NEHAZUGGY

Normális országban élni

Tamás Róbert | Február 16, Vasárnap | 8:02

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,446,963 forint, még hiányzik 1,553,037 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Napsugaras szép reggelt kívánok mindenkinek! Miután a politika már csordultig töltötte szemünket-szánkat-fülünket és elsősorban a lelkünket mocsokkal, úgy gondoltam, egy rendhagyó jóreggelt ellen nem lesz kifogása a többségnek. Így aztán ma reggel – amúgy is vasárnap van – kivételesen nem az előfizetéshez kötött Szalonnázón, hanem itt mesélek arról, milyen érzés az, ha otthonra talál az ember. Nem titok – itt az időjárásjelentésnél ki is derült többször -, hogy Granadában élek. Ami sajnos nem befolyásolja a szülőföldemért érzett felelősséget és szomorúságot, ám legalább van valami olyasmi is az életemben, ami nem dühöt, hanem mosolyt csal az arcomra.

Granada Andalúziában van. Andalúzia egy spanyol tartomány, majdnem akkora, mint Magyarország. Az ország hasonlóan működik, mint az USA, bár itt nincsenek tagállamok, ám a különböző tartományoknak külön kormányzóságuk van, a központi kormány meglehetős szabadságot biztosít a tartományi kormányoknak, a tartományi kormányok pedig messzemenően tiszteletben tartják az önkormányzatiságot, tehát Granada önkormányzata – ahogy a többi település esetében is így van ez – a legtöbb kérdésben maga dönt. Pontosabban a legtöbb esetben az itt élő emberek döntenek, ugyanis ha a város vezetői a helyükön akarnak maradni, akkor úgy kell dolgozniuk, hogy az a polgároknak is elnyerje a tetszését. Itt ugyanis nincsen meg az emberekben az a végtelen türelem (hogy ne alázatot mondjak), ami Magyarországon megvan. Ha valamiről a polgárok úgy gondolják, hogy nem az ő érdekeiket szolgálja, igen hamar az utcára vonulnak. Ehhez nem kell ám több hétig tartó szervezőmunka, percek alatt képesek kicsődülni. Ilyen volt, amikor elkezdték az új kórházkomplexumot építeni. Az eredeti ígéret az volt, hogy a régi is, az új is a lakosság szolgálatában fog állni, majd az önkormányzat úgy döntött, nem kell betartani az ígéretet, ezért a régi kórházból elkezdték átvezényelni a szakszemélyzetet az újba. Az emberek azonban itt nem felejtenek túlságosan gyorsan, valamint a fél városnak kényelmetlenséget okozott, hogy a folyó túlpartjára kell mennie, ám a fő probléma nem ez volt, hanem a túlzsúfoltság, az ebből eredő lassabb ellátás. Éppen ezért volt szükség egy másik kórházkomplexumra is. Itt jegyezném meg, hogy a spanyol egészségügy a világ élvonalába tartozik. Mármint az állami, mert a magánegészségügy más kategória. Itt iszonyatos túljelentkezés van a szakápolókat képző karokra, a nővéreknek nem csak diplomát, de nyelvtudást és több éves – lehetőleg külföldön is szerzett – szakmai gyakorlatot kell felmutatniuk ahhoz, hogy esélyük legyen bekerülni az állami egészségügybe. Ha ez sikerül, sima az út. A fizetés nettó millió fölött bőven (forintban persze), a munkaidő emberi, különféle juttatások és majd a végén magas nyugdíj várja azokat, akik megfeleltek az elvárásoknak.

De elkanyarodtam a témától. Szóval az önkormányzat megpróbálta stikában elsorvasztani a régi kórházat, mire szinte az egész város az utcára vonult. Újra és újra. Végül persze az önkormányzat kénytelen volt meghátrálni, ma mindkét kórház teljes kapacitással működik. De kisebb ügyekben is hasonló a helyzet. Amikor Spanyolország volt az unió soros elnöke, a záróeseményt Granadában rendezték. Itt volt Európa összes vezetője, ami általában egy város életét komolyan befolyásolja, lezárások, korlátozások, mifenék vannak. Itt éjjel – hogy ne zavarják az embereket – a szakemberek végigjárták a város utcáit, ellenőrizték a csatornákat – nyilván bomba után kutattak -, majd lezárták a csatornafedeleket és lepecsételték. Először az volt az ötlet, hogy az Alhambra körüli részt is lezárják, de az emberek felháborodása miatt ezt másnapra visszavonták. Annyit lehetett érzékelni az uniós vezetők jelenlétéből, hogy amikor ide-oda mentek a konvojok, akkor pár percre lezárták a szükséges kereszteződéseket, és több helikopter berregett a levegőben.

Granadában – és ez igaz egész Spanyolországra, csak én történetesen ezt látom magam körül – nem egyszerűen nem divat meleg párokba vagy nőnek öltözött férfiakba belekötni, de veszélyes is, mert vadidegen emberek percek alatt odacsődülnek és a kötekedő illető örülhet, ha megússza ép bőrrel. Aki gyereket bánt, nőt zaklat az utcán, az biztosan nem ússza meg. Itt így működik a közgondolkodás. Miközben egyetlen városról beszélek, annyira egymástól eltérő kis világból ál, mintha más bolygókon lennének a kerületek. Élnek itt spanyolok, cigányok, arabok – zömében Marokkóból, de Libanonból, Szíriából és más országokból is -, sokan érkeztek Dél-Amerikából, vagyunk páran Európából és Ázsiából is élnek itt nem kevesen. Itt a kínai boltot nem ciki kínai boltnak nevezni – merthogy az, kínai családok üzemeltetik, ám nem olcsó ruhát árulnak, hanem kis szupermarketek ezek és rengeteg van belőlük -, a cigányt pedig cigánynak nevezik. És ez nem valamiféle sértés itt, hanem olyasmi, amire büszkék a cigányok is, és a spanyolok is. Éppen annyira természetes, mint az, hogy nem szólítanak senkit papának, mamának – mármint idegenek nem szólítanak így egyetlen idős embert sem -, hanem uram, hölgyem a megszólítás. Kicsi gyerekek is ezt tanulják meg, nem bácsi, nem néni.

Jó hosszan meséltem, de éppen Granadáról keveset. Úgy látszik, elragadott a lelkesedés, hiszen mégis egy normális országban élek, és ez még nekem is szokatlan. Mármint az, hogy itt működnek a dolgok. Nem dől mindenhonnan a propaganda, az utcai plakátokon nem egymást szidják a politikusok, hanem a színházak műsorát hirdetik, fesztiválokról számolnak be, mindenféle rendezvényekre hívják az embereket. A problémákról nem beszélnek vég nélkül, hanem megoldják azokat. Például a Gran Vián – ez itt a főút, de ide csak engedély birtokában lehet behajtani – két oldalán végig ginco bilobafák vannak. Ezek ősszel termést érlelnek, a bogyók lehullanak. Nem csupán büdösek – márpedig azok, kimondottan fekáliaszagot árasztanak -, hanem csúsznak is. Amikor a második ember elesett a bogyók miatt, a városvezetés lépett, és amikor hullani kezd a termés, mindig felvesznek embereket külön azért, hogy éjjelente feltakarítsák a járdákat. Nem döngetik a mellüket, megoldják, amit meg kell. Szóval érdekes élmény ilyesmit megtapasztalni 15 év Orbán-uralom után, de messze nem haszontalan. Mesélhetek máskor is a városról, Andalúziáról, már persze ha van rá igény.

Most jó ébredezést, szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Mi hamarosan jövünk vissza az első beszólással, ahogy mindig.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!