NEHAZUGGY

Rend, béke és nemzeti skizofrénia

Nekem aztán abszolút mindegy, hogy miről szónokol ma a Nemzeti Múzeum előtt, a tőle független sajtó, valamint a vele kritikus, azaz szerinte meg a Kövér-féle banda szerint nem is magyarok távoltartása mellett elhörgött ünnepi gyalázkodó beszédében Magyarország teljhatalmú tulajdonosa. Se élő, percről-percre, se halott tudósítás nem lesz róla, miután tegnap lényegében a Schmidt Máriától eltanult módszer szerint a magyar történelmet kiforgató, azt a pillanatnyi ördögi és mocskos politikai érdekeihez hajlító, külhoni magyaroknak címzett levelében már mindent leírt. Mindent, ami után már tök felesleges bármit mondania, akkor is, ha természetesen pofázni fog a zuhogó esőben. Meggyőződésem szerint ilyen mélyre előtte is kevesen süllyedtek az ország mindenkori miniszterelnökei közül, és a lehető legpejoratívabb értelemben kivételes őstehetségnek kell lennie annak, aki utána tudja csinálni ezt a műsort. Mert ugyan nincs cukorból az eltorzult teste, de utána is lesz élet, ő sem halhatatlan. Szerencsére. Utána, aki bárkit és bármit képes meggyalázni azért, hogy a korrupt irháját mentse.

Tehát az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 177. évfordulója van ma, 2025. március 15-én, amikor az önkényuralom pártjától független és szabad sajtó nagy részének állami ünnepségről való kizárása mellett Orbán Viktor a sebesre harapdált szájára veszi a magyar szabadságot, és kordonok mögül rázza az öklét Brüsszel felé. Végül is mi mást tehetne? Ezt tudja, ehhez ért, ezt csinálja kétharmados fennállása óta, akkor is ezt csinálta, amikor nem az volt a kérdés, hogy a mindenki pénzéből gyűlöletkeltő pártpropagandát finanszírozó állampárt megnyerik-e a választás, hanem legfeljebb az, hogy kétharmaddal vagy négyötöddel. Ebben a képben – ahogy a magát kivételes harcosnak és bátor embernek hazudó nagyon gyáva kisember megint elbújik a kerítés mögé a nemzet állítólagos ünnepén, elszigeteli magát a szabad sajtótól és a vele ellentétben még valóban szuverén és szabad magyaroktól – minden benne van abból, hogy a magyar nyelv- és irodalomórák helyett jó eséllyel a libalegelőn dekázó, a bántalmazó apja bántalmazásaiért a frusztrációját egy egész országon kétharmadtól kétharmadig leverő zsarnoknak mit jelent valójában a szabadság. Áldott szerencséje, hogy Petőfi Sándor és a márciusi ifjak nem tudják megkérdezni tőle, hogy ezt így hogy, haver? Milyen érzés a holttesteinken taposva, ránk hivatkozva, a mi nevünket a szádra véve önként és dalolva hajbókolni azoknak az oroszoknak, akik vérbe fojtották azt a szabadságot, amiért mi az életünket adtuk és egy pillanatig nem gondolkodtunk azon, hogy rabok legyünk vagy szabadok.

A tragikusan fiatalon elhunyt Petőfi Sándornál, az ő rövid alkotói pályája ellenére hatalmas életművénél nyilván senki és semmi más nem tudna koncentráltabb, elegánsabb és megsemmisítőbb választ adni az alább olvasható, miniszterelnökre és egyszerű emberre, utcaseprőre és agysebészre nézve egyaránt szégyenletes és pusztító sorokra, amelyeket sajnos nemcsak a szomszédos országokban (az is bőven több, mint ami elfogadható lenne), hanem világszerte idézik nemzeti ünnep alkalmából. Amelynek az idei meggyalázását Kövér házmester már idejekorán elkezdte, ő Révkomáromig gurult (ahol egy megveszekedett büdös, méltatlankodó szót nem szólt arról, hogy nemrég egy magyar fiatalt bántalmaztak azért, mert magyarul beszélt), hogy elhörögje az orwelli fideszes evidenciát, miszerint az Európai Unió béke helyett háborút, demokrácia helyett diktatúrát hoz ránk, ráadásul jólét helyett elszegényít minket. Nem a külhoni magyarok, nem a diaszpórában élő magyarok és nem is a magyarországi magyarok nevében, kizárólag a saját nevemben szégyellem magam ma (a diktatúra kapuját idéző alaptörvény-módosításaikért szégyellik magukat az alkotmányjogászok) a kollégiumi lábszagtársak helyett ezért a mocsokért:

„Emlékezünk (…) a márciusi ifjakra, akik úgy győztek az elnyomás felett, hogy a felforgatás helyett a rendet, a háború helyett a békét, a halál helyett az életet tűzték zászlajukra. Hitték: a világ célja a boldogság, ehhez pedig a legfőbb eszköz a szabadság. Ezt hagyták zsinórmértékül ránk is. Mi, magyarok ezért 2025-ben sem kívánunk mást, mint hogy teljes életet élhessünk: szabadon, korlátozás nélkül használhassuk anyanyelvünket, jelképeinket, és békében ünnepelhessük nemzeti örökségünket, amely Európa legjelentősebb kultúrnépei közé emel bennünket”. (…) Ma örömmel mondhatjuk el, hogy a magyar szabadság ügyének erős, kiállásra kész barátai is vannak, ugyanakkor azt is tudjuk: nemzeti érdekeink megvédése a mi feladatunk. Közösen kell fellépnünk azokkal az erőkkel szemben, amelyek a magyar nemzetrészek jogainak csorbítására törnek, és együtt kell gátat vetnünk minden olyan őrült tervnek, amely háborúba taszíthatja Európát.”

Nincs egyetlen olyan ügy, nincs az a zsinórmérték, amelynek érdekében, amelynek ellenében a fenti nemzeti szégyennel felérő sorok értelmi szerzőjével én közösen fel akarnék lépni bárhol bármikor. Persze el lehet intézni ezt a dörgedelmet az olyan tömör és frappáns reakciókkal, mint hogy elkelne egy magyar-történelem szakos tanár ennek a szellemileg kissé visszamaradott izének a korrepetálására, csak sajnos mindannyian tudjuk, hogy nincs ez szellemileg visszamaradva, éppen ez a probléma. Azon túl, hogy Európa jelentősebb kultúrnépei nem Fásy Ádámmal, Gáspár Győzővel, Nagy Feróval vagy Kis Grofóval mérik magukat, viszonylag ritkán fordul elő, hogy Európa jelentősebb kultúrnépei nem politikusokat, hanem bűnözőket választanak meg az országaik vezetésére, akik aztán a hatalmuk érdekében a saját mocskos politikai termékeikhez hajlítják, hamisítják a történelmet, és fekáliával kenik be a hősök emlékezetét. Mostantól az mindig is úgy volt, hogy aki szabad akar lenni, az rendpárti, békepárti módon behódol az elnyomónak, az agresszornak, mert jobb élni, mint megdögleni.

Ezek után már höröghet bármit, ezzel mindent elmondott. Tudtuk eddig is, de március 15-e apropóján ezt így leírni, felér egy hasba rúgással. Büszke rá, hogy azoknak az oldalára állt, akik bejelentkeztek a világ megváltóinak szerepébe és mindent felrúgnak, ami eddig kiszámíthatóságot, biztonságot jelentett nekünk itt Európában, és átnevezik normalitásra, a józan ész diadalára. Ennek az előgerinchúrosnak már nem pálya az unalmas nyugati demokrácia, a számos hibája ellenére mégis stabil és kiszámítható Európai Unió, ami a tagországainak és polgárainak Kövér uszításával ellentétben jólétet biztosít még ma is. Ma is, amikor Moszkva, az 1848-as forradalmunkat és szabadságharcunkat leverő orosz birodalom a szomszédunkat gyilkolja három éve. Kurvára nem jó, hogy van egy katonai szövetség, amelyik évtizedeken keresztül békét biztosított Európában, fel kell rúgni az egészet, mert a régi-új amerikai elítélt bűnöző-elnök és bandája úgy döntött, hogy más globális érdekei vannak. Ő meg ott dübörög vele a hídon. Mindazt, ami a magyaroknak és az európaiaknak biztonságot és kiszámíthatóságot jelentett, éppen most próbálják a szemünk láttára szétbarmolni oltástagadó, tudománytagadó, a szolidaritást, az erkölcsi értékeket, az emberséget megvető és lesajnáló nagypályás gazemberek és az európai uniós szegényház teljhatalmú tulajdonosa nemcsak azt várja el, hogy rezonáljunk arra, hogy ő ettől milyen boldog, de a nemzeti ünnepünket is meggyalázza azért, hogy igazolja, ő a jó oldalon áll. Igen, azt várja, hogy mostantól úgy olvassuk a történelmünket, hogy a márciusi ifjak, az aradi vértanúk, az 56-os hősök, az életüket a hazájukért feláldozó katonák mind háborúpártiak voltak. Petőfiék lényegében maguk hívták be az oroszokat a rend és a béke megteremtése érdekében.

Nem sokat tehetek ebben a gyomorforgató helyzetben, de annyit feltétlenül, hogy leírom: ma egyetlen ember van, aki a szó szoros értelmében háborúba akarja taszítani Európát, az pedig Vlagyimir Putyin tömeggyilkos az ő hű európai csatlósai támogatásával, akik mindent elkövetnek azért, hogy minél nagyobb legyen a felfordulás, az európai egység megbomoljon. Számomra nem Brüsszel az ellenség, én nem tartom veszélyesnek, ellenben kifejezetten hasznosnak tartottam a globális civilizáció szempontjából az amerikai kormányzati szervek (USAID) anyagi támogatásait (úgy is, hogy soha egy büdös vasat nem kaptam), mélységesen megvetem az egybites kreténeket, akik a „Soros-hálózat” veszélyeivel riogatnak, és nem, rohadtul nem hiszek abban, hogy Vlagyimir Putyin kivételével van akár egyetlen háborúpárti vezető ma Európában. Nem utolsó sorban bízom abban, hogy soha nem fogok eljutni arra a pontra, ahova Kövér, aki diktatúrának hazudja azt a közösséget, ahol egy 26:1 arányú szavazás esetén nem az 1 szavazatát veszi figyelembe, hanem a 26-ét.

Egyszóval nincs közös nevezőm Orbánnal március 15-én se, máskor se, és nem tartok rá igényt, hogy ő a haverjaival megmentsen azoktól a veszélyektől, amelyeket én nem tartok veszélyesnek magamra nézve. Én őket tartom kifejezetten veszélyesnek, mert egyelőre még nem jutottam el az erkölcsi amortizáció ama fázisába, ahol ne tudnám, hogy a tornádó, amit Trump trónra lépése óta egy emberként ünnepelnek, nem épít, hanem rombol, csak nyomort és szenvedést hagy maga után. Egyszóval egy olyan hatalom képviselői, akik 15 éve egyetlen ellenzéki javaslatot (a békepárti Mi Hazánk nem ellenzéki párt) nem vettek figyelembe, csak azért, mert számukra a baloldal az a Himnusz balsorsának szinonimája, amelyik normalitásnak tartja, hogy az a magyar, aki fideszes, nekem ne akarja megmondani, hogy miért küzdöttek a ’48-as hősök. Az orbánista történelemhamisítás ezennel felért a csúcsra, a skizofrénia körbeért, tisztelet a bátraknak, viszont mély megvetés a gyáva, meghunyászkodó, náluk hatalmasabbak talpát nyaló, jellemtelen politikai bűnözőknek.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább