VENDÉG

8 tézis Európa jövőjéről

Vendégszerzőnk régóta érlelt gondolatait összesítő, nagyobb lélegzetvételű írásának első része olvasható alább, amelyet vitaindítónak is lehet tekinteni; számos olyan problémát vet fel, amelyekről nem pusztán érdemes, de elengedhetetlenül szükséges is volna vitázni. Legalábbis azoknak, akik számára az Európai Unió jelenti a jövőt, de látják a közösség gyengeségeit egy sok szempontból ijesztő irányba tolódó, feje tetejére állt világban. Butola Zoltán három gyermek apja, négy unoka nagypapája, írását az ő jövőjükért érzett aggodalom is motiválta. A 8 szempont, amit a szerző figyelmünkbe ajánl: 

1. Az Európai Unió reformjának kényszere

2. Kontinentális gondolkodás és tudatos tervezés

3. Közös védelem és biztonságpolitika

4. A populizmus és az autokratikus rendszerek visszaszorítása

5. Demográfia és migráció

6. Az euró szerepének erősítése és kiterjesztése

7. Az EU bővítésének irányai és feltételei

8. A reform nem az Európai Egyesült Államokat jelenti

Adalékok, javaslatok az Európai Unió megújításának irányaihoz

Bevezetés

A nyugat-európai országok vezetőinek örök hálával tartozunk, mert a II. világháború utáni romokat eltakarítva felismerték, hogy a nemzeti önérdekek hangsúlyozásának és megvalósításának újabb és újabb pusztító következményeit elkerülendő olyan új intézményrendszert hoztak létre, amelynek alapvető célja a béke fenntartása, a gazdasági fejlődés biztosítása, továbbá az európai népek közötti együttműködés és szolidaritás megerősítése volt. Az 1951-ben 6 állam (Franciaország, Németország, Olaszország, Belgium, Hollandia, Luxemburg) által létrehozott Európai Szén- és Acélközösségként induló kezdeményezés mára átfogó politikai és gazdasági unióvá nőtte ki magát, amely 27 tagállamot fog össze 450 millió polgárral. Ám az elmúlt évtizedekben a világ jelentősen megváltozott, és ezzel együtt Európa előtt is új típusú kihívások jelentek meg, amelyek az Unió szerkezetének, működésének és megoldási módjainak újragondolását követelik meg.

Az Európai Unió kialakulása a 20. század legnagyobb politikai teljesítménye volt (1951-1957-1993). Egy olyan kontinensen, amelyet évszázadokon át háborúk, nemzeti, vallási konfliktusok és rivalizálás jellemzett, végre megkezdődött egy integrációs folyamat, amely a békére, az együttműködésre és a közös jövő reményére épült. A kezdetben gazdasági jellegű szerveződés fokozatosan politikai dimenzióval egészült ki, mára pedig az Európai Unió a világ egyik legfontosabb politikai-gazdasági térségévé és szereplőjévé vált, egyben példát mutat a földkerekség más régióinak. Megmutatja, hogy lehetséges a kölcsönös előnyöket kihasználva, a demokrácia és a jogállamiság alapjára építve nagyon eltérő méretű, történelmű, soknyelvű és kultúrájú népeknek békében egymás mellett élni. Bizonyítja, hogy a nemzeti, illetve állami elzárkózás erősítése helyett – meghatározott pontokon – a határok lebontása nemcsak lehetséges, de kifizetődő is. 

Azonban a globális viszonyok gyors és drasztikus átalakulása, valamint az Unió belső strukturális kihívásai egyértelműsítették: az EU jelenlegi működése reformra szorul. A nemzeti keretekben való gondolkodást az eddigieknél erőteljesebb kontinentális szemléletnek kell felváltania, amely az összefogásra, a közös védelemre, a demokratikus értékek megőrzésére, képviseletére és az értékalapú bővítésre épít. 

Európa jövője azon múlik, hogy képesek vagyunk-e tovább építeni egy olyan integrált, demokratikus és tudatos közösséget, amely nemcsak alkalmazkodik a változó világhoz, hanem aktívan formálja azt. Az Európai Unió jövője nem lehet pusztán a status quo fenntartása: alapvető és bátor reformok szükségesek ahhoz, hogy a kontinens választ adjon a 21. század kihívásaira. Ehhez politikai akarat, társadalmi bölcsesség és közös felelősségvállalás kell. Csak így maradhat Európa közös otthonunk, amely biztos és békés jövőt garantál polgárai számára.

Alábbiakban igyekszem áttekinteni az Uniót érintő legfontosabb kihívásokat és vázlatos javaslatokat megfogalmazni egy hatékonyabb, egységesebb és ellenállóbb Európa megteremtése érdekében.

1. Az Európai Unió reformjának kényszere

Az EU működése a konszenzuskeresésre, a kompromisszumokra és a tagállami szuverenitás tiszteletben tartására épül. Ez a modell történelmi értelemben érthető, lényegét tekintve mindenképp a továbbiakban is megőrzendő konstrukció. Néhány esetben a döntéshozatalt azonban lassúvá teszi, az egységes fellépést olykor feleslegesen akadályozza. A vétójogok, a tagállami prioritások szétszórtsága, valamint az Unió belső politikai széthúzása egyre gyakrabban gátolja a hatékony válaszadást, legyen szó geopolitikai konfliktusokról, járványokról vagy gazdasági válságokról. Külpolitikai vagy védelmi kérdésekben – ahol egyhangúságra van szükség – gyakran előfordul, hogy egyetlen tagállam vétója megbénítja az egész Unió fellépését. 2022 és 2025 között pl. Magyarország blokkolta, illetve elhúzta-halogatta több ízben is Ukrajna támogatásának vagy Oroszország szankcionálásának kérdéseit, s ez megmutatta, hogy az egyhangúsági követelmények megbéníthatják az Unió cselekvőképességét. (Az érintettek tudnának arról mesélni, hogyan esett szét, illetve szűnt meg országuk a XVIII. század végére, mert a szejm, a Lengyel Királyság és Litván Nagyfejedelemség uniójának országgyűlése beleesett a saját csapdájába azzal, hogy elfogadta és alkalmazta a „liberum vetot”. Ez a szabály azt jelentette, hogy bármelyik képviselő egyedül megakadályozhatta a szejm döntéshozatalát, ha ellenezte az elfogadandó határozatot. A szejm így gyakran működésképtelenné vált, fontos gazdasági, katonai vagy közigazgatási reformokat nem tudtak elfogadni. A szomszédos államok, Oroszország, Poroszország és Ausztria kihasználva a lehetőséget, megvesztegettek képviselőket, hogy vétóval akadályozzák a lengyel belpolitikát. A liberum veto jó szándékkal – az egyéni szabadság és az egyhangúság biztosítása céljából – született, de a gyakorlatban a szejm működésképtelenségéhez és az állam bukásához vezetett. A felosztást végző három nagyhatalom pedig dörzsölte a tenyerét.)

A világpolitikai színtéren való hatékony szerepléshez az EU-nak gyors(abb), egységes(ebb) és bátor, bátrabb fellépés szükséges. Ehhez intézményi reformra, például az egyhangúságot követelő döntések rovására a minősített többségi döntéshozatal kiterjesztésére van szükség a külpolitika és biztonságpolitika területére éppúgy, mint a kötelezettségszegési eljárások esetében. Ez utóbbi folyamat célja, hogy ha a tagállam megsérti az uniós jogot, elérje, kikényszerítse a jogsértés megszüntetését.

A közeljövőben napirendre kerülő bővítések, a balkáni államok, Ukrajna, Grúzia, Moldova, Törökország majdani esetleges csatlakozása további bizonytalanságot hoz az egyhangú döntéshozatalt kívánó területekre.

Álláspontom szerint egy olyan módosítás szükséges, amely az egyhangú döntéshozatal helyett azt követelné meg, hogy akkor valósul meg, lép hatályba a döntés, ha az EU lakosságának legalább 90%-át képviselő államok vezetői azt megszavazzák az Európai Tanácsban.

Az Eurostat által közzétett adatok (becslés) szerint az EU teljes népessége 2024 elején 449,2 millió fő volt. A 27 tagállam népessége a következő:

1. Németország: 83 400 000 fő
2. Franciaország: 68 400 000 fő
3. Olaszország: 58 989 749 fő 
4. Spanyolország: 48 797 800 fő
5. Lengyelország: 36 621 000 fő
6. Románia: 19 064 400 fő
7. Hollandia: 17 942 900 fő
8. Belgium: 11 832 000 fő
9. Görögország: 10 900 600 fő 
10. Csehország: 10 693 939 fő
11. Svédország: 10 452 326 fő 
12. Portugália: 10 467 366 fő
13. Magyarország:   9 584 627 fő 
14. Ausztria:   9 006 398 fő
15. Bulgária: 6 916 548 fő 
16. Dánia: 5 833 883 fő
17. Finnország: 5 527 493 fő 
18. Szlovákia: 5 449 816 fő 
19. Írország: 5 123 536 fő
20. Horvátország: 4 036 355 fő 
21. Litvánia: 2 794 700 fő
22. Szlovénia: 2 108 977 fő 
23. Lettország: 1 907 675 fő
24. Észtország: 1 330 068 fő 
25. Ciprus:   896 000 fő 
26. Luxemburg:   634 814 fő
27. Málta:   563 443 fő 

Könnyen belátható, hogy az általam javasolt metódussal csak a 4 legnagyobb népességű állam (Németország, Franciaország, Olaszország és Spanyolország – egyben a négy legnagyobb gazdaság) lenne képes vétóra, azaz egyedül megakadályozni a 90%-ot igényló ügyekben a döntést, a többi tagállam csak kisebb-nagyobb csoportokban tudná ezt megvalósítani (pl. a V4-ek). Tehát a „kisállamok” lehetősége a döntések blokkolására megmaradnának, de csak akkor, ha együttesen elérik a 45 milliós lélekszámot.

2. Kontinentális gondolkodás és tudatos tervezés

Az Unió sikeres működésének egyik legfőbb feltétele volt, hogy a tagállamok ne pusztán nemzeti szemszögből hozzák meg döntéseiket, hanem figyelembe vegyék a teljes kontinens érdekeit. Az EU jelenlegi politikai kultúráját emellett továbbra is nagymértékben befolyásolják a nemzeti szintű rövid távú politikai érdekek. Egyre erőteljesebb jelenség, hogy a tagállamok gyakran saját belpolitikai céljaik, pártjaik választási sikerei elérésére használják fel az uniós kereteket – ezzel pedig éppen azt a közösségi szellemet ássák alá, amelyre az integráció épül. A közös jövő, a környezeti fenntarthatóság, a digitális átállás, az energiaügyek vagy az oktatáspolitika, de az illegális migráció sem kezelhető pusztán nemzeti keretek között. A menekültválság során (2015–2023) a közös kvótarendszer elutasítása néhány tagállam – például Lengyelország vagy Magyarország – részéről szolidaritáshiányt mutatott, ami gyengítette az Unió egységét, sőt élesen szembement az uniós együttműködés elvével. A klímaváltozás, a migráció, a határvédelem, a digitalizáció kiszélesítése, a kibertámadások elleni védekezés vagy éppen a közegészségügyi válságok (mint a COVID-19 járvány) olyan összetett, határokon átívelő problémák, amelyekre csak kontinentális szinten lehet valódi megoldásokat adni. A tagállamok közötti versengést, netán kiszorítósdit tudatos tervezésnek és együttműködésnek kell felváltania. Játékelméleti alapvetés, hogy az együttműködés közép- és hosszútávon mindig eredményesebb és hatékonyabb, mint a „disszidálás”, azaz a közös, egyeztetett cselekvések alóli kibúvók keresése.

Álláspontom szerint létre kell hozni egy uniós szintű stratégiai tervezési központot, amely az EU hosszú távú politikai, védelmi, gazdasági és társadalmi stratégiáit dolgozza ki és hangolja össze, természetesen a tagállamok legjobb szakértőinek alkalmazásával. Egy-egy területre, ágazatra vonatkozó, e központ által kidolgozott közép- és hosszútávú, az Európai Tanács révén a tagállamok által elfogadott stratégiai célokkal nem lehetnek ellentétesek az egyes államok, vagy az EU döntéshozó szerveinek rövidtávú taktikai döntései. Kényes kérdés, hogy a választási szavazatmaximalizálása törő (populista) politikai pártok gyakran elvtelen és megvalósíthatatlan, akár az adott párt egymást kizáró ígérgetéseit milyen módszerekkel lehetne szűrni, korlátozni. 

3. Közös védelem és biztonságpolitika

Oroszország ukrajnai agressziója, a három éve folyó kegyetlen háború, az USA kiszámíthatatlanná váló szerepvállalása és a megindult globális hatalmi átrendeződés világosan megmutatták, hogy Európa nem lehet többé naiv szereplő. Bár a NATO védelmi garanciái továbbra is kulcsfontosságúak, az Európai Uniónak ki kell fejlesztenie egy saját, összehangolt védelmi és biztonságpolitikai struktúrát, nem maradhat katonailag kiszolgáltatott. Egy önálló védelmi kapacitás kiépítése a NATO mellett mára már elengedhetetlenné vált. Szakértők szerint a NATO-tagsághoz kívánatos 2%-os GDP-arányos hozzájárulást 1%-kal kellene megemelni egy hatékony, modern, önálló európai védelmi erő létrehozásához és fenntartásához. Ha ezeket az egységeket Európában gyártott fegyverekkel, felszereléssel látnánk el, ez az 1% lényegében visszaforogna a tagállamok gazdaságaiba, munkaerőt foglalkoztatna, GDP-t termelne. 

Mindenekelőtt egy önálló, gyors reagálású EU-elitegységet kell felállítani, valamint a Frontex megerősítése is kívánatos a határok védelmében és a migrációs kihívások kezelésében. A gyors reagálású, alacsony létszámú (kb. 100 ezer fő) kiválóan képzett, a legmodernebb harci eszközökkel és a kiberhadviselés instrumentumaival felszerelt elitegység 24 órán belül bevethető lenne az EU bármelyik területén, illetve határainak védelmében. Kiképzésüket a legmodernebb haderővel rendelkező államok vállalnák, ezt követően a katonák saját országukban, hadseregükben, ott elkülönített egységekben folytatnák a gyakorlatokat, folyamatos képzésüket és részt vennének más alakulatok kiképzésében, betanításában is. Ezt az elitegységet a döntéstől számított fél-egy év alatt hadrendbe lehetne és kellene állítani. Bevetésüket az Európai Tanács a már fentebb említett 90%-os döntéssel rendelhetné el. Ezen túlmenően – meghatározott védelmi esetekre – egy nagyobb létszámú harcászati alakulat (kb. 300 ezer fő, ez az EU tagállamok jelenlegi haderejének kb. 20%-a) kerülne az európai katonai parancsnokság vezénylete alá. Kiképzésük része lenne a békefenntartáshoz szükséges ismeretek elsajátítása is. A továbbiak a gyors reagálású elitegységnél leírtak alapján történnének. Ez a két haderő a 2015-ös migrációs válsághoz hasonló problémát is kezelni tudna, illetve kirendelhető lenne pl. ukrajnai békefenntartásra. Az Európai Védelmi Alap (European Defence Fund) és a PESCO (Állandó Strukturált Együttműködés) keretében már elindultak közös projektek, ám ezek még mindig gyerekcipőben járnak. Ezek felgyorsítása, illetve a közös fegyverrendszer-fejlesztés és a hírszerzési együttműködés szükséges a szuverén európai fellépéshez. A franciák által felajánlott európai atomernyő létrehozása estén olyan elrettentő erő jönne létre, amely minden potenciális agresszort távol tartana az Unió területétől. Fentebb leírtak, azaz egy közös európai hadsereg nem váltaná ki a nemzeti védelmi erőket, hanem kiegészítené és erősítené azokat az agresszió, a külső határok védelme és a válságkezelés terén is.

4. A populizmus és autokratikus rendszerek visszaszorítása

A demokratikus értékek védelme nem csak nemzeti, hanem uniós szintű feladat. A populista és autokrata vezetők hatalomkoncentrációja, a jogállamiság megsértése aláássa az EU egységét és hitelességét. Az elmúlt évtizedekben több uniós tagállamban is erősödtek a populista, nacionalista és autokratikus politikai tendenciák. Ezek a pártok, mozgalmak – gyakran demokratikus, máskor álságos, csak látszólag demokratikus keretek között – a jogállamiság, a független sajtó, az igazságszolgáltatás, kipécézett kisebbségi csoportok és a civil társadalom ellen lépnek fel. Magyarországon és Lengyelországban az elmúlt években az Európai Bizottság többször is elindította az ún. jogállamisági eljárást (7. cikk szerinti mechanizmus), ám ezek hatékonysága korlátozott maradt, elsősorban a tagállamok politikai konszenzusának hiánya miatt.

A demokrácia védelme nem lehet pusztán tagállami feladat. Az EU-nak, illetve testületeinek erősebb jogi eszközökre van szüksége, például a jelenlegi hosszadalmas bürökratikus út helyett gyors lépéseket lehetővé tevő szabályozásra. Ennek vonatkoznia kell a pénzügyi szankciókra, amelyek révén megvonható az uniós forrásoktól az a kormányzat, amely tartósan és súlyosan sérti az uniós alapértékeket, továbbá a 7. cikkely szerinti eljárásra, a tagállam szavazati jogának felfüggesztésére az Európai Tanácsban.

Elengedhetetlen a tagállamok első számú politikai vezetői mandátumának korlátozása – legfeljebb két ciklusra szóló limit –, ez csökkentené az autokrácia kialakulásának esélyét. Ez a megoldás több stabil demokráciában is jól működik (pl. USA, Franciaország elnöki rendszere), s többé-kevésbé gátolja a hatalommal való tartós visszaélést, illetve nagy eséllyel számíthat akár büntetőjogi következményekre az a vezető, aki átlépi a törvényesség határait. Nicolas Sarkozy volt francia köztársasági elnököt korrupció, befolyással való üzérkedés, Silvio Berlusconi volt olasz miniszterelnököt adócsalás, Adrian Năstase volt román miniszterelnököt korrupció, hivatali visszaélés, Ivo Sanader volt horvát miniszterelnököt korrupció, hivatali visszaélés, sikkasztás miatt ítélték el jogerősen börtönre, Berlusconit – kora és betegsége miatt – „csak” közmunkára. S ahol az első számú vezető bűncselekményeket követ el, s ha ezt büntetlenül megteheti, az a rendszer sem nem demokrácia, sem nem jogállam. Egy gondosan és cinikusan felépített autokráciában a „vezér” bármit megtehet, hiszen a rezsimet úgy és azért hozták létre, hogy ő és kedvezményezettjei büntetlenek maradhassanak – az idők végezetéig.

Ezért javaslom a vezetői cikluskorlát bevezetését valamennyi EU-tagállamban: senki se tölthesse be két ciklusnál hosszabb ideig az első számú – köztársasági elnök, miniszterelnök – politikai tisztséget. Emellett a jogállamiság leépítése, tartós megsértése esetén az uniós támogatások, további jogsértés esetén a tagállam szavazati joga kerüljenek felfüggesztésre. Ezen a területen is az Európai Tanácsban jelenleg hatályban lévő egyhangúság követelményét az 1. pontban leírt 90%-os többségi szavazásra kell módosítani.

(Folytatása következik.)

Butola Zoltán

Pákozd, 2025. márciusában

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább