Nem tudom megállapítani, de két nap távlatából nem is érdekes, hogy az illetékes reakciójának ismeretében Elon Musk gazdasági érdekből szélsőséges techmilliárdos náci karlendítést imitált, vagy csak be volt állva, mint a gerely és túltolta az extázist meg a fontoskodást Donald Trump hatalom- és pénzmániás üzletember elnöki beiktatási ceremóniáján, hiszen pontosan tudjuk, hogy aki az AfD-ben látja Németország megmenekülésének zálogát, annak teljesen felesleges náci karlendítéshez hasonlót vagy pontosan azt produkálnia, anélkül is világos, hogy nagyjából kivel állunk szemben. Pedig arról egy szót sem szóltunk, hogy mekkora keresztény, konzervatív, nemzetijobboldali családszerető és istenfélő az, akinek nem tudni hány nőtől legalább egy tucat gyereke van.
Mint ahogy arról is viszonylag pontos fogalmaink vannak (akinek nincsenek, azok ott voltak a Szabadság téri beiktatási bulin, ők biztosan nem veszik magukra), hogy Donald Trump, akinek a hatalomra kerülését mintegy 250 millió dollárral támogatta az említett, vagyis az X, a Tesla és a SpaceX vezére, nem egy széplelkű, jószándékú, kivételes műveltségű és tudású ember, nem egy humanista, nem egy, a közösséget építeni akaró államférfi, hanem egy narcisztikus uzsorás, akit még be sem iktattak a hivatalába, de már hülyére kereste magát a saját kriptopénzével, vagyis azzal, hogy azok, akiknek a fülébe sugdosta a szép, új világ ígéretét, nála jóval kevésbé dörzsöltek és tájékozottak. Trump is pontosan olyan hiteles keresztény és konzervatív, mint a techmilliárdos szponzora, és szemmel látható, hogy egy platformon áll a kereszténynemzetipatrióta Orbán Viktorral, azaz egyértelműen osztozik az Isten, haza, család, szeretet értékeiben, aminek emblematikus bizonyítéka, hogy elítélt bűnözőként pornószínésznőket fizet le, hogy hallgassanak a minősíthetetlen viselkedéséről, a nőkkel kapcsolatos életfilozófiája pedig nagyjából abban merül ki, hogy a nemiszervüktől kell megragadni őket.
Nem akarom egyáltalán minősíteni, lehülyézni, de még lesajnálni se Donald Trump, se Orbán Viktor rajongóit, imádóit, szavazóit az előttünk álló legalább négy évnek ígérkező Trump-korszak hajnalán, hiszen bár semmi jóval nem kecsegtet a jövő, valójában nem tudjuk, hogy pontosan milyen lesz. Azok sem tudják, akik mindent feltettek a Trump-kártyára és mostanság olyan egzaltált állapotban vannak, mintha a másfél szobás albérletben a gyertya fényénél melegedve megnyerték volna az ötös lottót. Persze nem könnyű nem minősíteni, hiszen az utóbbi másfél évtized komolyan próbára tette sokak toleranciáját, empátiáját. Amely másfél évtized elsősorban arról szólt, hogy egy viszonylag békés, viszonylag élhető, az Európához és a nyugati civilizációhoz való tartozását viszonylag komolyan gondoló társadalom hogyan vetkőzött ki szép lassan önmagából, hogyan vált egymásra hörgő, a hatalomnak behódoló, a hatalomnak egyre kiszolgáltatottabb, egymásnak és önmaguknak egyaránt hazudó egyének szellemi, erkölcsi züllésének csataterévé, kísérleti laboratóriumává. Ahol még egy rendszerkritikusnak kinéző popkulturális alkotás is olyan zsigeri indulatokat, olyan gyilkos gondolatokat képes kiváltani a politikai lövészárkokba szorult, különféle buborékokban lélegző polgárokból, mintha az utolsó szelet kenyeret csavarnák ki a kezükből, amivel holnap délig jól kell lakniuk.
Ezt a jelenséget sem könnyű szavakba önteni, de ahhoz végképp új kifejezéseket és fogalmakat kellene megalkotni, hogy jellemezni lehessen azt az ország általános lelki, pszichés és szellemi állapotára vonatkozóan valamelyest reprezentatív jelenséget, amely a két nappal ezelőtti Szabadság téri Trump-váró bulin készült riportokban megelevenedett (különösen egymás után megnézve üt a tartalom: itt, itt és itt is); ahol többek között Bayer Zsolt, Huth Gergely, Szilágyi Ákos, Pataky Attila fellépésével, illetve vagy 200 hardcore orbánista és trumpista magyar részvételével úgy ünnepelték a normalitás eljövetelét, mintha Trumpot Magyarországon választották volna meg elnöknek. Ha már ott voltak, mert hiszen azért voltak ott, felsorolták az összes ellenséget, aki szerintük Magyarországot fenyegeti, akiket a háttérhatalom, a demokraták, a liberálisok ránk akarnak szabadítani a nemváltó műtétekkel az élen, ennek megfelelően szidták a háttérhatalmat, majd Szájer József, Bese atya és fideszes társaik dicsőségére Pressmant buzizva majdhogynem táncra perdültek abbéli örömükben, hogy végre kéjesen lubickolhatnak a liberális könnyekben.
Igyekszem mindenkit elfogadni olyannak, amilyen. Megérteni, hogy mi szükséges ahhoz, hogyan jut el odáig bárki, hogy az okozza a legnagyobb örömöt az életében, hogy a vélt ellenségeinek – vagyis azoknak, akikre rámutatott a vezér és a pártpropaganda, hogy ők az ellenség – éppen fáj valami. Azt persze tudjuk, hogy a színpadról uszítók nagyon jó pénzt kapnak azért, hogy miközben az ország szinte minden szempontból csúszik lefele a lejtőn, ők a gendersemleges LMBTQ-propagandával, a woke-kal, a nemváltó műtétekkel, az aberráció diktatúrájával és a háttérhatalommal riogassanak. Attól még elfogadhatatlan és undorító. Azok pedig egyenesen kétségbeejtőek, akik ezt a sok baromságot tíz éve tátott szájjal, kritika nélkül hallgatják, akiktől elvesznek, akik rosszabbul élnek, mint tíz vagy négy éve, akik komolyan azt hiszik, hogy jön Trump és megtömi a pénztárcájukat és leviszi a benzin árát a szájában az olajfa ágával. És ha Trumptól várják a csodát, akkor Orbán Viktort, aki tizenöt éve meglopja őket, miért nem hajtották még el a fenébe, hiszen láthatóan alkalmatlan az ország működtetésére? Lehet persze ezeket az embereket hallgatva kínunkban viccelődni, agyhalált vizionálni, de azért ez ennél bonyolultabb, és rendkívül nyomasztó, hogy fogalmam nincs, hogyan kellene ezt jól kezelni, hogyan lehet ehhez normálisan viszonyulni. Hogy mit lehet azzal kezdeni, hogy 15 év fideszes teljhatalom után folyamatosan ezeket a kisebbségi komplexusos, a valóságosan létező, súlyos problémák helyett mindenféle ideológiai gumicsontokba kapaszkodó figurákat látjuk színpadra és mikrofonok elé lépni, akik azért élnek, hogy a kijelölt ellenségeiket sírni lássák. Akik nem azt szeretnék, hogy az országnak mindent összevetve, az összes polgárát beleértve jó legyen, hanem azt, hogy nekik, azoknak, a másik oldalon állóknak rossz legyen. És nem is titkolják, hogy őket ez élteti, hanem kiállnak a színpadra és büszkén hirdetik.
Teljesen függetlenül attól, hogy Trump és Musk és az ún. amerikai normalitás milyen négy évet szabadít a világra (azt Bayer és cimborái is pontosan tudják, hogy nem lesz tegnapra béke, és lesznek bőven meglepetések, arcra esések), az igazán elkeserítő az, hogy az Orbán-korszak elmúlt tizenöt évét, a kereszténykonzervatív, patrióta, magát mélyen nemzetinek tituláló kurzus ars poeticáját össze lehet foglalni egyetlen mondatban. A nemzet egyik részének az a jó, ha a nemzet másik részének rossz. Ami még Orbán Viktor ájult imádatát is felülírja: a liberálisok (lásd még: baloldaliak, globalisták, progresszívek, demokraták, haladók, stb.) mindent elhomályosító gyűlölete. Amit nem csak a Huth Gergelyek, Bayerek és Pataky-féle bohócok, hanem egyenesen a miniszterelnök és politikai udvartartása egyre agresszívabb, egyre dühösebb, az ellenségnek kinevezett ellenfelet az ördög karmaiba és a pokolra kívánó megnyilvánulásai bátorítják. Ez alól az agresszió alól pedig nem tudja kivonni magát a társadalom, se a magát konzervatívnak tartó, se a magát liberálisnak, baloldalinak vagy bármi másnak tartó része, ez a szélsőséges, egyre radikálisabb, dühösebb elszabadulás mindenhova beszivárog. Nem most kezdődött, és nem azzal, hogy egy fidesznyi ország Trumptól várja a megváltást, miközben a liberális könnyekben való lubickolás teszi boldoggá, de mostanában kapcsolt egyre nagyobb sebességbe a megőrülés. A kérdés pedig az, hogy amikor ennek a rezsimnek kicsengetnek, akkor mi lesz itt, ahol most ez van? Hogy miképpen lesz ebből újra egy ország, egy nemzet, egy társadalom, hogy miképpen képzelhető el a kiegyezés bármiben, megbocsátás, együttérzés, közös építkezés? Egyáltalán elképzelhető-e akárcsak bármi hasonló ott, ahol az egyik része annál boldogabb, minél boldogtalanabb a másik?
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.