A múlt század 60-as éveinek az elején Nyugat-Szibériában felfedezett óriási mennyiségű szénhidrogénvagyon kitermelése önmagában hatalmas kihívást jelentett a szovjet államnak. Az előfordulások – gyors ütemben egymást követő – felfedezése részben váratlan, ugyanakkor pedig páratlan lehetőséget teremtettek az olaj- és gázipar számára. Amikor Nyugat-Szibériában a szénhidrogén lelőhelyeket felfedezték, akkor az ország ellátásában meghatározó Volga-vidék („Második Baku”) – egyébiránt nem jelentéktelen – olajmezői már elérték, sőt, jó részük túljutott a kitermelési csúcson, és leszálló ágba kerültek. Az azerbajdzsáni olajmezők („Baku”) kitermelése pedig még korábban megcsappant. A szibériai olaj- és földgázkincs valós nagyságát a 60-as és 70-es években ismerte és mérte fel a kormányzat, ugyanakkor szembesült azzal is, hogy addig soha nem látott kihívást jelent beruházási költségek és megvalósítás szempontjából egyaránt a mezők termelésbe állítása. A számos olajfelhalmozódás megismerése mellett azonban döntő esemény volt a Szamotlor óriásmező felfedezése 1965-ban, ami akkor a Szovjetunió legnagyobb olajelőfordulása volt, de világviszonylatban is az óriások közé tartozott. Világossá vált a kormányzat számára, hogy Nyugat -Szibéria olajipari fejlesztésének valójában nincs alternatívája.
A fejlesztés útjában viszont volt bőven nehézség. Az Oroszországhoz tartozó – kétmillió km²-t meghaladó – szibériai terület klímája, földrajzi elhelyezkedése és nyitottsága miatt barátságtalanul és szélsőségesen hideg. A mocsaras, szezonálisan vízjárta tajga és tundra zónák a lehető legkedvezőtlenebb környezetet jelentik a kiterjedt olajipari létesítmények számára. Kevés városi település volt itt még ekkor, és a vasúti és közúti infrastruktúra részint kevéssé volt fejlett, részint akkor még a terület délnyugati részének városait kötötte össze. További problémát jelentett a munkaerő – kivált a képzett munkaerő – hiánya. (A korábban tömeges munkaerőt biztosító kényszermunkatáborokat 1956-ra felszámolták, bár a munkaerőhiány megoldását ezek sem jelentették volna.) A kicsiny helyi gépipari üzemek teljesen felkészületlenek voltak az olajipar speciális igényeire. Lényegében tehát mindent és mindenkit az ország európai részéről (szibériai szóhasználattal a „szárazföldről”) kellett biztosítani az olaj-, majd később a gázmezők termelésbe állításához.
Kezdetben a terepi munkát túlnyomórészt helikopterrel szállított anyagokkal a hasonló módon odaszállított, váltásban dolgozó olajbányászok és műszakiak végezték. Az akkor ideiglenes lakhatást és ellátás biztosító egyes létesítmények szolgáltak a néhány későbbi város alapjául. A tajgai vagy tundrai lelőhelyeken történő tevékenység még ma is többnyire körülményes, a munka nehézgépeket igénylő részét a fagyos téli időszakban lehet csak végezni. Az olajmezők nagy kiterjedésűek, és a területükön belül ma is farönkökből készült ideiglenes téli utakat szükséges építeni. Később a legfontosabb kitermelési üzemekhez, helyekhez létesülnek ugyan szilárd anyagból épített utak is, de a tajgában vagy tundrán – a sok vízzel borított rész miatt – gépekkel ma is lehetetlen közlekedni.
Az új „olajvárosok” létesítésének egyik példája Nojabrszk. 1973-ban érkeztek az első olajmunkások a területre, és jó egy évvel később a vasútvonal is kiépült Szurgutból, ami részben a népesség gyors növekedését, másrészt a zökkenőmentes anyag- és lakossági ellátást biztosította. (Szurgut város, a tovább épült vasút, majd közút még hosszú időn keresztül kiszolgálta az olaj- és gázipar létesítményeinek fejlesztését az északabbi területek felé.) A városokba az ipar munkaerő-felszívása miatt a betelepülés lendületes ütemű volt. Az iparág munkaerősajátossága miatt kezdetben nagyon fiatal volt a lakosság, idősebb korosztály alig képviselte magát a népességen belül, egészen az ezredfordulóig. (Mint a világon minden újonnan létesített ipari településén, a szibériai városokban is a férfiak aránya nagyobb volt. A 90-es évek elején, a családok áttelepülését követően volt tapasztalható a demográfiai baby-boom ezekben a városokban.) Sajátos, de nem meglepő, hogy a térség új városainak többsége, a helyi infrastruktúra és a lakossági ellátás koncentrációja miatt szükségképpen agglomeráció típusú.
Nyugat-Szibériában kilenc ilyen városi agglomeráció alakult ki az ezredforduló előtt, ezekben a népesség közel háromnegyede él. A városok fejlődése a városközponthoz közvetlenül kapcsolódó övezetre terjed, és érthetően szorosan kötődik a lakosságot kiszolgáló szociális- és közmű-infrastruktúrához. Nyugat-Szibériában jelenleg 26 város van, ezek közül kilencet a szovjet időszakban, a szénhidrogénbányászat igényei alapján, a kormányzat a semmi közepén létesített. (Mindössze 14 olyan város van, amelyeket még a forradalom előtt alapítottak). A városi rangú települések szorosan kapcsolódnak az olaj- és gáztermelő vállalatokhoz, lényegében a bányászati iparágnak vannak városai, és nem fordítva. (Ez a sajátosság Szibériában a szovjet időszak egyik markáns öröksége.) Novij Urengoj lakosságának 70 %-át például a gázipari óriás, a Gazprom foglalkoztatja, de a legtöbb városban, ha nem is ilyen mértékben, de meghatározó a kitermelő és annak tevékenységét kiszolgáló vállalatok közvetlen befolyása. Ennek előnyei is vannak: a bányaipar felelősséget vállal a városi egészségügy, oktatás, sport, szállítás működtetésért. Ezzel szemben egyértelmű hátrányt jelent, hogy a választott helyhatóság a tervezés, a finanszírozás vagy a demográfiai változások kezelésében lényegében eszköztelen, kiszolgáltatott az iparvállalatoknak. A szibériai urbanizáció – a szakértők meglátása szerint – közvetlenebb hatást gyakorolt a környezeti állapotromlásra, mint a gazdasági fejlődés folyamata, ugyanakkor azonban a gazdasági fejlődés az urbanizációnak egyedülálló hajtóereje volt.
Nyugat-Szibériában az infrastruktúra (épületek, olaj- és gázvezetékek, távfűtési hálózat, villamos távvezetékek) fejlesztése kezdettől fogva, természetesen tekintetbe vette a különleges, szélsőséges éghajlati viszonyokat. A múlt század mérnöki gyakorlata azonban nem számolt és nem is számolhatott az örökké fagyott területek későbbi felmelegedésével, ami ebben az arktikus övezetben jelenleg már kétszer olyan gyors, mint a bolygó más területein. (A térség északi és központi régiójában, ahol a fosszilis energiahordozók túlnyomó részét termelik ki, az elmúlt 30 évben az átlaghőmérséklet 2°C-kal emelkedett.) Az épületek és ipari létesítmények alapjainak stabilitása mára sok helyen kimutathatóan, mérhető módon csökkent. Az orosz kormány és az elnök korábban még módfelett szkeptikus volt a felmelegedés tényét illetően. Ez az álláspont – legalább is nyilatkozatok szintjén – változott. A tapasztalatok alapján azonban ma az orosz klímakutatók és műszaki szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy a permafroszt olvadása miatt 2050-re a lakóépületek 54 %-a, az infrastruktúra 19%-a, és az ipari létesítmények 20%-a kerül kritikus helyzetbe. (Ezek mai összes becsült pénzbeli értéke 64 milliárd $, ami hozzávetőlegesen az orosz GDP 7,5 %-a) . Kormányzati – hivatalosnak tekinthető – források ugyancsak már azt prognosztizálják, hogy az örök fagy olvadása nyomán akár évi 150 milliárd rubel (2,3 milliárd $) gazdasági veszteség keletkezhet a nyugat-szibériai gazdasági körzetben.
Az orosz gazdaság – a látszattal szemben – alapvetően nem erőforrás alapú, viszont az ország ipara ezer szállal kötődik a természeti erőforrás-szektorhoz, aminek súlyponti területe Nyugat-Szibéria. Az itt kitermelt olajból és gázból származik az állam bevételeinek 40%-a, és itt keletkezik az orosz GDP 20 %-a. A felmelegedés okozta gazdasági veszteségeket csak tetézi, hogy az évtizedek óta szolgálatban álló kőolajmezők kitermelése fokozatosan és megállíthatatlanul csökken, készletpótlás pedig gyakorlatilag jelentéktelen mennyiségű. Oroszország azonban láthatóan meg kívánja őrizni az erőforrás-exportőr pozícióját a világgazdaságban és úgy tűnik, egyelőre nem alakított ki markáns alkalmazkodási stratégiát a felmelegedés hatásainak mérséklésére. Az orosz műszaki szakértők becslése szerint azonban a probléma nem megkerülhető; az olaj- és gázkitermelési területeken a deformációs változások és az ebből eredő működési károk 75-90 %-a permafroszt olvadásából, és a talajfelszín süllyedéséből fognak bekövetkezni, már századunk 50-es és 60-as évtizedeiben. Nyugat-Szibériában a korábbi sajátos, szovjet típusú városépítési koncepció (hatalmas tömegű lakóházak), a szénhidrogén termelési létesítmények, a kiterjedt olaj- és gázvezetékhálózat, az ipari termelést kiszolgáló hatalmas villamos távvezetéki-hálózat figyelembevételével várhatóan költséges és sok esetben egyedi megoldásokat tartalmazó alkalmazkodási és a hatásokat mérséklő stratégia szükséges. Egyelőre viszont ennek a stratégiának a körvonalai még nem látszanak.
2021. 02. 04.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.