Néhány héttel ezelőtt a New York-i Egyetem és a Carnegie Tudományos Intézet kutatói meglepően újszerű kutatási eredményekről számoltak be a Történeti Biológia folyóiratban. A tanulmányt készítő tudósok a földtudományokban egyébként már ismert globális katasztrófák és az élővilág kihalási eseményeinek időbeliségét elemezték összetett matematikai statisztikai módszerek segítségével. A világszerte eddig felhalmozódott kutatási eredmények és geológiai, valamint őslénytani adatok elemzése alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a földtörténet utóbbi 300 millió éve során a természeti katasztrófák és azok eredményeként lejátszódott drámai kihalási események 27,5 millió éves ciklust követtek. A kutatók a szárazföldi gerinces állatok nagy csoportjának, az állatrendszertanban tetrapoda néven összefoglalt osztályainak (kétéltűek, hüllők, madarak és emlősök) kihalási epizódjait tanulmányozták. Megállapították, hogy legalább 10 intenzív kihalási esemény azonosítható a szárazföldi élőlények ezen hatalmas csoportjainak múltbeli változásai alapján. Meglepő eredménynek bizonyult azonban az is, hogy tíz, a szárazföldi faunában észlelt kihalási eseménnyel párhuzamosan nyolc tengeri kihalási esemény szintén azonosítható volt; tehát a változást kiváltó események globális kihatásúak voltak. Közismert, hogy a Föld történetében öt nagy kihalási eseményt tart számon a geológia, azonban az ezek közötti időszakokban további – legalább öt -, kisebb mértékű környezeti katasztrófára, az élővilág válságperiódusaira van tudományos bizonyíték. (Ezek közül az egyikről, a karni esős periódusról részletesebb írás korábban megjelent itt.) Az ősi élővilágra vonatkozó adatok gyarapodása mellett a geológiai kormeghatározás módszereinek rohamos fejlődése lehetővé tette, hogy ma részletesebb és még pontosabb a Föld múltjának ismerete, mint akár két évtizeddel ezelőtt. Hozzá kell tenni, hogy az élővilágnak a múltban történt kihalási eseményei, és azok nagyságrendje azonban mindössze becsléseken alapul. Például a mai ismeretek szerint legmélyrehatóbb ökológiai katasztrófa, a földtörténeti ókor és középkor határán bekövetkezett nagy kihalási szakaszban a környezeti változások a szárazföldi és tengeri élővilágnak akár 90 %-át is megtizedelte. Ez (és a többi) kihalás jellemzésére leírt drámai számok azonban számított fajpusztulást igyekeznek becsülni, amit a kihalás előtt létező, és az esemény után is létező rendszertani egységek (un. családok) számából számítanak a paleontológusok. Az azonban lényegében alig ismert, hogy a ősi rétegekben felfedezett egyes fajok valójában milyen nagy csoportot képviselnek; az egyes markáns fajok eltűnése esetén az egész csoport kihalását feltételezik az ősmaradványok kutatói. Ráadásul az egykor élt őslények állatrendszertana nagyon hézagosan ismert, ezért ezek a kihalási arány becslések többnyire módfelett bizonytalan, (lényegében megbízhatatlan) félkvantitatív őslénytani statisztikákon alapulnak. Ezzel együtt is van természetesen számos olyan őslénycsoport, aminek eltűnése a természeti környezet minőségének drasztikus változását, rendszerint romlását bizonyítja (pl. trilobiták, dinoszauridák). Az említett kutatók gondos statisztikai elemzése világosan (99 % megbízhatósággal) bizonyította, hogy a földtörténet során időben visszakövethető tíz kihalási szakasz közül nyolc – szárazföldön és óceánokban – egyidejűleg történt meg, és az ökológiai katasztrófa időben szorosan a gigantikus kiterjedésű lávaárak képződéséhez (pl. szibériai bazalttakaró, Dekkán bazalt, stb ) kapcsolódik. Az elmúlt 260 millió év során három globális kihalási szakasz pedig oksági és időbeli összefüggésben lehet a – legalább 100 km átmérőjű – aszteroida becsapódásával ill. ezeket követő környezeti és éghajlati változásokkal. A roppant sok megelőző tudományos eredményt felhasználó kutatás természetesen nem új kihalási eseményeket fedezett fel, hanem egy nagyon lényeges következtetésre jutott: a globális kataklizmák a Földön 27,5 millió éves periódusban következtek be. A föltörténet folyamán különböző időben képződött óriási kiterjedésű lávaárak (legalább is némelyik) nagy valószínűséggel közvetlen kiváltói lehettek a globális ökológiai kataklizmának. A legsúlyosabb tömeges kihalás a földtani ókor végén (perm időszak) következett be, és időben szorosan kapcsolódott az őskontinensen bekövetkezett 1,5 millió km² kiterjedésű vulkanizmushoz. A neves massachusetsi MIT kutatócsoportja tíz évvel ezelőtt végzett vizsgálata megállapította, hogy a bioszféra kihalási eseménye mindössze 20 ezer év alatt játszódott le, és valószínű okozója az volt, hogy légkörbe óriási mennyiségű (kb. 14,5 trillió tonna) CO2 került, és ennek következtében a klíma globálisan megváltozott, drasztikus mértékű gyors felmelegedés következett be. Ez a széndioxid mennyiség két és félszer több, mint amennyi a Föld összes fosszilis energiahordozójának teljes elégetéséből felszabadulna. Kérdés azonban persze, hogy ha a becslés helyes, akkor miből származik ez a CO2. Egyes kutatók szerint a láva földalatti útja során elégett karbon-korú széntelepekből, mások szerint a mennyiség alapján ez valószínűtlen még akkor is, ha az egyidejű felszíni kiterjedt tűzvészek nagyban hozzájárulhattak a kibocsátáshoz. Az MTI kutatócsoportjának vizsgálata szerint a permvégi vulkanizmus CO2 kibocsátási sebessége megegyezett a mai légkörbe kerülő széndioxid emisszió sebességével, de becslésük szerint tízezer éven keresztül tartott ezen a szinten a folyamat. Az üvegházhatás miatt a felszíni légkör 10°C-kal növekedett, az óceánok vizének oxigéntartalma 80 %-kal csökkent. A tengerfenék zónája oxigénmentes (anoxikus) környezete az élővilág pusztulását eredményezte. A klímaváltozás, a globális felmelegedés a szárazföldi és tengeri környezet élővilágát néhány tízezer év alatt súlyosan károsította; a mai, korszerűbb módon becsült, a környezeti stressz és a viszonylag rövidtávú klimatikus sokk miatt bekövetkezett élővilág-pusztulás aránya 35 % lehetett. A földtörténeti tömeges kihalások a kutatások szerint időben kétségkívül egybeesnek az óriási lávaárak kialakulásával, és esetenként óriási, űrből származó testek becsapódásával. Ez utóbbiakkal kapcsolatosan az asztrofizikusok feltételezik, hogy az exogén eredetű becsapódásokat a naprendszerből 26-30 millió éves ciklikus periódusokban a Föld pályáját keresztező üstökösök okozzák. Mai ismeretek szerint három nagy becsapódás okozhatott környezeti katasztrófát az elmúlt 260 millió év során; egy ilyen eseménynek tulajdonítják a földtörténeti középkor végén (kréta időszak) bekövetkezett környezeti kataklizmát, és ezt követően az élővilágban a tömeges kihalást. Jelenleg is élénk tudományos vita folyik a bolygó élővilágának periodikus, tömeges kipusztulásának okáról. Bizonyosan nem egyetlen okra vezethetők vissza. A környezetre ható hosszútávú stressz, és a rövidtávú erős sokk a bioszférát különböző mértékben megbolygatja; a különféle eredetű (exogén és endogén) környezeti hatások kombinációja vezethet végül tömeges kihalási eseményekhez. A stressz és az élővilágot is érintő mélyebb hatású sokk kombinációja indítja el a változásokat, amelyek azonban a földtörténet során különböző mértékben alakították a bolygó felszínét, klímáját és bioszféráját. 2020. 12. 23.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.