korszak miliőjét jól példázza, hogy 1955-ben, a nagy zeneszerző halálának 10. évfordulóján megjelent Illyés Bartók című verse egy szakmai hetilapban. Ebben a szerző vitába száll a kor hivatalos kultúrpolitikájával, amely szerint Bartók dekadens, érthetetlen, a fül számára irritáló zenét alkotott, amely idegen a magyar néplélektől, fényes jövőnktől, tehát tiltott. A cenzúra nem volt elég éber, így a lap kikerült a standokra, de nem sokáig, mert rövidesen jöttek az el nem adott példányokat összeszedni, s bezúzták azokat. A szerkesztőt kirúgták. (Itt megjegyzem, hogy néhány komoly előélettel, teljesítménnyel rendelkező művész védett volt az atrocitásoktól, persze, csak ha nem foglalkozott politikával. Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor és felesége Károlyi Amy, Vas István, Latabár Kálmán, Básti Lajos pl. közéjük tartozott.)

Inkább csak utólag derült ki, hogy néhány költő írt rendszerkritikus verseket (is), amelyek aztán később előkerültek. Ilyen volt Vas István, Pilinszky János, Juhász Ferenc. A felsoroltaknál is csak metaforák és szimbólumok mögé rejtve, természeti képekbe kódoltan, történelmi párhuzamok formájában (ókor, Biblia, mitológia) jelent meg a társadalomkritika.

Gérecz Attila költészete a korszak különleges színfoltja. Lírája Radnótihoz hasonlóan nem csupán irodalmi értékként, hanem történelmi és erkölcsi tanúságtételként is számottevő. Az ifjú öttusázót, élsportolót „összeesküvés” vádjával 1950-ben tartóztatták le, majd 15 év fegyházra ítélték. 1954-ben kezdett verseket írni. A forradalom idején szabadult ki, rögtön fegyvert fogott, de néhány nap múlva elesett a budapesti harcok során. Az ítélet című versében egyik társa börtönben töltött utolsó perceiről ír:

Gyula teste már nem soká élt.

(Mészben a csontváz is elmállik.)

De mikor a hóhér hozzáért,

hangja kizúdult az utcákig,

süvöltve tovább: “a hazáért

és a népért mindhalálig!…”

Az 1956-os forradalom leverését követő megtorlások után kialakuló „puha diktatúra” időszakában nagyot változott a költők és a költészet helyzete is. Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” kádári elve lassan, de biztosan egyre szélesebbre tárta a kapukat az alkotók előtt, s a „három T” tiltott szegmensébe egyre kevesebb alkotó és mű került. 

A rendszerkritikus líra nem feltétlenül jelentett nyílt politizálást. E kor költőinek közös jellemzője, hogy a társadalmi feszültségek, az elhallgatott 1956, a kollektív felejtés, a nemzeti identitás válsága, az elidegenedés és az erkölcsi elbizonytalanodás ellen emelték fel szavukat, tudatosan vagy öntudatlanul feszegetve a határokat.

Csoóri Sándor a nemzeti és társadalmi öntudat elsorvadását, a belső szorongást és a lelkiismereti válságot írta meg. Petri György ezzel szemben szatirikus, ironikus hangon, mégis tűpontosan fogalmazta meg a közélet hazugságait, a rendszer működési mechanizmusát.

A legsúlyosabb tabu 1956 emléke volt. Ezzel kapcsolatban Nagy Gáspár nevét kell megemlíteni. 1984-ben az Új Forrás, 1986-ban a Tiszatáj irodalmi folyóiratok egy-egy kinyomtatott számát zúzatták be, mert a szerkesztők figyelmét elkerülte a költő ’56-os forradalomra való utalása. Az Új Forrásba bekerült vers címe Öröknyár: elmúltam 9 éves. A problémás szakasz:

egyszer majd el kell temetNI

és nekünk nem szabad feledNI

a gyilkosokat néven nevezNI!

A rezsim paranoiáját mutatja, hogy a sorvégi NI Nagy Imre monogramja, tehát a vers nem jelenhet meg.

A rendszerkritika nemcsak a témaválasztásban, hanem a formanyelvben is megjelent. Az avantgárd vagy groteszk költészet (Erdély Miklós, Orbán Ottó, Zalán Tibor) a nyelvet magát fordította ki a hivatalos diskurzus ellenére. Mások, mint Pilinszky János vagy Juhász Ferenc, látomásos, metafizikus vagy biblikus hangvétellel festették meg a történelem és az emberi szenvedés erkölcsi mélységeit.

Utassy József líráját szenvedélyes szabadságvágy, a népi sors vállalása és morális következetesség jellemzi. Versei gyakran váltak szimbolikus kifejezésekké a rendszerrel szembeni belső ellenállásnak. Zúg március versében Petőfit szólítja:

a jognak asztalánál lopnak,

népek nevében! S te halott vagy?!

Holnap a szellem napvilágát

roppantják ránk a hétszer gyávák.

Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:

szólj még egyszer a Szabadságról!

Bródy János dalszövegíróként került be a rendszerkritikus költők sorába, énekelt versei a korszak egyik legfontosabb zenei-lírai ellenhangjává váltak. Ugyanígy kiemelendő Bereményi Géza és Csengey Dénes szerepe is, akik a költészet és a dalszöveg határvonalán fogalmaztak meg fontos gondolatokat. Mindketten (Cseh Tamással) egy egész nemzedék elhallgatott valóságát énekelték meg, Csengey Dénes pedig a nyolcvanas évek ellenzéki lírájának szimbolikus alakja is lett.

A határon túli magyar költők, mint Kányádi Sándor, Farkas Árpád vagy Lászlóffy Aladár, az erdélyi kisebbségi lét feszültségeit, az identitásmegőrzés és az elnyomás összefonódását jelenítették meg, gyakran szimbolikus, allegorikus formában.

Az említett költők erkölcsi kiállásukkal, a rejtett ironikus vagy allegorikus kritika megfogalmazásával és a társadalmi emlékezet megőrzésével járultak hozzá a „túléléshez”, illetve a ’80-as évek közepétől a rendszerváltás előkészítéséhez. Abban aztán Csoóri Sándor és Csengey Dénes tevékeny politikai szerepet is vállalt.

4. A szabadság nyelvén – Magyarok közt európai

Láttuk, hogy a magyar költészet története szorosan összefonódik a hatalomhoz való viszony újra és újra megfogalmazott kérdésével. A XIX. századi nemzeti költészet forradalmi hevülete, József Attila társadalmi lírája, vagy a késő Kádár-kor tiltott és tűrt költői egyaránt tanúsítják: a vers nem csupán esztétikai forma, hanem ellenállás is lehet. A rendszerváltást követő évtizedekben azonban sokáig úgy tűnt, a líra elveszítheti közéleti szerepét: a szabadság illúziója, a pluralizmus látszata háttérbe szorította a rendszerkritika nyelvét. A kétezres évektől kezdve azonban a kiábrándulás, a demokrácia kiüresedése, a társadalmi egyenlőtlenségek súlyosbodása újra életre hívta azt a költészetet, amely nem csupán szemlélő, hanem kérdező, bíráló és utat mutató is.

A kortárs költészet megítélése mindig a legnehezebb feladat. Évtizedek kellenek még ahhoz, hogy kialakuljon a kánon, s talán fél évszázad, hogy kiderüljön, kiknek a munkássága válik maradandó értékké. Továbbiak tehát még a korábbi korszakoknál is szubjektívebben a szerző válogatását tükrözik, megengedve, hogy mások másik 20-30 magyar lírikust neveznének meg az elmúlt évtizedek jeles rendszerkritikus költőjének.

Jómagam a kiválasztott költőket igyekeztem többféleképpen csoportosítani: nemzedéki hovatartozás, stiláris eszközök és tematikus hangsúlyok mentén egyaránt kirajzolódnak markáns vonulatok.

Faludy György költészete különleges helyet foglal el a XX. század magyar lírájában. Két emigrációval terhes, tragikus, egyben kalandos sorsa, amelynek során csaknem tucatnyi országban élt, igazi világpolgárrá tette. 1950-53 között az ÁVH fogságában, illetve a recski kényszermunkatáborban „fejben írt” és memorizált versei Magyarországon először 1989-ben jelenhettek meg, s egyéb, korábbi költeményei is csak a rendszerváltás környéki időszakban. 1980-ban, Torontóban írt Tanuld meg azt a versemet költeménye a kultúra, az emberi értékek és a környezet pusztulására való figyelmeztetés, egyben a háborúk elleni felkiáltás.

Tanuld meg ezt a versemet,

mert nemsokára könyv se lesz,

költő se lesz és rím se lesz,

és autódhoz benzin se lesz

1989-ben hazatelepült, s ettől kezdve a hazai közállapotok kritikáját is rendszeresen megfogalmazta, ironikus, szatirikus hangnemben. Csalódottsága oka a politika álszentsége és a demokrácia kiüresedése.

A rendszerváltás utáni idősebb nemzedék, amely már a Kádár-korszak éveiben is aktívan írt, a rendszerváltás után sem hagyott fel a hatalom természetének vizsgálatával. Parti Nagy Lajos groteszk, játékos nyelvezetével a közéleti nyelv és a politikai kommunikáció torzulásait leplezi le; legismertebb ilyen munkája, a Fülkefor és vidéke, már-már szatirikus krónika. Kukorelly Endre lírája posztmodern eszközökkel, de mély morális kérdésekkel dolgozik, gyakran tematizálva az értelmiségi szerepvállalás dilemmáit. Kemény István verseiben a közélet szorongása és a személyes felelősség kérdései jelennek meg, míg Halasi Zoltán vagy Vörös István inkább filozofikus hangon, történelmi párhuzamokkal élve, szimbolikus síkon fogalmazza meg bírálatát. A szókimondó Baranyi Ferenc verseit áthatja a humanista szemlélet, gyakran kemény szavakkal áll a kiszolgáltatottak, elnyomottak oldalára, és mindig kereste az erkölcsi igazság érvényesítésének lehetőségét – legyen szó diktatúráról, hatalmi visszaélésről vagy társadalmi közönyről. Tudod-e mit teszel? versében sokasodnak a kérdések:

Mikor csalóra adod a voksod:

tudod-e, mit teszel?

Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:

tudod-e, mit teszel?  ….

Mikor vak, süket vagy készakarva:

tudod-e, mit teszel?

Ebbe a csoportba sorolom Bródy Jánost, akinek rendszerkritikus lírája az elmúlt két évtizedben reneszánszát éli.

A kétezres évek értelmiségi költészete újabb irányokat nyitott. Térey János Budapest romos városképein keresztül reflektált a történelem és a jelen egymásra rétegződésére, miközben ironikusan, de súlyosan bírálta a társadalmi apátiát. Nádasdy Ádám az identitás, a nyelv és a kisebbségi lét kérdésein keresztül fogalmazza meg az egyén és hatalom közti feszültségeket. Tóth Krisztina sokáig visszafogottabb közéleti költőként volt ismert, de az utóbbi években egyre nyíltabban szólal meg társadalmi és erkölcsi kérdésekben, különösen a nők helyzetét tematizálva. Ugyanebbe a körbe tartozik a felvidéki Csehy Zoltán is, aki a klasszikus kultúra és a kortárs normarendszerek ütköztetésével, homoerotikus tematikákkal és nyelvi provokációval teremt új rendszerkritikus hangot. Bár az erdélyi származású Orbán János Dénes később a kulturális establishment felé sodródott, korai versei markáns és provokatív rendszerkritikát képviseltek.

A legfiatalabb nemzedék, különösen a nyolcvanas-kilencvenes években születettek, már nem a rendszerváltás ígéreteivel, hanem annak kiábrándító következményeivel szembesültek. Erdős Virág az egyik leghatározottabb, szókimondó rendszerkritikus költője korunknak. Szociális érzékenysége – különösen a hajléktalanság, a gyermekéhezés és az állami embertelenség témái – kíméletlen őszinteséggel jelenik meg verseiben, mint az Ezt is el című kötetében. Kemény Zsófi(a) a slam poetry-ből érkezett, de kötött formában is megtartotta társadalmi elkötelezettségét: a fiatalok létbizonytalanságát, a női kiszolgáltatottságot és a politikai közöny bénultságát tematizálja. Závada Péter intellektuális, filozofikus költészete gyakran ironikus kritikát fogalmaz meg a kulturális elit, az emlékezetpolitika és a hatalmi reprezentációk felé. A slam kiemelkedő alakja, Simon Márton lírája inkább személyes és érzelmi, de gyakran utal az egzisztenciális szorongás társadalmi gyökereire is. Pion István, szintén a slam irányából érkezve, határozott közéleti témákat jelenít meg, míg a vajdasági Bencsik Orsolya és az egy generációval idősebb Varga Mátyás a test, a vallás és a politika viszonyrendszerét vizsgálják új, gyakran ironikus vagy tabudöntő hangnemben.

A rendszerkritika a kortárs magyar lírában nem kizárólag politikai pamfletként jelenik meg. A költők sokféle stílusban – groteszk, ironikus, filozofikus vagy dokumentarista formában – reagálnak a társadalmi és hatalmi viszonyokra. Tematikusan külön is kiemelhető néhány visszatérő motívum: a társadalmi egyenlőtlenségek és kiszolgáltatottság (Erdős Virág, Baranyi Ferenc, Mohácsi Balázs), a politikai szatíra (Parti Nagy Lajos, Térey János, Kukorelly Endre), a női nézőpont és hatalmi viszonyok (Tóth Krisztina, Kemény Zsófi), a fiatal generáció lázadása (Závada Péter, Simon Márton, Pion István), valamint az identitás és emlékezetpolitika kérdéskörei (Nádasdy Ádám, Csehy Zoltán, Vörös István).

Az elmúlt 35 év magyar költészetének egyik legfontosabb tanulsága, hogy a líra nem veszítette el társadalmi érzékenységét és morális erejét. A költők – akár groteszk hangon, akár filozofikusan vagy személyes vallomásként – nem csupán leírják a jelen valóságát, hanem kérdeznek, tiltakoznak és alternatívát kínálnak. Munkásságuk emlékeztet minket arra, hogy a vers lehet a szabadság nyelve – akkor is, ha körülötte a szabadság egyre szűkül.

Butola Zoltán

Butola Zoltán: Hommage à József Attila – 2025

Százhúsz évvel ezelőtt születtél,

egy csatakos, füstös város peremén,

hol a kenyér is csak álom volt néha,

és senkit sem hordott a sors a tenyerén.

Már bölcsődben is lázadó voltál,

nem hajoltál, csak néztél kérdve fel –

gyermekként már mentél fejjel a falnak,

a semmi ágán ülő szíved csak Mama érte el.

Későn sirattál,

magadra maradtál.

Tiszta szívvel írtál, mint ki gyújtogatna, 

nem viselte ezt el az egyetem fura ura.

Nem volt semmid. Semmid, csak a szavak,

éheztél, de a mindenséggel mérted magad.

Levegőt! – kiáltottad, de nem hallották,

csak szorították rád a szabályokat,

te csak mentél, perlekedtél Istennel is,

s naponta lépted át a határokat.

Dübörgő földön jártál, csillagok közt szálltál,

megtestesítője az önmarcangolásnak,

soraidban folyton ott feszült a kérdés:

van-e helye e világban József Attilának?

Ódát írtál a szerelemhez,

a nőhöz, aki akkor megigézett,

elmédbe savak martak, csillagok gyúltak,

költői képeidbe mindez beégett.

Úgy szerettél, mint anyját a gyermek – 

a ritmus zenélt, a rímek szép sorba álltak,

mégsem feküdt másnap melléd senki,

hiába vártad, s vetetted meg az ágyad,

A vonat késett.

A leltár kész lett.

Aztán harminckét éves lettél,

de nem várt sem gyertyaláng, sem torta,

mögötted küzdelmes, bús évtizedek,

nálunk ez a költő-zsenik sorsa.

Izzó szenvedély, gyötrő kitárulkozás,

elképesztő asszociációk sora,

míg meglelted hazádat, a Dunánál,

mégsem jött el a boldogság kora.

Szárszón a csend lett végső társad,

a vonat akkor bezzeg nem késett,

ki tudja, mi járhatott fejedben,

ének, szép szó, rím vagy a balvégzet?

Nem szült a szabadság azóta sem rendet,

küzdöttünk érte, de nem úgy, ahogy kellett.

Most vajon mely falnak rontanál neki?

Hűvös halomba melyik fát vágnád ma ki?

Mi fájna nagyon? Hogy megvan még

a térképet rajzoló penész a falakon?

Állnád ma is a forgószelet?

Vagy várnád, míg a haza élve eltemet?

Számomra te vagy a legfontosabb,

ki valaha verset írt anyanyelvemen,

a Két hexameter lett vezérlő csillagom,

mély igazságát sohasem feledem.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább